A pusztulás pontján... ott ahol valaha a Therráért vívott csata végleg elbukott, és a Sol maradék haderejének 5000 cirkálója pihente örök álmát a rajtuk rekedt legénységgel és az út során kimentett civilek millióival együtt. Ott, ahol ezt a roncsmezőt a Trák és Illinai hajók csonka váza és a csatában elpusztult vadászok ezreinek roncsai övezték, csendben, némán mozogtak a tényleges túlélők. Igen, ez a legjobb szó erre a pusztításairól hírhedté vált faj egyedeire. Túléltek mindent. Túlélték az energiák pusztító tombolását. Harcoltak emberi társaik oldalán. Harcoltak, még ha már semmi remény sem maradt a győzelemre, de mégis... Átmentek a Trákok hajóira. Átmentek, és a Trákok arcába üvöltötték fajuk diadalát. Bár szinte mind, aki ezt tette közülük, odaveszett.
Mikor a trákok felfedezték, hogy a Sol felderítői ostrom alá vették egy - egy hajójukat, nem érdekelte őket, hogy hány lélek van még rajta a sajátjaik közül.
Csak egyre tudtak gondolni: isten ments, hogy azok a lények az ő egységükön kössenek ki! Minden ostromlott hajójuk a saját ágyúik tüzében pusztult el. Magával vitte életükért harcoló legénységüket és a diadal faját. Mert azok nem csak túlélők voltak, de szinte megállíthatatlanok a csatában. A természet egy torz játékának köszönhetően még pusztulásuk is társaik, és a velük harcolók győzelmét segítette. Amíg a lény teljesen el nem pusztult, kiömlő vére átrágta magát mindenen. Fémen, húson, erőtéren, mindenen, kivéve társain és a Sol gyalogosok ruháján. Bármit is tettek, uraikat - nem, ez nem jó meghatározás - társaikat szolgálták. Túlélők voltak, mert sokuk nem csak a csata tombolását, de még hajóik pusztulását és az űr hidegét is túlélte. Majd a vihar végén munkához láttak. A legnagyobb egyben maradt Sol hajó roncsaival kezdték. Lezárták szinte légmentesen, hogy senki se férhessen hozzájuk, majd álomba merültek. Mélységes mély álomba. Mint az emberek a fagykapszulában, úgy vészelték át a felettük eltűnő évezredeket. Csakhogy ők nem voltak holmi energiaforrásokra hagyatkozva. Maga az űr hidege volt számukra a fagykapszula. Bárki, aki látta volna őket, azt gondolja halottak. Semmilyen műszer meg nem győzte volna a
megfigyelőt arról, hogy tévedett, addig, amíg meg nem érintette volna valamelyiküket. Akkor bizony életre kelt volna minden lény, aki ide bevette magát. A valaha hatalmas és rettegett Solaris - ami mára csak egy elhagyott kísértet volt csonka orrán meredező csupasz tartógerendáival, letépett felépítményével, testét számos helyen átjáró hatalmas lyukakkal - most menedékké vált a rajta lévő életnek. Annak, ami ha elszabadul, bolygókat és fajokat képes elpusztítani.
Ez az élet egy ideje már lüktetett a hajó belsejében. Lüktetett, hisz ismét csatába szólították őket. És bizony nem hagyták válasz nélkül a hívást. De nem voltak képesek sem az űrutazásra, sem a hajó javítására. Ez az egy képesség nem adatott meg a Sol rettenetes harcosainak, a Lopakodóknak. A vezérük, az első, a legöregebb és legtapasztaltabb mind közül lassan felemelte fejét a többiek által alkotott fekhelyéről. Hosszú, pengeszerű nyúlványban végződő
farkával csapott egyet, majd elindult. Bármilyen sebesen haladt is végig a hajó kihalt folyosóin, mégis minden zaj nélkül tette ezt. Figyelmét egy apró műszer vonta magára. A műszer halk csipogása volt az, ami mozgásra kényszeríttette a rémet.

Megállt a hatalmas, mármint egy ember szemszögéből túlméretezett kapcsoló előtt. Nézte egy darabig. Majd a következő pillanatban második állkapcsa a készüléknek vágódott. Fejében abban a pillanatban aktiválódott egy ősi műszercsoport. Halk hangot hallott. Hosszas sziszegéssel és morgással felelt rá. A hang ismét beszélt a fejében. Nevén szólította őt. Nem azon, amin a fajtársai, hanem amin a volt Sol katonák ismerték őt. Beszélt hozzá, megnyugtatta őt.
Hamarosan ideérnek értük, és ismét harcolhatnak. Ismét lesz értelme ébren lenni. Majd olyat mondott neki a csendes hang, amitől minden idegszála, teste minden tagja megreszketett. Dühödt sziszegés tört elő torkából. A hatalmas harcos kihúzta magát. Hosszan, mély sivítással tört elő a levegő gégéjéből. Félelmetes túlvilági hang söpört végig a kihalt folyosókon. A hatalmas vezető csatába szólította társait. A folyosókon groteszk, rémálom-szerű alakok
kezdtek gyülekezni. Két irtózatos lény állt meg a szoborszerű alak mellet. Ozzy Tábornok a Sol Therra Közelkörzet Felderítő Erőinek parancsnoka ránézett a mellette álló harcosaira. Halkan sípolt ki a levegő tüdejéből. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy kommunikáljanak, most mégis ezt a módját választották a kapcsolttartásnak. Csendesen rásziszegett a mellette állókra. Közlendője emberi nyelvre lefordítva csak ennyi volt:

