Mizuna hatalmasra nyílt szemekkel nézett körbe a pazar lakberendezésű, méregdrága lakásban, és szinte minden látott dolgot felfalt a tekintetével. Azt mindig is tudta, hogy Yuki nincs híján a pénznek, de erre azért nem számított. Kíváncsi lett volna rá, hogy a fiúnak miből futja ekkora fényűzésre, de a fejében akkora káosz kavargott, hogy maga sem tudta, mit mondjon, vagy kérdezzen. Végül aztán elhatározta magát.
- Te ismered Zaót? – kérdezte Mizuna, s tekintetével végigkísérte Yuki útját a fürdőbe, ahonnan kisvártatva felső ruházat nélkül jött ki. A lány zavarba jött az izmos felsőtest láttán.
- Az túlzás, hogy ismerem. Mondjuk úgy, hogy tudok róla pár dolgot. – felelt kitérően, majd pillantása megállapodott a lányon. – A helyedben magamat félteném, nem pedig őt.
- De annál a három fickónál stukkerek voltak, és úgy néztek, mint a profi gyilkosok, szerinted ezt csak úgy figyelmen kívül lehet hagyni!? – kiabálta Mizuna, azt éjszaka történéseitől idegileg teljesen kikészülve.

    Az ajtó felől kopogtatás hallatszódott. Yuki egy darabig még elnézegette a padlót, fixírozó lányt, majd kikerülte, és az ajtóhoz lépett. Egy alkalmazott volt az, aki a vacsorát hozta fel. A fiú végig úgy állt, hogy Mizuna ne látszódjon, de ennek ellenére az ételt hozó férfi sejtette, hogy nincs egyedül. Yuki nagy nehezen lerázta a pióca módjára tapadó egyenruhást, és bosszankodva becsukta az ajtót, egyik kezében ezüsttálcát tartva.
- A királyfi megkapta a sült galambot? Ez után mi lesz? Megvárjuk, amíg belerepül a szádba? – csipkelődött a lány gúnyosan összehúzott szemekkel méregetve a feltálalt ételt.
- Nem vagyok királyfi, és ez nem sült galamb. – közölte színtelen hangon a fiú, majd a kanapé előtti asztalhoz sétált, és letette rá a tálcát. – Gyere, egyél valamit, aztán pihenj le.
- Ugye nem képzeled, hogy itt maradok nálad!?
- Talán visszamennél a saját lakásodba, ahol már biztosan várnak? – Mizuna erre nem tudott mit mondani. – Na látod. Fejezd be a hisztizést, és egyél, addig megágyazok neked.

    Mizuna félénken ült le a kényelmes heverőre, és látott neki kései vacsorájának. Igazán csodálkozott rajta, hogy mindig mogorva, kimért osztálytársa ennyire előzékeny is tud lenni. Nem tartotta volna valami szép húzásnak, ha az egész vacsorát befalja, ezért hagyott a sushiból Yukinak is. Ám hiába fejezte be az evést, felpörgetett idegállapotának hála továbbra sem volt álmos. Válaszokat akart, méghozzá azonnal.

    Felállt a kanapéról, és a hálószoba felé vette az irányt. Már majdnem elérte az ajtót, amikor az kitárult, és alig egy centire a sajátjától megpillanthatta vendéglátója arcát. Érezte, hogy arcát elönti a forróság, de ezt egyelőre ijedtségének tudta be.
- Volna pár kérdésem. – mondta kertelés nélkül a lány.
- Aha. – bólintott a fiú, majd félretolta őt az útból, és a széles ablak elé sétált. Érezte, hogy ez az este nem kerül a legszebb éjszakák közé emlékeiben.
- Magyarázd el, hogy mi ez az egész. Miért akarják megölni Zaót, miért hazudott nekem, és miért titkolóztok? – Yuki néma maradt. – Ha jól gondolom alaposan, belekeveredtem, ugye? – ismét semmi. – Napok óta azt érzem, hogy figyelnek, és követnek. Hajnalonként, amikor hazakeveredek a munkából, rettegek a sötét utcákon, ami eddig nem volt rám jellemző. Ráadásul, mióta bánsz te ilyen jól a lőfegyverekkel!?
„Ez a lány túl sokat kérdez.” Zsörtölődött magában összeráncolt homokkal. „Már azt sem tudom, melyik a jobb. Ha tovább titkolózom, vagy ha mindent elmondok?”

