Leon vezetett. Ahogy egyre közelebb értünk a Pere-Lachaise temetőhöz, úgy vált - amúgy sem bőbeszédű férjem - egyre szótlanabbá. Lassan bekanyarodtunk egy parkolóba. Kikászálódtam a kocsiból, amiben párom segített. A friss, napos idő sokakat csalogatott ki a sírkertbe, lévén nemcsak kegyhely, de turisták zarándoklatának célja is. Amint a kocsitól a temető felé indultunk, többen felismertek benünket. Halkan súgtak össze. A hely szellemisége és szentsége nem engedett hangos megnyilvánulást. A turisták kíváncsian méregettek bennünket, mivel észrevették, hogy virágcsokrot viszünk, tehát határozott célunk a megemlékezés, és nem a bámészkodás. A kapu előtt ismerős alakba botlottunk. Épp kifelé tartott a holtak honából.
- Alan! - mondta csendesen, de hallhatóan kedvesem, mire a lehajtott fejű férfi meglepetten felnézett.
- Leon! És... Sora - ha nem tévedek. Bon jour! - mosolyodott el halványan.
- Bon jour, maestro! Örülök, hogy látlak! - köszönt kedvesem, majd így folytatta:
- Tőle jössz?
- Igen, tőle is. Nekem már csak az emlékezés maradt.
- Mi is hozzá készülünk. Alan, nincs kedved eljönni este hozzánk? Vacsoráznánk, aztán beszélgethetnénk kicsit. Legalább nem lennél egyedül. - javasolta párom.
- Hát, nem is tudom... nem akarok zavarni.
- Nem zavar, Alan! Kérem! - fűztem hozzá.
- Hmm. Egy ilyen szép hölgy kérését nem illik visszautasítani. Rendben, ott leszek. A birtokon laktok?
- Igen. Ha itt végeztünk, érted megyünk. Ott laksz még, a régi edzőterem mellett?
- Ott lakom.
- Hatra ott leszünk. - bólintott Leon, majd elköszöntünk.

Ő hazafelé vette útját, mi pedig beléptünk a szerény hantok és hatalmas síremlékek útvesztőjébe. Mindent puha leplével borított a tél. A ciprusok és fenyők mély zöldje kivillant fehér hószoknyájuk alól. A sűrűbben járt ösvényeket csúszósra taposta már a sok láb, majd a gondnokok felszórták valami homokos keverékkel.
Férjem csak egy-egy szót tudott kipréselni magából, de biztosan tájékozódott, és tartott karjával, hogy el ne essek. Néha aggódva nézett, hogy nem gyaloglunk-e túl sokat. Bár hosszú volt a séta, én edzésben voltam állapotom ellenére, és nem éreztem megterhelőnek. Jó néhány híres mauzóleum mellett elhaladtunk, míg a temetőnek egy - a turistáktól kevésbé
látogatott - részébe értünk. Itt már porhó takarta a sírok közötti utakat, ami halkan ropogott lépteink alatt, viszont nem volt töretlen. Alan erre járt.
Végül megálltunk egy kisebb síremlék előtt, amit fenyők vettek körül, és fehér márványból faragott kőangyal őrzött. A hivalkodástól mentes, egyszerű, de művészien megmunkált kőlapok alatt aludta örök álmát Sophie, édesanyja és édesapja, valamint Amelie szülei "társaságában". Alan letisztította a márványról a havat, és friss virágokat tett a vázába. Odaraktam én is azokat, amiket eddig a kezemben tartogattam. Én egyik családtagot sem ismertem, azonban Sophiet mégis ismerősként köszöntöttem gondolatban, hiszen annyit hallottam már róla. A jégkék hajú kis tündér emléke mindenütt visszaköszönt valamilyen formában, és ezt rendjén lévőnek tartottam. A törékeny kislány a kamasz Leont vaskézzel irányította, és koránál jóval érettebben gondolkodott.
Kedvesem azért is tört annyira össze a halálakor, mert mindenben kishúgára támszkodott, és ezután nem maradt senkije. Az unokatestvére külföldön volt egyetemista, nem hagyhatta ott az ösztöndíjat, Leon pedig nem akart kiköltözni hozzá.