- Itt vannak. – szinte egyetlen rikoltás rázkódtatta meg a Sol cirkáló hátsó, külvilágtól elzárt szektorait. Ténylegesen kísértethajóvá vált. Rémálomba illő lények mozogtak minden folyosóján, egyenesen a hajó orra felé. Egy évezredes ellenség a Némák felé. Nem tudták, hogyan kerültek a Solarisra, de nem is érdekelte őket. Csak egy dolog - még fajuk gyermekkorában beléjük ivódott parancs - villogott elméjükben: "Kiirtani. Megölni mind!" A Solaris fedélzetén eddig alvó több mint kétezer lény egyként lendült támadásba, elsöpörni fajtájuk másik ágát. Mindenáron. Mielőtt az emberek ideérnek, mert azt, hogy jönnek, már mindannyian tudták. Tudták azt is, hogy azok, akik érkeznek, nem lesznek képesek elbánni a Némákkal. Az emberek védelme pedig mindennél fontosabb volt a hatalmas lények számára. Ha ők elbuknak, nem marad fenn a faj. Ha az emberek veszítenek, nem képesek végezni a Némákkal. Nem tudják megtalálni, üldözőbe venni őket. Bár... ha csatára kerül a sor, erősebbek, mint ők. Ezt Ozzy nagyon is jól tudta.

 A Solaris testétől távol egy sértetlen űrhajó vesztegelt már évek óta. Valaha turistákat szállított a Trák rendszerekből erre a történelmi roncsmezőre. Három hónapja szálltak le egy bolygón, hogy soha többé senki se mesélhessen erről az űrben tett kirándulásról. A hajón tartózkodó közel négyezer lélek mára már mind a Némák áldozatává vált. Életet adtak a valódi rémálomnak. Bár testük kisebb volt, mint a Solarison feléledő fajtársaiké, természetük ezerszer agresszívabb. Ez is lett a faj veszte. Évmilliókkal ezelőtt bolygójukon, ahova soha többé nem térhettek vissza, háború pusztította a Némák faját. A háborút saját fajtársaik ellen vívták. Millió és millió életet követelt a kettészakadó faj eszeveszett öldöklése. De ők álltak jobban. Természetükből adódóan mindenből, ami élt azon a planétán, harcost teremtettek. A maguk módján tették ezt, erőszakkal keltetve majdani lényeiket. A győzelem közel volt számukra.
Bár a Lopakodók erősebbek és elszántabbak, sőt intelligensebbek is voltak náluk, ekkor még nem igazán különböztek egymástól. Majdnem győztek, mikor megjelentek a Vadászok. Segítségükkel a Lopakodók elűzték a Némákat otthonukból, majd a gyűlölt Sol segítségével végigkergették őket a galaxison. Iszonyú pusztítással a kihalás szélére taszították őket. De hála a Trákoknak és még egy népnek - akik sajnos nem jók gazdatestnek - ismét meg tudtak erősödni. Újra vannak bolygóik, és tessék, most itt vannak a volt Sol hajók között. Itt vannak, de élelmük kevés. Bíznak hát az űr hidegében.
