"Mit tett velem ez a két kis bestia?!"- járt a youkai agyában, míg egy sziklán ülve a távolba meredt. Kissé alatta egy tiszta, meleg vizű tavacska tükre csillant.
- Inuyasha! - morrant, ahogy megérezte öccsét. Közeledett. Pontosan felé. Tudta, hogy őt keresi. Amint testvére odaért, odavetette:
- Mit akarsz?
- Beszélni veled.
- Milyen mondandód lehet?! Hogy nem tudsz választani egy élő és egy halott között?! - gúnyolódott az idősebb fivér.
- Nem. Különben is, már más döntött. Én pedig nehezen, de tudomásul vettem.
Inuyasha - szokása ellenére - nem fortyant fel. Mindezt nyugodtan közölte, majd leült a sziklára, egészen közel a bátyjához. Kevés csend után Sesshoumaru megszólalt:
- Hallgatlak.
- Megváltoztál. Már nem akarsz mindenáron miszlikbe vagdosni. Én is megváltoztam. Kicsit ijesztő gondolat, de kezdek igazi testvéremként tekinteni rád.
- Hmm...
- Nem is tiltakozol.
- Kezdem elfogadni a gondolatot. Elvégre apánk ugyanaz. Végül is - sem én, sem te - nem tehetünk róla.
- Kagome mindent elmondott. Az édesanyja, Tenshi elmesélte neki a múltjukat.
- Értem.
- Ezek ismeretében elfogadom, hogy veled tart.
Sesshoumaru kérdőn pillantott oldalra, a mellette ülő öccsére, de hirtelenjében el is feledkezett dilemmáiról, mert meglátta végre a régen keresett Miyogát.
- Nocsak! - mordult egyet, miközben - öccse vállán - nyakon csípte a parányi szellemet - Végre megvagy! Nincsen véletlenül valami mondandód?! Mondjuk - Kagome múltjáról. Vagy arról...
- ...hogyan változtatott téged érzéketlen démonná az anyád?! - vágott a szavába Miyoga.
- Tessék?!
- Jól hallottátok. Nyugat Nagyura egy gonosz varázslat hatása alatt áll, már évszázadok óta. Egy olyan átok ül rajta, amit a saját édesanyja, Seya aggatott rá egy boszorkának a segítségével. És ezt senki nem tudja.
- Mi?! Eddig miért hallgattál erről, Miyoga?! - vicsorgott rá egyszerre mindkét testvér.
- Te, Nagyúr, meg sem hallgattál volna. Te meg, Inuyasha, nem tudtál komolyan gondolkodni. Csak most érett meg rá az idő, hogy elmondjam. Ráadásul óriási baj van. Hogy meg tudjátok oldani, össze kell fognotok. Nos, látom, jó úton haladtok felé...
- A bajról nekem is van némi fogalmam. - mordult rá Sesshoumaru - Saját bőrömön éreztem. Valahogy idekeveredett egy úgynevezett pokoldémon. A kis barátnődnek köszönhetem, hogy élek. - nézett rá öccsére.
- Mi?! Ezt nem említette... A démont viszont igen. Te tudod, mi az?!
- Nem teljesen, de Kagome igen. Ezt majd ő elmondja. Te viszont mesélj csak az átokról! - szólította fel a youkai a bolhaszellemet.
- Ez még akkor történt, miután jó atyátok, Inu no Tashio Nagyúr a sógora családját mentette, majd néhány hónappal később a magáé - Izaoy és Inuyasha - védelmében veszett oda. Seya be akarta biztosítani, hogy soha ne törjenek elő belőled, Nagyuram, az édesapádtól öröklött tulajdonságaid. Fogadott bátyja megölése után újabb súlyos bűnt követett el, ezúttal ellened. Egy boszorkány varázslatával érte el, hogy érzéketlen jégtömbbé degradálódj. Ezután a boszorka is Seya "trófeagyűjteményébe" került. Démonnő anyád viszont elfelejtett egy "apróságot": a varázslat, bármilyen erős, az idő múltával gyengülni kezd. És valamivel mindig megtörhető. Seya később a saját rátartisága áldozata lett. Meghalt, mert nem fogadott el segítséget egy hanyou lánytól.
- Sógora? Persze... Kagome a fogadott nagybátyám idősebbik lánya. De még nem mesélt el sok mindent.
- Majd este bizonyára elmondja. Ideje sem volt eddig rá.
- Igen.
Elhallgattak.

"Átok... emiatt kell bűnhődnöm. Ezért váltam gyilkossá. Anyám, te tetted! Most is miattad szenvedek."- gondolta keserűen Sesshoumaru. Öccse némán ült mellette. Mindkettőjük ezüstös hajába belekapott a napnyugtával feltámadó szél. Körülöttük peregtek a sárga levelek. Egynek az útját tekintetükkel kísérték. Aztán el is feledkeztek az egészről, mert meglátták, hogy a meleg tavacska nyugodt vizében három lány ücsörög. A pára jórészt eltakarta őket, de az illatukról felismerték, kik ők: Sango, Kagome és Rin, akik halkan kacarászva beszélgettek.
A két fivér apró mozgást fedezett fel a tóparton. Sesshoumaru csak legyintett:
- Chh... szánalmas bolondok.
- Miroku! És... Shippou?! Mire tanítja ez az idióta a rókakölyköt?!
Inuyasha otthagyva bátyját, sietett a felfedezettek felé, miközben magában füstölgött. Melléjük érve mindkettőnek elkapta a grabancát, és elszállította onnan őket. Sesshoumaru páholyból figyelte a "műsort". Az ugyanis folytatódott:
- Megálljatok, ti perverz, baka népség! Van képetek megint kukkolni?! Ellátom a bajotokat! - sivított a nyomukban Sango hangja.
A lány kikecmergett a vízből, a nyomában Rinnel. Gyorsan magukra kapták a ruhájukat. Már szaladtak is a szerzetes és társai után. Kagome nem kapkodott. Tisztában volt mindazzal, hogy Miroku és Shippou bújtak meg a bokrok mögött, és hogy a két fivér a sziklán ült, majd Inuyasha elrángatta onnan a leskelődni vágyókat. Azt is tudta, a párától nem láthattak semmit. Így nyugodtan lubickolt tovább. A youkai Nagyúr vigyáz rá... és a pára miatt ő is csak az illatát érzékeli. Tompán. Azt viszont a lány sem láthatta, hogy a démon elmosolyodik. Évszázadok óta először, őszintén. Hiába a varázslat. Ezt a bolond, zajos társaságot megkedvelte. Maga sem hitte volna, hiszen a nyugalom volt számára mindig a legfontosabb. Eddig mindig magányos volt. De már tartozik valahová. Van egy picit flúgos - ezért felettébb szórakoztató, néha idegesítő - öccse, egy démonná visszaalakult - úgymond - unokahúga, illetve
kettő, csak a másikat meg kell találniuk... és - barátai?! Még az is lehet. Már nem számít, hogy halandók-e, csak az, hogy hasonlóképp gondolkodnak és ÉREZNEK...

Kagome érzékelte, fogadott bátyjában változások mennek végbe. Elégedetten bólintott. Amikor az életéért küzdött a lelke a sötét méreggel, Sesshoumaru nyitott könyvvé vált előtte. Nem tévedett: korántsem olyan rideg, mint azt mutatja... és soha nem volt olyan, mint Seya.