Esteledett. Az égen felragyogtak az első csillagok. A szél kezdett csípőssé válni. Sesshoumaru nem fázott ugyan, mégis felállt a szikláról. Méltóságteljes alakját tépázta a szél.
"Ideje kiszednem onnan, már eleget fürdött." - gondolta, és két-három ugrással a tavacska partján termett.
- Kagome, gyere! - szólalt meg bársonyosan mély hangja.
- Mindjárt. Kérlek... elfordulnál, míg kimegyek és felöltözöm?
- Igen. - válaszolt a démon, és még arrébb is lépett egy keveset.
- Készen vagyok. Mehetünk. - fogta meg a karját néhány perc múlva a lány. A férfin jóleső bizsergés szaladt át, de vad gondolatainak gátat szabott. Megszólalt:
- Inuyashának elmondtad, mi történt veletek. Azt, amit édesanyád mesélt, mikor otthon voltál. Nekem nem.
- Igen, de csak röviden. Azért, hogy elfogadja ezt a helyzetet, és ne lázadozzon. Ismered - a szokása.
- Ismerem. Az öcsém. De már nem bosszant úgy, mint rég.
- Értem. Örülök neki. - válaszolta Kagome. Lassan sétáltak a kunyhó felé. Ő Sesshoumaruba kapaszkodott, aki ez ellen nem emelt kifogást.
- Mire emlékszel régről?
- Nem túl sokra. Az emlékeimet édesapád blokkolta. Még nem tértek vissza teljesen. Amit tudok, azt Anya mesélte. Ja és hallottam, ahogy Inuyashával és Miyogával társalogsz a tó fölötti sziklán.
- Hmm... - mordult egyet a youkai.
- Mi baj? - torpant meg, és perdült elé a lány - Tudom, hogy nem tehetsz arról, milyenné lettél.
- Valóban? - sóhajtott keserű gúnnyal a démon Nagyúr - hiszen még élveztem is a kegyetlenséget.
- A varázslat tette. Tudod, amikor a lelkem meglátogatott, nem rejhetted el önmagadat előlem. Mindent tudok rólad.
- Mindent? - kérdezte csodálkozva.
- Igen. Mindent. A legrejtettebb titkaidat is. - kuncogta a démon-miko.
Sesshoumaru nem szólt, csak vészjósló villanások cikáztak a szemeiben. Kagome azonban nem ijedt meg. Bár neki szóltak, nem rémítésnek szánta a Nagyúr, aki hirtelen mozdulattal kapta derékon, és magához vonta az incselkedőt. Ráhajolt az ezüstté vált fürtökre, és mélyen magába szívta az illatukat.
- Ezt is kiolvastad a lelkemből, húgocskám? - suttogta, kihangsúlyozva az utolsó szót.
- Ezt is. - lehelte a démonlány, miközben finoman végigsimított Sesshoumaru arcán - Mindent, bátyám. Azóta vérségi kötelék is van közöttünk.
- Én kaptam a tiédből, te az enyémből. Mégsem vagyunk valódi rokonok.
- Igaz. De a kötelék nem csak vérségi. Még annál is szorosabb. Különleges. Egymás gondolatait is ismerjük.
- Tessék?! - lepődött meg a youkai, majd hozzátette:
- Bár... igazat mondasz. Előre tudom, mit válaszolsz. Az öcsém megint kirekesztettnek érzi majd magát.
- Nem. Ő is képes lesz rá. Csak fel kellett nőnie.
- Néha még mindig azt hiszem, nem sikerült neki... - sóhajtott lemondóan a Nagyúr. Lehajtotta fejét, mire csodás ezüst hajtincsei előrehulltak, eltakarva arcát.

Hirtelen kapta fel újra, Kagomével egyszerre.
- Naraku...- suttogta a lány.
- Nem. - válaszolt lágyan a démon - még a finom különbségeket nem tudod érezni. Ahhoz kell egy kis idő.
Majd kis hallgatás után rideg undorral ejtette ki a nevet:
- Ez Kagura. - majd visszaváltott a szokott, hűvös, utasítgató stílusára.
- Maradj mögöttem. - mondta Kagomének röviden.
- Rendben. - bólintott a lány. Nem sértődött meg, hiszen tudta, az a viselkedés nem neki szól.
- Mit akarsz, Szélboszorka?
