Lehunytam fáradt szemeimet, s vártam a békéltető álmot, a kinti esőcseppek halk kopogása volt az altatóm, a lámpák fénye pislákolt az utcákon. Sötét felhők takarták el az apró gyémántokat és a holdat, hogy csak kevés fény érje a földet. Peter ölembe hajtotta göndörke hajával tarkított fejét, s elaludt, de az én szememre nem jött álom. A kocsikerekek alatt ropogott a sok kavics, ahogy lefékezett a ház előtt. A férfi kiszállt autójából, mi feketébb volt, mint az ég, nagy sóhajtások közepette csapta be az ajtót. Valami nem volt jó, valami nem stimmelt… lábai erőteljesen kopogtak az aszfalton.

Felemeltem fejem, az ajtó kilincse, mi szembe volt velem, nyikordult, a magas, fekete öltönyös férfi csapta be maga mögött.

- Csendesebben apa, Peter alszik! – rivalltam rá halkan, ő csak morgott. Gyanakodva néztem utána, ahogy eltűnt a konyha ajtaja mögött. Megnyaltam számat, óvatosan leraktam öcsém fejét egy párnára, majd döngő léptekkel én is a konyhába csörtettem. Apám az egyik szekrény szélébe kapaszkodott két kézzel, fejét lehajtotta, csepegett róla a víz a fa padlóra. Kezei remegtek, akár csak a lába.

- Apa! – futottam oda hozzá. – átkarolva derekát felsegítettem, s leültem az ebédlőasztalhoz. Kezemet homlokára tettem, nem volt láza. – Mi van veled?!

- Hagyj most! – morgott rám fekete szakálla alatt, de engem nem lehet olyan könnyen lerázni!

- Mi volt ez? Mi bajod van? – feszegettem tovább a húrt. Apa rám nézett kökény szemeivel, mit én mindig boldognak és csillogónak láttam. Most az  szomorú és elgyötört volt. Pár percig nézte döbbent arcomat, majd visszafordult az asztallap felé.

- Hagyj magamra! Menj a szobádba, vidd az öcsédet is! – rácsaptam az asztalra.  "Nem engedem, hogy lerázzon, látszik rajta, hogy valami baj van! "

- Nem mozdulok innen! – sziszegtem, s megragadva apám állát, magam elé fordítottam. – Olvasd le a számról: M I  T Ö R T É N T? – apa kirántotta kezemből az arcát és felpattant.

- Talán nem értesz a szóból? Eredj a szobádba! – ő is artikulálta. Összeszorított ajkakkal, ökölbe húzott ujjakkal trappoltam ki a konyhából, s nem kérettem magam becsapni az ajtót, de úgy istenesen.  Lazán megbököttem Peter vállát, de ő csak nyöszörögve válaszolt, így hát felkaptam, és vele együtt mentem fel az emeletre. Nem engedem apa közelébe ilyenkor, amikor elveszti az eszét... de nem volt alkoholszaga, nem éreztem rajta. "Valami történhetett a kórházban.  Majd megtudakolom apa kolleginájától,  Sarahtól." Erik Harley, az apánk nagyon ritkán viselkedett ilyen aggaszóan… a legutolsó nagy kirohanása anya temetésén volt, őrjöngött, szidott mindenkit, akinek csak tudta a nevét. És mindenkit sértegetett, okolva anya haláláért. Engem sem hagyott ki akkor, én is megkaptam a magamét, amiért 1 egész évig morogtam rá. Petert minden szempontból védtem tőle, habár nagyon jó apa volt más szempontból, de Peter jobban bízott bennem, mint benne. Hisz, ő nem tudja, hogy éppen mi történik velünk, alig van otthon, s amikor otthon van, akkor is csak keveset beszélünk. Nem volt ott Peter sport meccsein, nem volt ott a báljaimon, nem vitte el Petert anya sírjához, nem volt ott mikor végigsírtam az éjszakákat, amikor szakítottam a régi barátommal még 4 éve. Sose volt ott, sose ismert minket.

- Donna… - pislogott laposakat Peter a karjaimban, mikor a szobámba értünk. - Apa miért volt haragos?  - vállat vontam, s tovább néztem az esőcseppeket, mik végigfolytak ablakomon, egyesülve a többivel, s lesiklottak a földre.

- Peter… - kezdtem volna bele a magyarázkodásba. – apának rossz napja volt, kérlek, kerüld el holnap reggel, majd én beszélek vele… - ásított egyet, majd újra laposakat pislogott.

- De ugye, nem lesz baj? Ugye, nincs apának semmi baja? – nyöszörögte, s belefúrta magát a mellkasomba. Halkan csitítgattam, ő is rémült volt.