Talán megőrzött nekik valamit az itt elesettekből... Szétszéledtek hát, élelem vagy esetleges gazdatest után kutatva. Három harcos emelte fel a fejét a Solaris valaha volt hangárjában. A szagok és az előbb hallott rikoltás volt számukra ismerős. De ha hangot hallanak, préda - így élelem és gazdatest is lesz a hajón. Megcsillant fekete testük, majd óvatosan elindultak a zaj forrása felé. Nem érezték meg az őket figyelő harcos jelenlétét. Egyszerűen elsétáltak alatta. A harcos előnye csak annyi volt, hogy a hajó minden centijét ismerte. Így tökéletesen el tudott rejtőzni a lassan haladó Némák elől.
Majd jött a jel, de ez bizony saját magukat is elárulta. A vezér szakított a szokásokkal és nem a Sol kommunikációs vonalait, hanem fajukból adódó telepátiával küldte gyilkolni őt. Ezzel azonban figyelmeztette a Némákat is. A hatalmas lény nyugodtan figyelte amint a prédái körbe állnak, már tudják, hogy ők is itt vannak és készek a harcra, bár rettegnek. Ezt a leskelődő lény aurájukból látta. Lassan kiélvezve a pillanatot ereszkedett le rejtekhelyéről. A három Néma felé perdült, dühödten de ugyanakkor gyáván sziszegtek az ellenségre. Tudták mi vár rájuk, de nem akartak harc nélkül elpusztulni. Ha csak egy Lopakodó van itt talán, ha megsebzik társaik majd végezni, tudnak vele. Tudták, hogy egyedül képtelen lesz a majd háromezer harcossal szemben sokáig ellenállni. Minden figyelmüket felé fordították. Ajkaik felperdültek, sziszegésükkel bátorították egymást, miközben ellenfelük lassan közeledett feléjük. Farkuk, mint egy elszabadult cső csapkodott, majd hirtelen fenyegetően felemelkedett. A Lopakodó kivillantotta acélfényű agyarait. Ő nem sziszegett, szándékának egyetlen jele, csak farka hullámzása volt. Két több ezer éve egymást pusztító faj meredt most egymásra. A Némákat váratlanul érte a támadás. Mire fel tudták volna fogni, hogy csapdába estek az egyikük már elpusztult. Koponyáját szétzúzta a hátulról belevágódó fogsor. A másik megperdült, de még életben lévő társának nem adatott meg a szerencse, hogy segítsen neki. A Lopakodó, ami velük szemben állt, irtózatos sebességgel vágódott előre. Feje felett felmeredő farka lesújtott prédája koponyájára. A padló lassan füstölni kezdett a ráfröccsenő vértől. Ismét lesújtott, megragadta ellenfele karját, majd tőből kitépte a végtagot. Állkapcsa a vergődő préda testébe vágódott, törve, szakítva a másik lényt, farka, mint egy cséphadaró sújtott újra és újra áldozatára. A vergődő, visítozó Néma nem mozdult többé. A győztes lény fejét a még életben lévő felé fordította. Már nem kellett őt megtámadnia. Ott, ahol percekkel korábban egy mindet elsöprő gyilkos lény állt, mostanra csak zöldes vér és széttépett testcafatok feküdtek, a maradványok fölül felemelkedtek a gyilkosai. A három Lopakodó a semmibe üvöltötte győzelmét, ezzel megadva társaiknak a jelet a támadásra. A faj másik ágának kiirtására. Mielőtt az emberek, a tökéletes gazdatest megérkezik...