- Lám csak! Élsz... és halandókat pesztrálsz, Sesshoumaru? Hová süllyedtél?! - kérdezte gúnytól csepegő szavakkal Kagura.
- Közöd?! Tudtommal nem vagyok köteles beszámolni a tetteimről neked. És az indítékaimról sem.
- Hmm... Ej-ej! Naraku nem lesz elragadtatva, ha ilyen gyenge ellenfele lesz... és én is csalódtam benned, drágám. - búgta a nő.
- Drágád neked... az az utolsó féreg gazdád! Mire számítottál? Hogy Naraku után majd én őrzöm a szívedet?! Netán a Nyugat Nagyasszonya címre?! Rossz helyen kopogtatsz. Nem vagyok vevő rád. Soha nem is voltam. - válaszolta hasonló hangnemben az inuyoukai, majd némán üzent a takarásában álló mikonak:
"Nem vette észre, hogy démon lettél."
"Rájöttem. A te erőd elfedi az enyémet. Ez előnyünkre válhat. Főleg, ha harcolni akar."
"Azt akar. De leginkább erőt felmérni. Azért kötözködik."
- A hangnemed kívánnivalókat hagy maga után. - kezdte suttogva Kagura, majd egyre hangosabb lett - Hát jó... te akartad. Pengetánc!
Sesshoumaru már számított a támadásra, így sikeresen kivédte azt.
- Ne bosszants fel, azt ajánlom! - intette a boszorkát, aki erre csak ironikusan és lenézően elmosolyodott:
- Ugyan! Nem tudsz meglepni. Ismerem a támadó taktikádat.
- Valóban? Meglepetés! - lépett ki Kagome fogadott bátyja háta mögül, kezében a fehér fényű katanával.
A boszorkánynak enyhén kigúvadtak a szemei, de nem sokáig nézelődhetett. Sesshoumaru kardja és a miko katanája egyszerre lendült. A két fegyver támadóereje - egyesülve - szinte elsöpörte a nőt. Annyi szerencséje volt, hogy Kagome nem tudta még az erejét uralni, így a kardok támadása nem kapta telibe. Súlyos sérüléseit "nyalogatva" vitorlázott a tollpelyhen vissza, Narakuhoz. Azt azonban nem tudhatta, hogy a démon-miko a leggyengébb támadását
vetette be ellene, mivel még nem volt tisztában képességeivel.

Amint csend lett, Sesshoumaru megszólalt:
- Ez nem volt komoly harc. Csak feltérképezte a terepet.
- Tudom. Csatáztunk már vele eleget. - válaszolt a lány - Az igazi veszély az, ha Naraku és a pokoldémon megtalálja egymást.
- Van egy olyan sejtésem, hogy már meg is történt. Kagura most azt akarta megtudni, hogy élek-e, és ha igen, mennyire vagyok erős.
- Megtudta.
- Közben megkapta a magáét. - mosolyodott el kárörvendőn a démon - De ez csak ízelítő volt. Reggel hazarepülünk. Velem fogsz gyakorolni, és megtanulod a teljes démoni energiádat használni. Figyelmeztetlek: nehéz napok jönnek. Fárasztóak és kemények, még démonként is. Nem sok időnk van, hogy mindent elasjátíts. Csak annyi, amíg az a pokoldémon erőre kap.
- Igen. Tudom.
- Kagome! Nem mondtad el, mire emlékszel...
- Igaz. Odabent elmondom.
Akkor értek oda a kunyhóhoz. Inuyasha odakint ült a teraszon, és szemrehányón, de emellett kis kajánsággal nézett rájuk:
- Jó sokáig tartott, mire visszaértetek!
- Inuyasha! Mégis, mit gondolsz? Hogy kávéztunk, és ráérősen csevegtünk?! Vagy... "Csak nem arra gondol?!"- kerekedett ki a miko szeme. A szélboszorkánnyal történt találkozásuk kissé megviselte ruházatukat...  A lány dühösen felkiáltott:
- Fekszik!
Erre a hanyou közelebbről megismerte az anyaföldet. Bár, ha belegondolunk, már az évek során sokadjára tette azt...
Sesshoumaru csak a fejét csóválta, és bement a házikóba. Előre látta, hogy a démon-miko miképp reagál öccse kétértelmű kijelentésére... Kagome követte. Rin már aludt a kis szobában.
Letelepedtek a kislány mellé, és a miko suttogva mesélni kezdte, amit Tenshitől tudott.