3. fejezet
ArisaCross 2009.02.28. 23:58
Aki nekem teremtetett a viharban...
Angel és Celeste karon ragadott, és így surrantunk be a suliba. Mindenhol ismerős fejbúbok tűntek fel, majd el. Gyakran köszöntek nekünk. Mi vissza is köszöntünk a legtöbbnek. Épp a szekrényem kódjával bütyködtem, mikor heves ujjak fonódtak derekam köré, egy szabad kéz pedig becsapta az újonnan kinyitott szekrényemet. Morogva sóhajtottam.
- Szokj már le erről! – vonakodva ránéztem a túlságosan is közel lévő alakra. – Tudhatnád az illemkódexet Zeno! – mondtam csípősen a fiúnak, akiért - mondhatni - az iskola fél lány-állománya döglött, csak én nem…
- Te meg szokj le az akadékoskodásról! – vágott vissza humorosan. Vállig érő, fekete haja volt, s nagy barna szemei, mosolya egyenesen vonzó. Mindig feketében járt, ezzel is bizonyította különcségét. Miközben én és szeretett párom farkasszemet néztünk, Angel és Celeste lázasan művelte napi teendőjét: pletykált.
- Biztos nem! – állította Angel erősen - Az apja az egyik legjobb… nem hiszem, hogy…
- Dehogynem! A lány szülei állítólag feljelentést tettek ellene… - bizonygatta Celeste sutyorogva. Angel döbbenten nézte veszekedő alakomat.
- Akkor nagy bajban vannak… lehet, hogy az apját letartóztatják, nem? Egyébként ki volt az a lány?
- Valamiféle cserediák, fogalmam sincs, de a szülei úgy hírlik, befolyásosak a bíróságon és rendőrségen… nem tudom, Donna mit tehetne…
- Te egyébként ezeket honnan tudod? – Celeste sunyin vállat vont.
- Innen is, onnan is vannak hírforrásaim… - lejjebb vette hangját, s mintha megkomolyodott volna. – Talán ki lehetne használni…
- Miről beszélsz? – kérdezte gyanakodva a másik lány. - Talán le akarod rugdosni Donnát a posztjáról?
- Téged talán nem vonz Zeno? Nem idegesít az, hogy ha Donna bármit mond, mindenki csöndben marad, és mindenki teljesíti a kívánságait? Már ne is haragudj, de nekem kell a hatalma!
- Ez árulás, Celeste! – sziszegte Angel. – Donna mindig kiállt mellettünk! Kihasználnád a válságát? – Celeste száját biggyesztve emelte fel jobb tenyerét:
- Lássuk csak, Donna, mint örök barát és örök győztes... mindig nézhetjük az ő győzelmeit, nekünk meg semmi se jut! – felemelte bal tenyerét. – Hatalom, Zeno és dicsőség! – szórakozottan emelgette fel-le tenyereit, mintha a döntés súlyát mérné. Majd megállapodott a bal kéznél. Angela megvetően horkantott.
- Te aztán szép ki barát vagy, Cell! Én sosem árulom el! – bökött magára indulatosan. Celeste szemeit forgatta.
- Ugyan kérlek, Miss Naiv Hercegnő, nyisd ki a szemed!
- Mire nyissa ki a szemét? – vágtam közéjük kíváncsian. Pár perces kellemetlen csend fogadott, a lányok csak hebegtek-habogtak mire Celeste kivágta magát.
- Csak azt magyaráztam ennek a tökfejnek, hogy Stephanie, a hajrá-lányok vezetője megbetegedett, és most kéne felülkerekedni a hatalmán, s talán még Angel is lehetne a csapatkapitány, csak legyen mersze fellázadni!
A vita ezzel lezárult, ám nekem akkor sem tűnt fel volna, hogy ezek szövetkeznek ellenem, ha az orrom előtt mondják! Egyszerűen túl büszke, naiv és biztonságot érző voltam, nem tűnt volna fel mások utálata, főleg azoktól nem, akiket barátaimnak tekintettem. Egész idő alatt csak apán járt az eszem, nem tudtam mit hinni, vagy mit tenni! Szörnyen idegesített a tehetetlenség tudata. Zeno és én kompromisszumot kötöttünk még a kapcsolatunk legelején: a suliban hagyom magam neki, tehát bármikor megcsókolhat, átölelhet, dicsekedhet velem, de a sulin kívül nyugtom marad tőle. Aznap is ki voltam téve neki, még ha fogcsikorgatva is, de hagynom kellett magam. Egyik karját nyakam köré fonta, s elvárta, hogy én a karomat az ő dereka köré emeljem. Az első óránk történelem volt. Na, hát a töri tanár volt a kedvencünk, állandóan viccelődtünk vele, főleg én, de a többiek is kivették a részüket. Voltak sikereink, mint például akkor, mikor ragasztót nyomtunk a székére, de 5 tubussal, s csak szörnyű kínszenvedések közt tudták leszedni róla a tanárok. Mikor megkérdezték, hogy ki tette, mi arra hivatkoztunk, hogy Mr. Fernandez mindig tart magánál ragasztót, s az egyiket véletlenül a széken hagyta, ami általában nem volt ritka eset, de most még rá is ült!