Mindeközben a Cimmera fedélzetén a 66. űrgyalogos század összegyűlt az arénában, bár valaki, pontosabban valakik még hiányoztak. Egyikük nélkül nem kezdődhetett a gyakorlat, ugyanis ő fogja beállítani a paramétereket, hogy milyen körülmények közözött és mi ellen kell majd harcolniuk. Ezek szerint Schark tudhatott valamit arról, ami előttük áll - bár mindig is igyekezett mindenre felkészíteni katonáit. Erre jó példa az, hogy az Illinaiak látványa sem lepte meg őket. Akkor mi lephetné meg őket azon kívül, hogy a parancsnokuk késik?! Ennek okát bizony sokan tudni vélték. Joan Narita közlegényt sejtették a dolog mögött. Tévedtek.

Miután elhagyta a kabinját, hirtelen villant valami az agyában. Kinyújtotta tudatát és körülkémlelt az űr sötétjében. A látvány irtózatos dühvel töltötte el a hatalmas lényt. "Nincs idő!"- döbbent rá. Nem tudja katonáit felkészíteni a közelgő rémálomra. Sajnos nem. Közelebb a roncsmező, mint ahogy azt gondolta.
Tudja, hogy övéi már ébren vannak, de valamit tenni kell. Mielőtt az egész flotta a pusztulásba rohan. Nem engedheti, hogy azok az átkozott Némák felkerüljenek a hajókra. Bár ő képes lenne végezni minddel, de... Még messzebbre kémlelt és megkapta a választ, amit nem szeretett volna soha az életben.
Valaki gazdatesttel látta el a Némákat. Ismét megerősödtek, és sokan vannak köztük és a célterület között. Legalább három bolygó, amit ők uralnak. A negyedik a célhoz közel, azon a Lopakodók faját észleli. Ez legalább jó, de a Némák jelenléte rengeteg áldozatot fog követelni. Hát most muszáj lesz olyat tennie amit már régen nem tett. Alaposan megvizsgálta a bolygók rendszereit és napjait. Halvány, de baljós mosoly futott át az arcán. Megérezte, hogy valaki kilép a szobából, ami előtt áll. Már csak az aurát látta, de innen is felismerte Joant és Kiát. Mindegy! Akkor is cselekednie kell, méghozzá most. Hallotta, amint a nő beszélni kezd hozzá, de ezúttal elengedte a füle mellet. Egy csöppet jobban odafigyelt az egyik rendszer csillagára. Nem tartott sokáig.
Átalakította a csillag anyagát, belenyúlt a belsejében folyó folyamatba. Az eredmény irtózatos volt. A Cimmera rendszerei a másodperc tört része alatt reagálták le a távolban váratlanul elkezdődött eseményt. Lang csak a felkapcsolódó - fotometrikus, majd elhárító - pajzsok villanását látta. Még az erős szűrés ellenére is félelmetes látvány tárult a hajó irányító zemélyzete elé. Ott, ahol egy pillanattal korábban egy közepes, élete virágában lévő csillag - 
csillagászati léptékben közeli fénye - vibrált, ott hirtelen, minden átmenet nélkül a galaxis egyik legpusztítóbb jelensége vette kezdetét. A hajót védő fényszűrők nem voltak képesek teljesen elnyelni a szupernóva fényét. A csillag pillanatok alatt robbant fel elemésztve mindent, ami valaha hozzá tartozott.
A következő másodpercben a hajó megrándult, amint egy irtózatos gravitációs tér megrántotta maga felé, majd megszűnt az anomália. A hajó személyzete értetlenül állt a jelenség előtt. Ott, ahol nemrég még egy egész bolygórendszer és a napja volt, előbb egy szupernóva, szinte közvetlenül utána pedig egy fekete lyuk jelent meg. De ami igazán megdöbbentette a hídon állókat, hogy a fekete lyuk szinte abban a pillanatban el is tűnt, mikor megjelent. Mintha valami felgyorsította volna ott az idő folyását... Pedig csak egy hatalmas lény elméje játszott az nyaggal, mint gyermek a gyurmával.
Lang döbbent hangját a látványtól megbabonázott katonák nem hallották.
- Schark. – suttogta maga elé. Majd leült a székébe. Falfehér arccal nézte a képernyőket. – Mégis az, aminek mondta magát. A Káosz. – futott át az agyán.

A lény ismét lehunyta szemét, figyelmét a másik bolygó felé fordította, mosolya mintha az arcára fagyott volna. Már tudta mit tesz. A rendszert körülölelő kisbolygó-övből kivált három hatalmas aszteroida.
"Kihalás-elmélet, mi?!" – futott át az agyán, miközben a három test eggyé vált, mert ő így akarta. – Még hogy Deep Impackt. – mosolyogta, miközben irtózatos sebességre gyorsította kivégzés eme eszközét. Közel fél fénysebességgel lökte a bolygóba a kő- és fémóriást. Pillanatok múlva a bolygó helyét csak szétszóródott por és törmelék jelezte. A robbanás ereje elegendő volt, ogy a hajó rendszere felfigyeljen rá, és már közvetítette is a következő döbbenetet a tisztek felé: a semmiből megjelenő üstököst és a becsapódás nyomában maradó pusztulást. Egyetlen
személy volt a hajón, aki tudta, hogy mindezt ki követte el. Beleremegett a gondolatba, hogy ilyen pusztító erő van a hajó fedélzetén.

Schark elmosolyodott és kinyitotta a szemét. Még időben kapta el az összeeső testet. Nézte a kezében fekvő nőt és az abban - a hirtelen zuhanástól - síró kislányt. Megdöbbent azon, hogy a nő, bár eszméletlen, mégis védelmezőn szorította magához a kicsit. Még öntudatlanul is.
"Jó választás volt."- gondolta, mielőtt karba vette volna őket és visszatért a szobájába. Kevés hideg vizet löttyintett az ájult nő arcába, majd leült a terminálja elé. Gyorsan, nyugodtan pötyögte be a parancssort, majd várt. Várt arra, hogy a hívott fél felvegye, ha még életben van. Bár azt tudta, hogy él, de hogy fogadni tudja-e a hívást, azt nem.

