Kagome kora reggel friss tempóban indult a Csontok kútjához. Fürgén átmászott a kút peremén, és kis idő múlva a jelenben, Tokióban kecmergett ki belőle. Iskolaidő lévén öccse már elment otthonról. Édesanyja a konyhában főzött, míg nagyapja a kamrában tartott ereklyék közt turkált, és valamit keresett.
Kagome üdvözölte őket, majd felment szobájába, és megfürdött. Átöltözve, jobb közérzettel sietett le a konyhába. Evés közben elmesélte, hogy mi történt. Nagyapja öregesen hümmögve nyugtázta:
- Tudtam én! Éreztem, hogy valami nincsen rendben. Ezek szerint átjutott a középkorba egy pokoldémon.
- Vagy több. - vetette közbe unokája - pedig eddig azt hittem, ez lehetetlen.
- Semmi sem lehetetlen, kislányom. Ezek léteznek, és te is a démonok világában kalandozol...
- Ez igaz. Ismersz a pokoldémon ellen valami hatásosat? És a mérge ellen? Mert Sesshoumarut meg kell gyógyítani.
- Nem ő bántja mindig Inuyashát? - érdeklődött édesanyja kissé kajánul mulatva magában, miközben az edényeket törölgette.
- De. Az viszont nem komoly. Annyira erős démon, hogy ha valóban akarta volna, már rég megölte volna az öccsét.
- Bizony - bólogatott az öregapó - ezt én is tanúsíthatom. Tudásom szerint egy féldémonnak egy olyan erős démon ellen semmi esélye, ha életre-halálra szól a harcuk. Nos. Amikor az ereklyék közt kutattam, találtam egy régi írást. Ez ugyan nem középkori, hanem két-háromszáz évvel későbbi, de a pokoldémonokat említi.
- És mit találtál róluk?
- Néhány támpontot a semlegesítésükre. A mérgük ellen pedig egy receptet. Hogy hatásos-e, nem tudom. És még nagyobb dilemma, hogy hajlandó vagy-e így megmenteni azt a démont...
- Miért? - kérdezte a lány rosszat sejtve.
- A tisztaságot, a fényt nem viselik el. Eredendően gonoszak. A sötétség a lételemük.
- Sejtettem, ezért próbálkoztam ellene a Shikon szilánkkal. De csak részben volt eredményes. Nem semmisült meg, csupán súlyos sérüléssel visszavonult.
- Hogy elpusztítsd, jóval több fény kell hozzá. És tiszta energia. Szeretetből, jóságból merített. Neked ebből sok van, kislányom, de még ez is kevés. Több olyan személy összefogása kell, aki rendelkezik ilyennel.
- Hol találok én a középkorban sok ilyen érzést?! - kérdezte Kagome lemondóan, majd hirtelen megélénkült:
- Rin! Annyira önzetlen és ártatlan! Ragaszkodik Sesshoumaruhoz, pedig ő nem igazán mutat felé szeretetet. De neki sincsen démoni ereje. Csak egy egyszerű kislány.
- Ha összefogtok, győzhettek.
- És a méreg ellenszere?
- Mondom, az nem ilyen egyszerű...
Kagome meglepődve pislogva hallgatta végig a receptet. A gyógyfű-tea csak az egyik összetevője volt a méreg elleni gyógymódnak. Édesanyja csak némán, sokat sejtető pillantásokkal nyugtázta az öreg szavait. Amint az öreg elmesélte neki, el is fáradt. Visszavonult egy kicsit szunyókálni. Anya és lánya kettesben maradt.

- Elszántad magadat. Igaz? - nézett rá lányára a nő. Elég jól ismerte, tudta, hogy mennyire önfeláldozó.
- Igen. Nélküle nincs esély, hogy eredményesen szembeszálljunk a sötét erők ellen. A pokoldémon csak az egyik oldal. Ott van még az a tébolyodott Naraku.
- A gonosz mindig megtalálja a másik gonoszt.
- Kamik*! Ez nekem eddig eszembe sem jutott! Hogy Narakuval összefogjanak... Nagyobb a baj, mint azt előre sejtettem.
- Ez nem csak a démonvilágra jelent veszélyt. Hanem az utána létezőkre. A miénkre is. De a tiszta fénnyel képesek vagytok őket legyőzni. - bólintott édesanyja.
- Anya! Honnan ismersz ennyi mindent a régi korokról?!
- Egyszer el kell mondanom. Nem titkolhatom előled az igazat többé. Felnőtt vagy, jogod van tudni. De képes vagy rá, hogy ennyi mindent feldolgozz egyszerre?! - sóhajtott a nő.
Lánya döbbenten és kérdőn meredt rá, csak a szemeivel sürgetve, és válaszolva: "igen, tudnom kell!"
Elhűlve, letaglózva fogadta anyja szavait, aki a múltjukról beszélt. Az igazi múltjukról.