- Persze, hogy nem lesz baj! Csak bízd rám magad! – suttogtam neki, s hozzátettem még egy mosolyt is, hogy megnyugodjon, habár belül én is kétségek közt tengődtem. Még nem vagyok teljesen 18, nem vállalhatom a felelősséget egy 11 éves gyerek iránt egyedül! Peternek apa kell, ha már az anyánkat elveszítettük. Nem nevelhetem fel csak én! És nekem is a tanulással, meg a tanárok piszkálásával kell törődnöm! Ezek - főleg a második pont - nem maradhatnak ki az életemből!

- Donna! Mesélsz nekem? – nyekegte öcsém, mire morogtam.

- A-a, nem vagyok hangoskönyv, kikérem magamnak! Inkább dúdolok! – Peter ravaszkásan elvigyorodott.

- Akkor drága rádió, dúdolj valamit…

- Te kis... – nevettem, de megadtam magam ennek az édes gyereknek. Megköszörültem a torkom, s halkan, lágyan dúdolni kezdtem neki, s közben elgondolkodtam rajta, hogy ez neki nem ciki-e? Mert, könyörgöm, 11 éves, és azt kéri a nővérétől, hogy dúdoljon neki! Na majd, ha a szemtelenkedős korszakába ér, megzsarolom, hogy mindent elkotyogok a barátainak! De addig is hadd élvezze, hogy még gyerek…

 
Korán reggel már ébren voltam, hogy bepótoljam az elmaradott házikat. Jól van, hát istenes lusta egyén vagyok… nem szoktam magam ostoba leckékkel untatni. Így hát reggelre került a sor, hogy a könyveknek és a füzeteknek essek.  Öcsém végig az ágyamon aludt, hihetetlen mennyire mélyen! Mellette akár egy ágyút is elsüthettem volna, a gyerek szépen, csendben, cuki pofival durmolt tovább… 

Miközben próbáltam óvatosan lejutni a lépcsőig, fellöktem egy lámpát, nekimentem egy szekrénynek, s csak azért, hogy nehogy felébresszem azt a tündéri kölyköt!

Szerencsésen eljutottam a konyháig, főztem kávét, és megcsináltam a reggelit. Körülbelül 10 perc után apa leténfergett az ebédlőbe. Arca sápadt volt, szemei karikásak, halvány fényűek, mintha megnyúzták volna…

- Jó reggelt! Kérsz kávét? – búgtam neki, de rá se néztem, buzgón mertem a cukrot a csészébe. Apa megvakarta a tarkóját.

- Igen, az most nagyon jól esne… - lehuppant az egyik székre. Sóhajtások követték a perceket. Hol én, hol ő sóhajtozott egy szívből jövőt. Végül megelégeltem a hallgatást, megperdültem, és szembenéztem vele.

- Mi volt ez tegnap? Tudod, hogy nem fogom annyiban hagyni, míg el nem mondod! – apa nagyokat sóhajtott, s a kávéját lötyögtette a csészében.

- Sajnálom a tegnapit… - köhögte. – De… a kórházban…

- Sejtettem, hogy ott volt valami! – vágtam közbe győzelemittasan, de rögtön el is hallgattam, hagytam apát beszélni.

- Tegnap délben beszállítottak egy autóbalesetes lányt, annyi lehetett, mint te. – összeszorult a gyomra az emlék hatására. – egy üvegszilánk keresztülszúrta a tüdejét. A főorvos szava ellenére kivettem a szilánkot, azt hittem sikerülhet, végül is nem ritka dolog, de… rosszul mértem… a szilánk megakadályozta a vér útját, így nem fulladt volna meg tőle. De én kivettem… a karjaim közt halt meg… - apa lehajtotta a fejét, csendesen beszélt, nyugodtan, én számra tapasztottam a kezem, majd mikor befejezte, melléültem. De nem mondtam semmit, nem mondhattam semmit, mert nem tudtam… ilyen megrázkódtatást neki egyedül kell végigküzdenie, én nem tudtam segíteni. Csak annyit tettem, hogy arcon csókoltam, majd felkaptam Peter reggelijét, és felfelé csörtettem vele. Ilyen állapotban jobb, ha békén hagyja apát. Mondhattam volna neki azt is, hogy ez az orvos munkájával jár, hogy erre mindig kell számítani, mindig vannak jó és rossz lépések. S ha véletlenül rossz lépést teszünk, le kell nyelnünk, s tovább kell lépnünk.

- Donna! Te meg… - egy ujjrázással belé szorítottam a szót, s felkaptam a táskámat, a reggelijét lelöktem az asztalomra.