- Uram! – szólt Joan az ajtótól csak pár lépésre álló férfihez.
Semmi választ nem kapott, még felé sem fordult a szoborszerű alak. Közelebb lépett hozzá, és újra próbálkozott, hátha ezúttal sikerrel jár.
– Uram. Jól van? – kérdezte aggódva, majd megállt az alak előtt. Nézte a sápadt fehér bőrt, a lezárt szemeket, az alattuk mozgó szemgolyót. Eszébe jutott, hogy mikor ő megszédült valami miatt, akkor mindig így reagált. Aggodalom villant szívébe. "Talán csak nem rosszul van?" – futott át az agyán. Érezte a Cimmera rándulását, megtántorodott, akarata ellenére kapaszkodott meg az előtte állóban. Meglepte, hogy az meg sem rezdült, még attól sem, amikor ő megfogta.
Elengedte a ruhát a szobormerev testen. Magában szidni kezdte a hajó navigátorait és a kormányost, de még a kapitányt is, hogy nem képesek simán vezetni a hajót. A rántás okáról fogalma sem volt. Nézte felettesét, majd ismét megszólította:
- Uram. Minden rendben? – arcát közelebb tolta a férfiéhez, lezárt szemhéjait bámulta, mintha megpróbálna átlátni rajtuk. Észrevette a gonoszkás mosolyt, de jelentőséget nem igazán tulajdonított neki, bár még soha nem látta mosolyogni, így pedig végképp nem. Megrezdültek a szempillák, a nő ismét a szemhéjakra nézett. Belebámult abba, ahol a szokott sárgászöld szemeknek kéne lennie. Nézte a szemek helyén örvénylő tűznyelveket, de csak néhány másodpercig. Mintha egy bolygó izzó magjába nézne... Beleszédült a látványba, majd a felismerésbe, hogy cseppet sem emberi szemekbe bámult. Nem bírta tovább. Némán csuklott össze.
- Schark Admirális, a Közelkörzet Véderejének parancsnoka beszél. Azonosítsa magát! – A válasz - sziszegésekből összetett hosszú sor, amikor a lény felelt parancsnoka hívására. A terminál, amin a férfi beszélt, szinte abban a pillanatban érthető szavakra, bár gépi hangra cserélte a lény sziszegését. A lassan, az ágyon magához térő nő már az első szavakat is hallotta. Meglepte a rendfokozat és a beosztás említése, bár mióta az első csatákat megvívták, egyre több furcsaság van a hajóraj körül. Eszébe jutottak a képek. A tiszti ruha, a hajó hídja. Igen, az tényleg ő volt. Csak valamikor a földi élet kezdete előtt. "De hogyan?" – futott át a nő agyán, majd figyelme a válaszra, a gép mesterséges hangjára és az eredeti, borzongató sziszegés felé fordult. A szavak megdöbbentették, mozdulatlanságra kárhoztatták a nőt. Látta, a monitor a férfi előtt teljesen sötét. Egyelőre.

- Ozzy tábornok, a Sol Therra Közelkörzet Felderítő Erőinek parancsnoka. – felelt a hívott fél. Majd ismét Schark hangja törte meg a csendet. Közben a képernyő megelevenedett, enyhén vöröses derengéssel csak falakat és kihalt folyosókat mutatott.
- Ozzy! Tudom, hogy kevesen vannak odaát, de csak mi jövünk egyelőre erősítés gyanánt. Számításaim szerint a hajók érzékelői és a vadászrajok 10 percen belül megtalálják magukat. De van egy kérésem. Némák tartózkodnak a körzetében. Fel tudja velük venni a harcot, míg mi és a Vadászok oda nem érünk? – a válasz ismét csak sziszegés és rikoltás, a szavak jelentése csak annyi:
- A legnagyobb örömmel. – a következő rikoltást a gépek már nem fordították.
A nő döbbent, kikerekedett szemekkel nézte, amint a folyosót groteszk, rémálomszerű alakok töltik meg. Majd a képernyő elhomályosult. Schark kikapcsolta.
- Mióta? – jött a kérdés a nő felé, miközben az alak megfordult székében, csendesen osolyogva nézve a lányt. A szemei a szokott, bár kicsit huncut fényben csillogtak.
- Kit hívott, uram? – kérdi a nő, miközben akaratán kívül kicsit hátrább húzódott az előtte ülő férfi elől.
- Hagyjuk az uramozást Joan. – jött a csendes válasz – csak egy régi barátot.
- Milyen régit?
- Nagyon régit... - Schark az órájára nézett, majd a nő meglepetten látta, hogy bár a hajó zirénái még nem szólaltak meg, de a férfi felkapcsolta az eddig alapállapotban lévő rendszereit. Ennek jele egyelőre csak a kezeire csúszó szelvényezett fémkesztyű volt.
– Majd mindent elmondok. Addig, bármi történjen, maradj a kabinban. A képek mögötti zobában vannak fegyverek. Használd, ha szükséges. – mondta a döbbent nőnek, majd kilépett az ajtón. Abban a pillanatban felüvöltöttek a hajó szirénái. Új ellenség tűnt fel a Cimmera előtt. A hajó - bár még csak a fém jelenlétét észlelte, nem kockáztatott. Felkészült a csatára. Rendszerei utasították a hajó vadászait, hogy nézzék meg, mi az a mozdulatlan fémmező az
egységek útjában. A flotta összes hajója lassan, méltóságteljesen csatsorba rendeződött. A hajtóművekből hatalmas lángcsóvák csaptak ki, ahogy az óriáscirkálók és kísérő egységeik támadó sebességre gyorsultak. Hangáraikból vadászgépek ezrei emelkedtek fel, és zúgtak ki az űr végetlenjébe, messze maguk mögött hagyva a flotta hajóit. Siettek előre, hogy mielőbb élőképet adjanak az esetleges veszélyről. Hogy mielőbb felvegyék a harcot, ha szükséges.
- Schark hadnagy azonnal jelentkezzen a hídon. – szólt a központi hangszóró, és a férfi futólépésben, a nő kérdéseire fittyet hányva távozott. Tudta, hogy mit találtak a közeledő vadászrajaik...