Csendesen álltunk a fehér kőemlék előtt. Az Oswald család jelenlegi három tagja közül ketten jöttünk az itt nyugvókhoz látogatóba.
Leon arcának mozdulatlansága a kőangyaléra hasonlított. Aztán itt is megtört a jég. Két könnycsepp indult lefelé párom szeméből, a fájdalom néma mementójaként. Angyalkönnyek. Gyógyítanak... Amint a két csepp végiggördült, és az állát elérve lecseppent, sóhajtott egy mélyet, és suttogva megszólalt:
- Sora! Szeretnének téged.
- Tudom, mennyire hiányoznak, és kedves, hogy ezt mondod. Sophieval azt hiszem, jó barátnők lehettünk volna... - leheltem.
- A természetetek nagyon hasonlít. És ha látnak, biztosan boldogok, hogy olyan társat találtam, aki újra megtanított érezni.
 
Lassan eltűnt a ragyogó napsütés. Feltámadt a csípős szél, és szürke felhőrongyokat görgetett maga előtt, beborítva vele az eddig kék eget. Megborzongtam a hirtelen zorddá vált időtől, mire szerelmem hátulról átölelve a karjaiba zárt, úgy melengetett.
- Menjünk! - súgta fülembe, mire ránéztem, valóban azt akarja-e, vagy csak udvarias. Egy komoly, eltökélt, de szeretetteljes ezüst szempár tekintett vissza rám.
Aprót biccentettem, majd fejet hajtottunk még egyszer a síremlék előtt. Amikor felnéztem a kőangyalra, úgy tűnt, mintha Sophiet láttam volna, aki mosolyogva biccentett vissza az egyre sűrűbben eleredő hó függönye mögül.
"Vigyázzatok egymásra!"- susogott a szél, míg a fenyők lombjaival játszott.

Hallgatagon ballagtunk ki az autóhoz. Én csak akkor eszméltem rá, hogy elfáradtam, amikor behuppantam az ülésre. Sóhajtva, a szemeimet lehunyva dőltem a háttámlához, és addig, amíg Alanhoz nem értünk, félig szunyókáltam. Sokszor magamon éreztem ezüsthajú őrangyalom aggodalmas pillantását, de nem szólalt meg, csak akkor, amikor odaértünk:
- Chérie, megérkeztünk Alanhez.
Álmatagon ránéztem, mire elmosolyodott:
- Maradj csak, majd szólok neki.
- Jó. - vackoltam el magam jobban a kényelmes ülésen. Párom még egy könnyű takarót is rám terített.
- Jövünk azonnal. - adott egy gyengéd csókot, és odament a kapuhoz, hogy csengessen.
Alan szinte azonnal kijött. Már fel volt öltözve, és egy kis táskát tartott a kezében. Csodálkozva nézett, ahogy a kocsiban szunyókáltam bebugyolálva. Leon pár szóval előadta, hogy házasok vagyunk, gyermeket várok, és emiatt könnyebben fáradok.
Az idősödő mester elmosolyodott, majd megértően bólintott, és halkan így szólt:
- Nos, Leon fiam, örülök a változásoknak. Javadra váltak. Már azt hittem, soha nem találsz magadra azután a borzalmas nap után.
- Sora segített, és az Angyalok Tánca volt a kezdet. Aztán nem tagadtam meg magamat...
- Kitalálom: amint érezni kezdtél valamit iránta, elmenekültél.
- Így igaz.
- Mégis, mi vett rá, hogy visszatérj mellé?
- Az érzéseim. Egyre jobban kínzott a hiánya. Majd történt egy- és más.
- Értesültem róla a médiákból. Szerencsésen megúsztátok mindketten. Büszke vagyok rád, hogy a tanítványom voltál. Sophie is az lenne...