Hát, ha hiszitek, ha nem bevették! Egytől egyig elhitték!
Mr. Fernandez egyébként nagyon kis szerencsétlen emberke volt, fiatal, szemüveges, ritkás hajú, emlékezet-kieséses, szürke kis egér.
De akármennyire is imádtam a tanáromat idegesíteni, aznap máson járt az eszem, a távolba néztem, ki az ablakon és a sűrűn lecsapó villámokban gyönyörködtem.
Emlékeztem még anya szavaira: "Donna, a szerelem olyan, mint a villám, bármikor becsaphat, de akkor el kell kapni a percet, mert egy villám sose csap le kétszer ugyanott". Azt hittem Mr. Fernandez - jó szokásához híven - békén hagy engem, de pont aznap kerekedett felül benne a bátorság.
- Miss Harley! Elmesélné nekünk, hogy a villámoknak mi köze van Napólenhoz? – vállat vontam.
- Hát nekem már mesélték, hogy, ha valakibe belecsap a villám, az nem csak megőrül, de nem is nő tovább… - hörögtem. Kisebb kuncogás hallatszott, de én unottan farkasszemet néztem Mr. Fernandez szemével, mire a kis szürke egér elrikkantotta magát:
- Ilyen viccesnek találod a történelmet? – sziszegte. Flegmán vállat vontam.
- Hát magán nagyon könnyű istenesen röhögni…
- Nocsak, az beszél, aki a szabályzat ellenére is festi a haját? Mi az, talán nem tudtad elviselni a természetest? - próbálta poénosra venni a dolgot, de a várt sikernek nem akaródzott jönni, a többiek hallgattak. Irtó laposakat pislogtam vissza.
- Drága, egyetlen Mr. Fernandez, volna oly jó, hogy leszáll rólam, és valaki másra erőltetné azt a ragyás pofázmányát? – nyökögtem, mire a kuncogás felerősödött. – Máson élezze az agyarait, és siessen, mert ez a próbálkozás elég gyatra volt!
- Az igazgatóiba, Harley!
A tanár feje rákvörös lett, izzadság cseppek gurultak le fehér bőrén, fogai csikorgását az utolsó padban is hallani lehetett. Nagyot nyögtem. Zeno odasúgta nekem:
- Ez gyorsan ment… egyéni rekord a tanár felidegesítésében!
- Ez vagyok én! – sziszegtem vissza neki, majd nagy csönd közepette kiaraszoltam a teremből, egyenesen a sűrűn látogatott irodába.
- Donna, az ég szerelmére! Rengeteg papírmunkám van, miért nem tudod egyszer türtőztetni azt a heves nyakasságod, édes lányom? - nyögte fájdalmasan a kopasz, kövér, harcsabajuszos igazgatóm.
- Bocs, legközelebb igyekszem olyan időben kirakatni magam a teremből, mikor az igazgató úrnak lesz rám ideje! – kaffogtam és keresztbe tett lábakkal ültem a székben. Nagyokat sóhajtottam, ami az igazgatónak is feltűnt. Letette az eddig kezében tartott papírokat.
- Donna, miért teszed ezt? – az ismert kérdések. Éreztem, hogy a harag, a düh keveredik bennem és elönti szívemet. Mit tudhat ő arról? Miért is tudná, min megyek keresztül?
- Hívja az apámat, intézzük el gyorsan a nagy dumát, csak hagyjuk a lelki boncolgatást, könyörgöm! – morogtam hátravetett fejjel. Az igazgató szánakozva nézett rám, mintha megsajnált volna, de csak nógatta a fejét. Felkapta a telefont.
- Legyen, ahogy akarod… - suttogta.
Apa türelmetlenül dobolt az igazgató asztalán, másik kezével állát támasztotta. Az igazgató összefonott ujjakkal nézte apámat. A szoba áporodott, fülledt volt, nagyon nehezen vettem levegőt, lábam kocsonyás volt, s mindig arra gondoltam: "ó istenem bár kirohanhatnék innen, bér hazamehetnék és a párnába zuhanva kisírhatnám magam, ordítva, kiáltva, hogy elegem van, elegem van mindenből, csak hadd legyen egy kis nyugtom. Miért nincs egyvalaki a világon, aki megért? Aki csuklóból tudja, hogy mi bánt? Aki mindig velem van, vigyáz rám, magához ölel, mikor sírnom kell... velem nevet, és a hűsége örök? "
Fogalmam sem volt, - hogy -, ahogy ezeket kívántam és közben a tomboló vihart néztem… valaki, odakint már várt rám… valaki csak nekem szánatatott, s a perc, mikor találkozunk… nincs is oly messze, de mindent megváltoztat…
|