 
Az űr hidegében a Szövetség vadászai a rég gyakorolt alakzatokba rendeződtek fürgén, iközben hátuk mögött a gigantikus óriások, méreteikhez képest gyorsan nyíltak szét. A hatalmas hajók körül kék villanások jelezték a pajzsok aktiválódását, a hajtóművek, mint megannyi nap elvillantak, amint a hajók támadó sebességükre gyorsultak. Testük körül dühödt darazsakként döngtek a védelmükre itt maradt vadászok. A 8. csapásmérő flotta ismét csatára készült. A
hajók indítóállásaiban a bakancsok dübörgése, a tisztek üvöltése még a szirénák hangját is elnyomta. Az óriáscirkálók több, mint egymillió gyalogosa szinte egyszerre rohant az indítóállásban álló, "partra szálló" egységekhez. Amint helyükre ültek, beszíjazták magukat, a kompok a vetőcsövekbe csúsztak, a belső zsilipek hangos döndüléssel záródtak. A támadásra készülő katonák körében az összes hang csak a fegyverek hangja. Az élesített, harcra kész fegyvereké. A závárzatok csattogásába, a csapatszállítók fegyvereinek sípolásába, a felkapcsolódó SZHR – ek halk, zizegő hangja társult. A Cimmerán mindössze egyetlen század nem foglalta el helyét. Parancsnokuk nem volt köztük, így nem indulhattak. a 66. század hűvös nyugalommal várta Schark érkezését.

Kint az űrben Ivan Kolsinszky ezredes a Cimmera vadászainak parancsnoka nyugodtan nézett körbe. Körülötte szabályos gyémánt alakzatban a többi gép, enyhén imbolyogtak, ahogy céljuk felé száguldottak.
- Harckészültség. – szólt nyugodtan a tiszt. Válaszul a gépének kijelzője vörösre váltott, így jelezvén számára, hogy az - egy rég letűnt kor vadászát mintázó, az alkotói által csak - Űr-Sólyomnak becézett gép szárnyai alatt a lézerágyúk harcra készek. Nyugodtan nézett körbe, a flotta már rég elmaradt a hátuk mögött. Már a jelzőfényeket sem látta. Majd a monitorján a távolsági radarra úszott az előttük lévő fémtömeg. Előbb csak szikrák fényes pattogása törte
meg az űr sötétjét. Velük együtt halványan a még üzemelő fényeket lehetett látni, majd mintha a tenger sötétjéből történne, lassan előbukkantak a hatalmas roncsok. Vegyesen a Galaktikhoz hasonló roncsdarabok, általuk ismeretlen típusok, és rengeteg törmelék...
- Cimmera vadászirányítás, Itt Kék Vezér. Látom a célt. Képet küldöm. Ez csak egy roncsmező, berepülök. – jelentette érzelemmentes, nyugodt hangon, majd szétszórta és a roncsok közé küldte kötelékeit. Még hallotta az irányítás válaszát:
- Nyugtáztam. Folytassa a felderítést.