Édesanyja fény-démon volt. A középkorban élt, és ismerte az összes személyt, akiről Kagome eddigi beszélgetéseikben említést tett.
Inu no Tashio a sógora volt.
A youkai nagyúr démonnő feleségének, Seyának volt egy örökbefogadott bátyja. Raidon volt a neve. Mivel Seya szüleinek nem lett saját fiuk, egy rokon gyermeket neveltek akként, hogy örökösük lehessen. A fiú felnőtt, és találkozott egy fény-démon lánnyal.
Raidon és Tenshi - vagyis Kagome édesanyja - egymásba szerettek, majd összeházasodtak. Két gyermekük született. Kagome és egy másik kislány. Ekkor haltak meg Seya és Raidon szülei. Seya nem viselte el, hogy fogadott bátyja az örökös, hiába volt egész Nyugat nagyasszonya. Nem bátyjára támadt, hanem annak családja volt szálka a szemében. Érzések vezérelte élet?! Pusztuljanak!
Raidon szembeszállt húgával, aki - tudta - nála jóval erősebb démon. Eközben a döbbent Inu no Tashiora bízta családját. Raidon nem akarta, hogy sógora avatkozzon bele vitájukba. Hiszen neki ott volt a fia, Sesshoumaru. Milyen élete lenne a fiúnak, ha csak az anyja nevelné?! Vagy ha az apja keze által hal meg az anyja?!
Ezért biztos helyre vitette vele szeretteit, majd elveszett húga kezei által.
A Nagy Kutyaszellem egy titkos Kapun át a jelenbe juttatta a lefojtott démoni aurájú Tenshit és Kagomét. A másik kislányt út közben elragadták tőlük, nem is sejtve róla, hogy egy nagy dinasztia egyik örökösnője. Inu no Tashio visszatért érte a középkorba, s míg kutatta, azalatt találkozott Izaoy-jal. A történetet innen ismerjük... Ezután rövidesen feláldozta magát új családja védelmében úgy, hogy a kis Ayamere még nem akadt rá.  
Kagome mindezt döbbenten hallgatta. Majd megkérdezte:
- Ha ez igaz, akkor Souta...
- A féltestvéred. Be kellett illeszkednem ebbe a világba. Nekem nincsen már démoni erőm. Az összeset elvesztettem, amikor átkerültünk ide. Nem is változhatok vissza.
- És én miért nem emlékszem semmire?
- Inu no Tashio leblokkolta mindkettőtök emlékeit. A tiédet és a húgodét is.
- Értem. Ezek, és az erőnk elő fognak jönni?
- Igen. A sógorom azt mondta, hogy a hatásuk időleges, mint egy varázslaté. Majd' tíz év telt el azóta.

- Tíz év? De hiszen Inuyasha ötven évet átaludt, mielőtt megtaláltam...

- Az erőnk lefojtása és az időugrások miatt számunkra  másképpen telt az idő.
- Ki tud még rólunk?
- A középkorban? Sesshoumaru talán még fel tudja eleveníteni a gyermekkori játszópajtásának arcát és illatát, ha Seya el nem feledtette vele. De azok alapján, amiket itthon meséltél róla, valamiféle emlékezettörlést alkalmaztak nála. Rajta kívül más - nem hiszem. Seya, Inu no Tashio, édesapád, a rokonaink mind halottak. Talán a kishúgod - ő esetleg túlélte. Természetesen az idő lassabb haladása az ő esetében is érvényes volt.
Kagome egy mondaton akadt fenn:
- Én voltam a játszópajtása?!
- Igen, kicsim. Nagyon ragaszkodtatok egymáshoz, és ezt Seya nem nézte jó szemmel.
A lány kikerekedett szemekel, hitetlenül pillantott Tenshire, de látta rajta, hogy anyja teljesen komolyan, tényként kezeli az elmondottakat.

- Hamarosan indulnom kell vissza - szólalt meg csengő hangon a miko, lelkében azonban óriási vihar - mit vihar, tornádó - dúlt, minden addigi érzését összezavarva. Akkor ő mégsem lehet Kikyo reinkarnációja. Midorikóé - talán.
De - fénydémon?! A kastélya pedig délnyugaton, a tengerparton áll?! És Sesshoumaru - a fogadott unokabátyja. Persze, nem vér szerinti. De akkor is...

Édesanyja összekészített néhány finomságot, a hátizsákba tette. Kagome fontos apróságokat, köt-és gyógyszert, és váltás ruhát rakott mellé, meg a régi iromány általa lemásolt példányát.
Nagyapja már felébredt, és egy kis flaskát nyomott nagyobbik unokája kezébe:
- Ezt már nem kell összegyűjtened és megfőznöd. A méreg elleni szer egyik alkotórésze. A másikat tudod. Kérlek, vigyázz magadra! Maradj életben!
Souta is hazaért már. Nővére érkezése feletti öröme nem tartott sokáig. Kagomének indulnia kellett. Nem várta meg az ebédet sem. Az inuyoukai miatt is sietett, meg egy kicsit egyedül maradhatott gondolataival, míg Kaeedéhez ért...

*kamik: istenek, szellemek, ősök lelkei a japán sintoista vallásban