Míg halkan beszélgettek, hazaértünk a birtokra. Ahogy megálltunk, felneszeltem. Leon már előre szólt Marthanak, hogy lesz egy vacsoravendégünk, tehát ő úgy is készült.
Alan ismerősként nézett körül a patinás villában, amikor belépett.
- Rég jártam itt. - jegyezte meg.
- Valóban. De a házban nincsen sok változás.- bólintott férjem.
- Annál inkább benned. De, mint említettem, örülök neki.
- Körbemenjünk, míg elkészül a vacsora? Még Sora sem látott belőle sokat. Csak tegnap, késő este érkeztünk.
- Hát persze. Kellemes emlékeket felidézni mindig jó.
- Rendben, menjünk. - helyeseltem. Tényleg nagyon kíváncsi voltam.

A földszinten a már említett előtéren, lépcsőn és ebédlőn kívül találhattuk a konyhát, a dolgozó- és a könyvtárszobát. A lépcsőn felsétálva elérkeztünk egy tágas, világos folyosóra, amiből lakosztályok nyíltak, minden szobához egy pici előtér és külön fürdőszoba tartozott. A folyosó közepe táján, az utcafront felé néző ablakokkal egy tágas szalont rendeztek be, az ebédlőben látott egyedi készítésű bútorokkal. Azóta kiderült, a helyiségek nagy részében ugyanaz a stílus és harmónia uralkodott - lágy, meleg színek, méz-csillogású fa, és puha bársonyszövetek. Persze a színek változtak, tükrözték a lakrész lakójának az egyéniségét. Leon szobájában ezért voltak a textíliák kékek. Két olyan lakosztályba nyitottunk be, amibe Leonnak hosszú évek óta nem volt ereje betenni a lábát. A szülei és Sophie birodalmába. A villa személyzete azonban itt
is mindent tisztán tartott, de a tárgyak változatlanul ott maradtak, ahová gazdája lerakta őket utoljára. Sophie szobája egy érzékeny, művelt személyiségé, de kislányé. Még ott voltak a polcon játékai, de látszott, hogy tiniként már csak megbecsült gyermekkori emlékként. A kandalló fölötti polc tele volt berámázott fényképekkel, amiken szüleik és Alan is szerepeltek.
Megfakult, színes és fekete-fehér fotók hirdették a testvérpár artista-sikereit. Döbbenten léptem az egyikhez közel. Sophie és Yuri Killian... bár, azt hiszem, csak az lepett meg, hogy fényképet láttam itt róluk.
Kérdően néztem a két férfire.
- Igen, Sophiet és Yurit valóban mély szálak fűzték egymáshoz - lépett mellém Leon, és átölelt -. Ezért is haragudtam meg annyira rá azért, amit tett. De most visszanézve, Killian csak azt cselekedte, amire az akkori menedzserük vette rá, az ő győzelmük érdekében. Yuri nem láthatta azt előre, mi lehet a következmény.
- Az édesapja?!
- Nem, Sora. Yuri édesapja akkor már nem élt - fordult felém Alan -, egy olyan ember műve, akit azóta elért megérdemelt sorsa. Rengeteg embert, artistákat és másokat is tönkretett.
- Yuri utána megváltozott. Tudod, hogy a Kaleidonál mit tett... A keserűség és a menedzsere egyaránt közrejátszott. Tudom, hogy Sophie miatt magát vádolta, és sokáig én is.
- Neki sem lehetett könnyű.
- Nem. De te úgy közeledtél felé, mit egy testvérhez. Őt is a te szereteted, a nyíltságod fordította vissza.
- Na meg a partnere, Layla. - fűzte hozzá Alan.
- Valóban. Remekül összeillenek. Mint mi. - mosolyodott el párom, és egy puszit nyomott arcomra.
Végszóra lépett be Andrew a nyitott ajtajú szobába:
- Madame, Monseiurs! A vacsora tálalva.