    Különös csend telepedett a tágas helyiségre, amibe feszültség, kíváncsiság és tanácstalanság érzete vegyült. Mizuna várta, hogy Yuki végre elhatározza magát, és lehetőség szerint értelmes választ adjon, de egyre jobban elbizonytalanodott. Már nem volt biztos benne, hogy valóban hallani akarja a magyarázatot.
„El kell őt riasztanom Zaótól, más lehetőség nincs.” A fiú utálta az ilyen aljas húzásokat, de jelenleg Mizuna életét helyezte mindenek fölé. Tudta, hogy amit mondani fog, fájdalmat okoz majd a lánynak, de nem látott más kiutat.
- Zao veszélyes alak. – kezdte Yuki, és érezte, hogy abban a pillanatban kiszáradt a torka. – Egy kegyetlen bérgyilkos, semmi több. Bárkit képes hidegvérrel megölni és utána még bűntudatot sem érez.
- Az nem lehet… - suttogta elhaló hangon a lány, és hitetlenkedve rázta meg fejét. – Zao nem ilyen!
- Honnan tudod? Alig ismered, és még azt is titkolta előled, hogy tud beszélni! – vágott vissza indulatosan. – Egy Kutya, aki a bácsikámnak dolgozik, semmi több! Ha azt parancsolják neki, akkor harap!
- Hazugság… - motyogta csendesen. – Ő nem gyilkos…

    Yuki nagyot sóhajtott, nehezen fújta ki a levegőt, s úgy döntött, bedobja az utolsó információt, amiről nagyon jól tudta, hogy igen csak övön aluli. Gyűlölte, ha valakit ennyire el kellett keserítenie, de nem volt más választása. Nem akarta megkockáztatni, hogy Mizuna esetleg Zao keresésére induljon, és közben megöljék.
- Mizuna… ugye emlékszel rá, hogy a nagyapádról mit meséltek.
- Azt, hogy egy évvel a születésem után meghalt. – felelte szemlesütve. – Soha nem ismerhettem meg. Állítólag meggyilkolták, de erre nincs bizonyíték.
- A nagybátyám híres arról, hogy minden nyomot eltüntet. A nagyapád valamiért az útjában állt, ezért egy kisfiúval lelövette, miután megkínozták. Az a fiú Zao volt.

    A hideg, nyirkos betonfal a híd lábánál komoran tekintett le a némán ballagó folyóra. Grafitivel kidekorált oldalát enyhe nyomás érte, ahogy a szemeteszsákok közt valaki nekivetette a hátát, majd végig súrolva leült a vizes fűbe. A jövevény kábán meredt maga elé, és kifejezéstelen arccal meredt a kezében maradt fegyverre. Gondolatai kuszán bolyongtak fejében, egyik kergette a másikat, de ő nem kapott utánuk. A hajnali szürkületben ismét eleredt az eső, és az előző zápor óta meg sem száradt mélyvörös hajat ismét a szemébe mosta.

    A járda felől, - amelytől egy nem túl meredek emelkedő választotta el – kaján hangok érkeztek, kiabálások és üvegcsörömpölés. A fiú meg sem rezdült, ugyanolyan mozdulatlanul ült továbbra is és átkozta hihetetlen balszerencséjét.
- Nézd már! Az meg ki a frász? – hallatszódott egy hang a járdáról, majd több pár láb, tocsogó, csúszkáló lépése váltotta fel a beszédet. Három kapucnis suhanc vergődött le félrészegen a híd lábánál ülő fiúhoz.
- Hé, haver, nincs valami piád, vagy cigid? – kérdezte szívbaj nélkül az egyik, de mivel nem kapott válasz, bedühödve közelebb trappolt a földön ücsörgőhöz. – Nem hallod, hozzád beszéltem! – emelte fel hangját.
- Nem vagyok süket. – morogta Zao, és fenyegető lassúsággal felállt. – És nem vagyok a haverod. – a pisztoly látványa óvatosságra intette a suhancokat, de veszélyérzetük így is a nullát súrolta.
- Né’, már! Még játék stukkere is van! – kajánkodott egy másik, és ő is közelebb lépett. – Nem vagy te már ehhez egy kicsit öreg?
- Meglehet. – vont vállat lomhán. – De titeket akkor is kinyírna, ha játék lenne. – a három fickó csak nagy sokára fogta fel, hogy ez mit is jelent, de azt hitték, hogy Zao csak blöffölt.
- Ugyan már, olyan vagy, mint egy kutya, ugatsz, de nem harapsz! – óbégatott a harmadik, majd társaival együtt röhögni kezdett.

    Zao unottan eltette fegyverét, szürkéskék szemeit pedig az előtte állókra emelte. Nem volt éppenséggel rózsás kedvében, felesleges vérontásnak viszont nem látta értelmét. Az viszont mindennél jobban dühítette, ha bárki kutyának nézte, még ha képletesen is. Lenézően elhúzta száját, és megropogtatta ujjait.
- Tévedés, öcsi! – mordult fel vérfagyasztóan. – Olyan vagyok, mint egy farkas.
- Az meg milyen? – néztek bután, habár kezdték sejteni, hogy most alapos verésben részesülhetnek, ha nem futnak el.
- A farkas bizony ugat, és harap is. – pupillái ponttá zsugorodtak, és nekilátott a leckéztetésnek…

    Zao ingerültségét valamelyest levezetve sétált az esőben, és immár csak az érdekelte, hogy a lehető legrövidebb úton eljusson Yuki lakásába. Vissza kellett szereznie másik Coltját, ráadásul Mizunának is tartozott egy alapos magyarázattal.