Mizuna kissé kábán nyitotta ki szemeit. Hunyorognia nem kellett, mivel semmilyen fény nem zavarta meg az egybefüggő sötétséget a szobában. Lassan felült és körbenézett. Teljesen ismeretlen volt számára a helyiség, a városi fények ragyogását mutató széles ablaktól kezdődően a szekrénysoron át az íróasztalon keresztül a gardróbig, minden. Yukit viszont azonnal felismerte, még úgy is, hogy leginkább csak körvonalait láthatta a sötét szobában.

  
A fiú, lovagló ülésben ült az ágy melletti széken, s a finoman szólva is rémes fényviszonyok ellenére szürke szemei macska módjára világítottak. Amint észrevette, hogy a lány egyre gyanakvóbb arckifejezéssel méregette különös szemeit, felpattant, a villanykapcsolóhoz sétált és egy érintéssel világosságot csalt a helyiségbe. Csak azután fordult vissza vendégéhez, hogy hozzászokott a mesterséges fényhez.

- Hogy kerülök ide? Egyáltalán hol vagyok? – faggatta Mizuna a fiút, és a takarót ledobva magáról kikászálódott az ágyból.

- A hálószobámba hoztalak, miután egyik pillanatról a másikra elájultál – magyarázta színtelen hangon. – Egy teljes napot átaludtál, és már nyolc óra is elmúlt. Remélem, nem akarsz denevér módba váltani – tette hozzá csípősen, s élvezettel nézte, ahogy a lány bosszúsága finoman összehúzta szemöldökét.

- Nem – sajnos pont akkor nem jut eszébe semmilyen frappáns visszavágás, amikor kéne. – Amiket Zaóról mondtál... az igaz? – kicsit tartott a választól. Vendéglátója bólintott.

 
            Yuki, hátát a nyitott ajtó félfájának vetette, karjait mellkasa előtt összefonta és egy darabig elmerengve nézegette a tőle pár méterre álló lányt. Valahol bántotta, hogy Mizunát nem vágta annyira a földhöz a hír, mint hitte, vagy inkább remélte.

„Nem értem. Tényleg ennyire kedveli a blökit?” Vett egy nagy levegőt és próbált ésszerűen gondolkodni. „Mindegy, csak ne legyen a közelében, akkor nem esik baja.”

- Elhoztam a lakásodról pár ruhádat – mondta Yuki többek közt azért, hogy megtörje a nyomasztóvá vált csendet. – A zuhanyzó arra van – mutatott háta mögé a nappalin át a túlsó ajtóra – Tusold le magad és öltözz át, aztán egyél valamit.

- Köszönöm – motyogta szemlesütve a lány, és sietve megindult a mutatott irányba. Kezdte zavarni a fiú közelsége, és attól félt, zavara kiül majd arcára is, azt pedig nem akarta.

  
Halk kattanás, majd újból sötétség, és Yuki kiment a hálószobából a meghitt lámpafényben úszó nappaliba. Töprengve állt az ablak elé és kifejezéstelen arccal nézett le az alatta elterülő, apró pontok millióitól fénylő városra. Valami kifejezetten nyugtalanította, s tudta, ennek semmi köze sem a Kutyákhoz, sem a Vérebekhez, sem a nagybátyjához, sem pedig Zaóhoz. Ezt most egészen más valaki váltotta ki belőle, ám még mielőtt elérte volna a karnyújtásnyira lévő választ, a kanapé melletti alacsony kis szekrényen lévő vezetékes telefon rikácsolva felcsörrent.

 
            Yuki pár lépéssel letudta a távot, és habozás nélkül felkapta a kagylót, hallgatásra késztetve a készüléket. A recepcióról telefonáltak fel, és tudta, ez semmi jóval nem kecsegtethet. A vonal másik végében egy harmincöt év körüli férfi hangja szólalt meg alázattal és némi aggodalommal:

- Uram, elnézést a zavarásért, de három férfi önt kereste, és én felküldtem őket az ön lakosztályához. Most éppen úton vannak, de a liftről úgy tudják, hogy javítás alatt áll.

- Hogy néztek ki? – kérdezte a fiú hadarva, s közben lopva a nyíló fürdőszobaajtó felé pillantott. Mizuna elkészült.

- Nagyjából olyan magasak, mint urasága, de elég sötét alakoknak tűntek.

- Értem. A Mazda?

- Az udvaron áll, uram.

- Remek! Köszönöm, Wu Long.

- Nincs mit uram, máskor is.