Mosoly futott át a katona arcán, amint gépét éles fordulóba döntve elhúzott az egyik roncs mellett. Vérbeli pilóta volt. Szerette a meredek, akrobatikus repüléseket, de erre, mióta a flottával volt, kevés esélye nyílott. Lang nem engedte, ha járőrben repült, hogy túl közel húzzon el a hatalmas hajók mellett.
De most nyugodtan repkedhetett, és ezt ki is használta. Őrületes, alig tíz méteres távolságban cikk-cakkozott a roncsok és törmelékek között. A test a semmiből került a gép elé, és hatalmas dörrenéssel szilánkokra tört a vadász páncélozott üvegén. Még egy pillanatig látta is a fájdalmat az örökre megdermedt vonásokon. Majd nagyobb távban, kicsit lassítva gépe rohanását keringett tovább. Elborzasztotta a látvány, nem számított rá, hogy testek is keringenek a hatalmas roncsmező gravitációs csapdájában. Bekapcsolta a gép érzékelőit, majd magasra vonta szemöldökét. "Ez egy cseppet furcsa." - gondolta a pilóta, miközben gyorsan ellenőriztette a fedélzeti számítógépén az adatokat. Nem hitte el, amit kapott. A rádióban röpködő zavart kérdések szerint a raj minden egysége ugyanazt látta, amit ő. Csakhogy szerinte ez képtelenség. Viszont mégis igaz. Tudja, hisz jelentették neki, hogy hamarosan megindul a flotta felderítése. Gyalogosok fogják elárasztani a roncsokat. Csakhogy szenzorainak jelei miatt nyugtalanná vált. Nem akarta, hogy a katonák a vesztükbe, egy nem ismert ellenség karjaiba rohanjanak. A tesztek lefutottak, de a rendszer nem észlelt hibát. Bizony, a roncsok tele voltak élettel. A pilóta lassított és még közelebb húzott el az egyik meglehetősen hatalmas roncstól. Hirtelen támadt az ötlete. Felkapcsolta a vadász fényszóróit, majd gépét egy előtte tátongó hatalmas lyukba vezette. Semmi sem mozdult előtte. Csak egy groteszk, szétszaggatott, abszolút nem emberei test lebegett el szeme előtt. Kicsit meglepődött a látványtól. A Scott által álmodott rémálomszerű lény brutálisan megcsonkított torzóját bámulta. Maga sem tudta miért, de hirtelen kirázta a hideg. Lassan elkezdte körbeforgatni gépét, mikor szinte agyába vágott egy gondolat. Nem a sajátja, valaki másé. Már gyerekkora óta képes volt érezni mások gondolatait. Most valaki ezt használta fel érdekében:
- Tűnj el onnan! – üvöltött fejében a közlés, furcsa, idegen hangon sziszegve. A szavakhoz képek társultak. A füstölgő megfolyt fülkéjű vadász látványa.
Kirántotta a gépet a sebből. Nem látta, szinte érezte, amint a háta mögött, a lyuk sötétjében három rémálombeli lény ered a nyomába. Majd erről már a gép szenzorai is biztosították. Az egyik szakadozott folyosóról kékes bőr villant, és egy Lopakodó vetette magát a felderítő üldözőire. A pilóta megperdítette a gépet. Még látta, hogy megmentője szétszaggatta a másik hármat, majd eltűnt, mintha csak a képzelete játszott volna vele.
- Cimmera vadászirányítás! Életjeleket veszek a roncsokról!!! Valami megtámadott. Kérek engedélyt szétverni ezt az elátkozott mezőt! – szólt rádiójába a pilóta. Szerette volna, ha ágyúival ripityára lőheti az összes roncsot.

 Nyugodt volt. Végre elemében lehetett. Már eggyel végzett, és tudta, hogy a másik három is a közelben lapul. Nem fognak tudni ellenállni kíváncsiságuknak, hogy kintebb kukkantsanak a lyukból. Ő várt. A sötétség, mely körülvette, megnyugtatta a harcost. Vadul csapott egyet a farkával, mikor meglátta a kis vadászt, benne a potenciális prédával. Legalábbis a Némák számára. Ő maga más volt. Soha nem bántotta volna azt a törékeny, puha lényt. Lassan felemelte fejét, érezte, hogy a Némák viszont el akarják kapni az embert. És még valamit megérzett. Ez az ember érzi őt. Ha rákiált, meghallja gondolatait. Megtette. Ozzy tábornok a vadászgép pilótájára üvöltött. Közlését még az általa sugárzott képekkel is kiegészítette. Látta, amint a pilóta megrándul, majd kirántja gépét a csapdából, bár majdnem későn. Látta az utána induló Némákat is. Ellendült a párkányról. Ráüvöltötte diadalát, és győzelmét a megtorpanó, döbbent Némákra. Majd széttépte testüket, és eltűnt.

 Cimmera. Parancsnoki állás.

- Uram. – jelentkezett Schark a ránéző Lang előtt.                                                                                  - Mi erről a véleménye? – jött a kérdés. Az előtte lévő monitorra bökött. Azon a vadászok és a hajó saját kamerái által közvetített képen a volt Sol hajók roncsai, és a szenzorok jelei látszottak. A két katona elgondolkodva kezdett a képek tanulmányozásába. Kis idő és némi homlokráncolás után Schark mosolyogva szólt:
- Valószínű, hogy a Sol csata roncsmezejét látjuk. – közölte nyugodtan. – Honnan jön a kép?
- A képet Ivan Kolsinszky rajparancsnok közvetíti. Mit tud az életjelekről?
- Hát... Maradt itt néhány harcosom. Valószínűleg őket veszik a szenzorok.
- Mire számíthatunk?
- Minket nem fognak megtámadni. Javaslom a terület részletes átfésülését, és a túlélőket felszedni sem ártana. Hasznosak a fiúk. – ránézett a közeledő képekre, majd hirtelen megszólalt. – Technikus. Kimerevítés. Nagyítsa ezt a kockát!