- Ne is kérdezz, egyél, addig én a fürdőszobában leszek. Mire kiérek, legyél teljes hadifelszerelésben, különben itthagylak, vili? – hadartam el, majd szavamhoz hűen beszaladtam a fürdőszobába, hogy rendbetegyem "vízi hulla" arcom. Szembenéztem a tükörrel… s saját arcommal. Megnéztem azokat a semmitmondó szemeket, a nyúzott arcot, a halványpiros ajkakat, s egyszer csak elsuttogtam magam.

- Mégis, mit akarok én? – sóhajtottam arcképembe, s rátámaszkodtam a mosdóra. Még csak most fogtam fel igazán, hogy apa megölt valakit. Még, ha nem is tehetett róla, még, ha nem is ez volt a szándéka… megölt egy lányt. Vajon hányszor követ el egy doki élete során egy ilyen végzetes hibát? Milyen érzés lehet valakinek a vérét ontani? Épp, hogy csak vizet hintettem az arcomra… máris…

- Donna!

- Ne kaffogj már! – kiáltottam ki. – Várj meg kint a kocsinál! - nagyot nyögtem, a csempék visszaverték a hangomat, így megsokszorozva nyögésemet. – Megőrjít ez a gyerek!

 
A következő jelenet már kint a garázs előtt játszódott. A házunk a város melletti erdő szélén feküdt, nagy családi ház, kicsit régies stílusú, de nekem épp megfelelt. Főleg azért, mert az iskola és a ház közötti távolság miatt kaptam egy kocsit, már nem mintha olyan nagyszerű autó lett volna, de én örültem neki. Kis, piros volt, habár a festék már málladozott róla.

- Dobd be a táskádat! – osztottam az utasításokat Peter számára, míg én a kulcscsomóval ügyködtem az ülésen. Ideges voltam, állandóan apa szavai visszhangoztak a fejemben, s mintha magamat láttam volna az ő karjaiban, ahogy meghalok. De mi ütött belém? "Hisz az apám, az ég szerelmére!  Lehet, hogy nem fizikailag, de a lelkemet megöli?"

- Á, fogd be Donna! – kiáltottam a visszapillantó tükörbe, ahol arcmásom nézett rám. Peter megszeppenten ült a hátsó ülésen, morogva beindítottam a kocsit. – Tisztában lehetnél azzal, hogy a nővéred kissé agyalágyult, ha már együtt élsz vele, nem? – morogtam öcsémre. Apa kint állt bögrével a kezében, hálóköntösben, s integetett nekünk, mintha semmi baj sem lenne. Pedig volt, hogyne lett volna?! A mosolya megint a szavaira emlékeztetett… megölt egy lányt, annyi idős volt, mint én. Végre elhajtottam a fehér családi ház elől, egyenesen az erdőbe, mi mögött ott várt a kis város. Furcsa nap volt, az ég végtelen határait szürke, borús felhők csipkézték, dörgések jelezték a közeledő vihart. A fák ágai meghajoltak a szél előtt, volt, aminek recsegései azt keltették bennem, hogy nyomban kidől...

 
Az iskola előtt parkoltam, a hely már tele volt levelekkel, a szél csak vitte a fák lombjait, hideg volt, a nap sugarai alig-alig látszottak át a felhőrétegen. Peter kivette táskáját.

- Akkor majd jössz értem délután az edzésre? – tétován bólintottam.

- Hogyne, mikor van vége?

- Fél 3, de nehogy ott felejts, mint múltkor! – nyöszörögve felemelte ujját, én csak morogva összeborzoltam a haját.

- Na, tiplizz a suliba! – ő csak bólintott, majd integetve eltűnt a gyerektömegben. Sokáig néztem még utána, ő még boldog volt, s ennek nagyon örültem, láttam az edzésein felszabadultan, boldogan, s ilyenkor volt értelme az áldozatomnak. Mert akármilyen szempontból néztem, ez a kölyök volt az igazi családom.

- Donna! Hé, Donna! Itt vagyunk! – tettetett boldogsággal fordultam a két barátnőm felé. Angela és Celeste, mondhatjuk, hogy a híveim! Minden bajban követnek, s ez jól esik. Angela barna bőrű, fekete szemű és gyönyörű, éjfekete hajú, karcsú alakkal, nem véletlen, hogy a hajrálányok egyike. Habár én herotot kaptam a hajrálányoktól, Angela nagyon jó barátnő volt. A másik oldalamon Celeste, aki rövid, tépett barna hajjal lett megáldva, s kék szemekkel. Hogy is mondjam:  ő volt a bajban mellettem a hajtókerék. Rocker hajlamú volt, s erősen kitartott mellettem, mikor az igazgatóiba vittek. Mi hárman voltunk az iskola rémei, ha bementünk órára, valószínű volt, hogy 10 esetből 9 tanár sírva rohant ki a teremből, az az egy meg csak azért nem, mert a teremben már elájult.