 
            Vonalat bontottak, s Mizuna fürkésző tekintettel, karba tett kézzel várta, hátha kap valamiféle magyarázatot. Ehelyett a fiú besietett a hálószobába, majd pár másodperccel később egy kulcsot csörgetve a kezében átvágott a nappalin, és a fürdőszoba ajtaja melletti falba épített szekrényt feltárta. A lány állát nem sok tartotta a helyén. A szekrény nem ruhákat vagy kacatokat rejtett, hanem lőfegyvereket, méghozzá nem is keveset. Távcsöves puska, géppisztoly, automata és félautomata pisztolyok, akár egy fegyverkereskedő árukészlete.

- Ki az a Wu Long? Mi van a Mazdával és egyáltalán, honnan a francból szereztél te ennyi fegyvert!?

- Mindig ennyit kérdezel? – mondta Yuki válasz helyett, majd kikapott a szekrényből egy Colt 4.5-öst és csőre töltötte. Magához vett még egy géppisztolyt, pár tárat és a kijárat felé sietett.

- Ne de nálad mindig egy rakás felhalmozódik! – ezt némiképp sopánkodva mondta, s pár lépéssel közelebb araszolt ő is a kijárathoz.

- Csúcs, egyszer majd mindent elmesélek, de most gyere, és ne faggass, ha lehet! – kezdett türelmetlenné válni, és amint ezt Mizuna is megérezte, akadékoskodás nélkül követte a fiút. Örült neki, hogy nem szoknyát vett fel, hanem inkább farmert, meg egy ujjatlan felsőt, hosszú fekete haját pedig menet közben hajgumijával copfba fogta.

 
            A lámpákkal kivilágított folyosóra kilépve Yuki egy pillanatra megtorpant, sebtében elnézett mindkét irányba, majd intett Mizunának, hogy kövesse. A folyosó végi társalgóba siettek, s közben a lány némán fohászkodott, hogy senkivel se fussanak össze. El nem tudta képzelni, hogy két lőfegyvert hogyan lehetne kimagyarázni úgy, hogy a mese hihető is legyen, legalább hetven százalékban. A lift elé érve valamelyest fellélegzett, Yuki viszont itt vált csak igazán feszültté.

- Menj arrébb! – mondta halkan Yuki, tekintetét végig a liftajtó feletti, egymás után kigyúló pontokat figyelte, miközben Mizuna hátrébb és a folyosó felé araszolt pár lépést.

A fiú elsősorban a pisztollyal vette célba az ajtót, de szükség esetére kéznél tartotta a gépfegyvert is. A felvonó elérte az ő szintjüket, de nem ment tovább, hanem megállt, az ajtó középen pedig színpadias lassúsággal középen szétnyílt.

 
            Ketten egyszerre mozdultak meg reflexből és léptek a másik felé, hogy aztán a szemből jövő halántékához nyomják fegyverük csövét. Egy néma és adrenalint-túltengető pillanatig mind a hárman mozdulatlanná dermedtek, és a levegő is megfagyott fél másodpercre. Amint felfogták a helyzetet, alig hallhatóan morgolódva, szitkozódva elemelték a fegyvereiket a másik fejétől, majd gyűlölködő tekintettel méregették egymást.

- A saját fegyveremet fordítod ellenem? – kérdezte Zao villogó szemekkel, mire Yuki kelletlenül átadta neki a pisztolyt.

- Ellened fordul az magától is – vetette oda lenézően Yuki, de a továbbiakban nem sok szót kapott.

- ZAO! – Mizuna hangja ostorként hasított a levegőbe és csattant a fiú fülébe. A szólított behúzott nyakkal fordult a lány felé, aki már ott is termett előtte, szikrázó tekintetét a szürkéskék szempárba fúrva.

- Zao? – nyögte ösztönösen a fiú és szaporán pislogva próbálta állni a zöld szemek kereszttüzét.

- Te csak ne „Zaózz” itt nekem! – torkollta le őt csípőre tett kézzel Mizuna. – Miért kellett becsapnod, ha!? Miért Yukitól kellett megtudnom mindent? – Zao szúrós pillantást lövellt az említett felé, de erre a lány elkapta egyik vörös hajtincsét, és annál fogva visszairányította figyelmét. – Rám nézz, ha hozzád beszélek! Tudsz beszélni, ahogy látom a fejeddel semmi baj, stukkereid vannak, ráadásul úgy akciózol, mint holmi kommandós, hogy a nagyapám megöléséről már ne is beszéljünk! – egyszerre tört fel belőle minden, amit eddig magában tartott, de már nem bírta tovább. - Mi vagy te? Válaszolj nekem őszintén Zao! Ki van az álarc mögött, kit rejtegettél előlem?