A kép megmerevedett. Kockáról kockára nagyított egy rövid ideig. Majd nem nőtt tovább a kép. Schark a képernyőre hajolt, hosszasan vizsgálta a roncsmezőbe nem illő hajó képét, majd csendesen megszólalt:
- Trák szállítóhajó.
- Veszélyes?
- Talán csak a szállítmány... Kérek engedélyt, hogy én szállhassak partra annál a hajónál. Kérek egy gépet, rajta pedig a volt gyalogosaimat.
- Megkapja. Menjenek, nézzenek szét.
A férfi tisztelgett, majd futva távozott.

Az indítóállásban a 67. század gépét visszahúzták. A mellettük ténykedő 66 – osok érdeklődve fordultak a gép felé, főleg, mikor a katonák kissé csalódottan kiszálltak belőle. A pilóták arca értetlenséget tükrözött. Pár másodperc múlva a platformot bakancsok dörrenésének zajai töltötték meg. A Szövetség katonái szembenéztek a Sol gyalogsággal. Életükben először látták őket. A két csoport egymásra bámult. A Sol katonák egy vállrándítással elintézték a Cimmera
elitjének látványát. Nem úgy a hajó katonái. Hosszan bámulták a látványt. A két méter magas, marcona izomkolosszusok arcát. Annak is csak az alsó részét, amit a sisakoktól legtöbbjükből láttak. A hátakon lévő platformokat, a kesztyűs kezekben szorongatott furcsa alakú fegyvereket, a mattfekete testpáncélokat.
Jeremi egy kicsit elámuldozott az egyetlen arcon, amit látott. A hosszú sebhelyeket, a morc tekintetet a szürke, szúrós szemekben. A katona nyugodtan szólt embereihez:
- Fiaim! Nem szeretnék bennetek csalódni. Az admirálisnak szüksége van ránk. Nem tudom ki, vagy mi ellen megyünk, de remélem a szunyókálás alatt nem felejtettetek el harcolni. Aki megfut, azt én magam lövöm le. Mindig az élen mentünk, és még megvagyunk. Ne szakítsunk a hagyományokkal. Legyetek vadak, mint a Vadászok, és csendesek mint a Lopakodók...

- Ezredes! – szólt egy a Szövetségiek számára ismerős hang. Minden arc Schark felé fordult. A két rangidős gyorsan kilépett a teljes csatadíszt viselő hadnagy elé.
- A 66. század bevetésre kész. – jelentette Jeremi tisztelegve.
- A 275. űrgyalogos hadsereg 11/1. százada teljes létszámban megjelent, uram. Az egység bevetésre kész. – szavalta a sebhelyes katona, majd mosolyogva hozzátette – Örülök, hogy látom, uram.
- Köszönöm, uraim. – jött a válasz – Jó, hogy maga jött, Bredock. A feladat, uraim: átvizsgáluk egy roncsot. Mostantól Sol frekvencián forgalmazunk, valószínű, hogy a területen saját erők is működnek. A cél egy Trák szállítóhajó. Landolunk. Egy szakasz velem jön, a többi biztosítja a hajókat. De ez még változhat. A lényeg: Némák vannak a hajón.
- Hogy az a... - morgott a Sol tiszt, majd gyorsan parancsokat osztogatott. A többek csak nézték, amint a Sol gyalogosok átjárhatatlanná alakítják sisakjaikat.
Majd a vad cihelődést Schark hangja szakította meg.
- Ami fekete, és nem hasonlít emberre, lelőni. Ha kék, nem lőni. Megértették?
- Igen, uram. – jött kórusban mindkét féltől. Csak annyi volt a különbség, hogy a Sol katonák tudták, mire fognak vadászni.
– Még valami. – szólt ismét a hadnagy, miközben szokásától eltérően felkapcsolta az SZHR sisakját. – SZHR – t bekapcsolni. Aki eloldja a sisakot, azt én lövöm le, kíméletből. KOCSIRA!
A katonák bepattogtak a két leszállóegységbe, majd a hajók becsúsztak a vetőcsövekbe.

Mindeközben az egyik kabinban egy cseppnyi és egy felnőtt nő nézelődött. A csepp kicsit szomorúan vizslatott ki aprócska arcából, majd elsírta magát. Joan mindent megtett, de Kia csak akkor hallgatott el, mikor Schark egyik pólója lett ráhúzva. Még rugdalózónak is jó lett volna a kislánynak. Joan kicsit értetlenül nézett a kicsire, majd kissé aggódva a kijárat felé fordult. Ekkor megremegett a Cimmera, ahogy kilőtte kompjait.