 
            Zao nem felelt. Bűnbánóan tekintett Mizunára, de ez a lányt nem hatotta meg. A haragos, zöld szempár válaszokat követelően csillogott és elszántan nézett farkasszemet a fiúval. Zao tanácstalanul nézte a szigorúba váltott kedves arcot és nem tudta eldönteni, hogy mit mondjon. Kíméletes hazugságot, vagy a nyers, felkavaró igazságot, aminek egy részét a jelek szerint Mizuna már így is tudta.

„Hála Shinikainak!” Nézett a fiú dühösen Yukira.

- Hogy neked folyton jár a szád! – mordult oda Zao.

- Ha nem vagy olyan felelőtlen, nem jár a szám! – vágott vissza Yuki.

- Mintha te folyton csak az eszedre hagyatkoznál!

- Megfontoltabb vagyok, mint te!

- Nem, csak elkényeztetettebb!

- Te már csak tudod, milyen az!

A gúnyos hangnem és a másik piszkálása pillanatok alatt elterelte figyelmüket Mizunáról, ami eléggé érzékenyen érintette a lányt. Már éppen közbe szólt volna, amikor a lépcsőházat rejtő ajtó mögül hangokat hallott. Nem tudta, kik lehettek azok, de volt egy olyan érzése, hogy nem ajándékot hoznak Yukinak. Próbálta figyelmeztetni a fiúkat, és sürgetni a távozást, de azok annyira acsarkodtak, hogy a másikon kívül semmit sem láttak és hallottak.

 
            Mizuna végül megunta a kakasokkal való párhuzamos – eredménytelen – szájtépést, és egyetlen határozott taszítással belökte őket a liftbe, majd mindennemű kommentár nélkül megnyomta a földszintre vivő gombot. A két fiú értetlenkedve néztek fel rá a földről, ugyanis amikor Mizuna betessékelte őket, akkor mind a ketten megbotlottak és mintaszerű hasast dobva elterültek. Most a hátukra fordulva felálltak, de egyelőre egyikük sem merte megszólítani a nekik háttal álló, lábfejével idegesen doboló lányt.

- Ameddig ti ott fönt azon vitáztatok, hogy melyikőtöké legyen az utolsó szó, addig a kedves vendégeid – itt jelentőségteljes pillantást vetett Yukira, válla fölött – már majdnem felértek a lépcsőn.

- Kösz – motyogták sarokba állított kisdiákokként, és inkább csöndbe maradtak a földszintig.

 
            Amint a liftajtó kinyílt Yuki előrefurakodott és a néptelen bejárati csarnokon átsprintelve a recepciós pulthoz sietett, majd pár méteres csúszás után megállt Wu Long szikár, izmos alakja előtt, és a szemként szolgáló vízszintes vágásba meredve kereste a szemkontaktust. Megszólalnia sem kellett, Wu már át is nyújtott neki egy kicsi kulcsot, amit a fiú azonnal zsebre is vágott. Megköszönte a segítséget, és már rohant is vissza a lift előtt várakozó Mizunához és Zaóhoz. Két társát szemmel láthatóan igencsak meglepte, hogy a kínai semmit sem szólt a látványos géppisztoly láttán.

- A kínai titkosszolgálatnál volt hat évig, de aztán elege lett a nyüzsgésből meg az akciókból, és Japánba jött nyugalomért – magyarázta Yuki, miközben a kis csapat élén haladva egy mellékkijáraton át az udvarra kitódultak.

- És veled a közvetlen környezetében nyugis évek várnak rá, ugye? – kérdezte csipkelődve Mizuna, s menet valamint beszéd közben futólag minden egyes csillogó, elegáns és méregdrága négykerekűt szemrevételezett.

 
- Hello picinyem! – állt meg végül Yuki egy sötétkék Mazda előtt.

- Lehajthatós tetejű? – nézett végig a fejedelmi járművön kisgyerekes rajongással.

- Az, lehajthatós tetejű – felelte a lány szakmai megfogalmazásán szörnyülködve. – Beszállás!

Természetesen Yuki foglalta el a vezetőülést, ami a márkához hűen – a japán utakhoz a legkevésbé sem illően – baloldalon volt. Mizuna bevágódott az anyósülésre, Zao pedig kénytelen-kelletlen hátra tette be magát.

- Akkor hát guruljunk arrébb – elfordította a slusszkulcsot, az erős motor pedig kellemesen dorombolva felmordult.