Apa még jobban kiosztotta az igazgatót, mint általában.
- Tudja, már rettenetesen unom, hogy minden kis apróság miatt képes ugratni engem Frank! – morgott apám, én csak szemeimet forgattam. Bezzeg ilyenkor megjátssza a rendes, önzetlen, felelősségteljes apát... kész röhej!
Az ég zárva van előttem, nem láthatom a napot, mert ború zárta el előlem, a villámaim egyre nagyobbak lettek, szívdobbanásaim egyre gyorsabbak és eszeveszettebbek.
- Mr. Harley – kezdte Frank izzadva. Félt az apámtól, tudta a kirohanásait, tudta, hogy milyen lehet, aki ilyen sötét szemekkel néz rá. Annak semmi jó szándéka nincs. 
- Donna, hogy is mondhatnám... kezelhetetlen... makacs, önfejű...
- Köszönöm az információkat, de ismerem a lányokat... – na, ezt már nem bírtam ki.
- Tényleg? – búgtam közbe gúnyosan. – Hát ezt nem gondoltam volna! – horkantva visszahajtottam fejem az ablakfalához és tovább néztem a természeti csodát. Apa mintha meg se hallotta volna, tudta, hogy ezt megérdemli.
- Amint látja, Donna... – Frank hangja elcsuklott, amikor meglátta apa fekete szemében a fényeket, mintha csak a kinti tomboló vihar tükre lenne. De erőt vett magán és nyíltan kijelentette:
- Donna viselkedése minden szabályt áthág, uram. Ha ez nem változik meg...
- Igen, Igen, tudom a többit... ezt már tucatszor hallottam! – morgott apám.- Hát igen, apja lánya.

Ekkor valami olyasmi történt... amit sosem gondoltam volna. Apa dühösen felpattant.
– Csakhogy nincs szükség a maga hasznavehetetlen munkájára, Frank! Kiveszem a lányomat erről a nyomortelepről, amit maga tanintézménynek hív! – az igazgatóm és a saját szám akkora volt, mint egy alagút.
- HOGY? – kiáltottunk egyszerre megrökönyödve. Apa megragadta a kezemet.
- Ezt mégis, hogy gondolod? – kiáltottam apától, de ő csak vigyorgott.
Az igazgatóm köpni-nyelni nem tudott... mégis habogva tiltakozott.
- Na, de Mr.Harley! Ezt azért még se... – de apa felemelte a kezét.
- Nem érdekelnek a kifogásai... viszem a lányomat is és a fiamat is, kérem, húzza ki őket az iskolai listáról!
Közbemorogtam:
- Apa, neked elment az eszed! Nem vehetsz ki az év elején! – akadékoskodtam.
Épp, hogy kicsengettek és én meg apám átcsörtettünk nagy a folyósón, s pont át az osztályomon, közben én ütöttem, rúgtam, haraptam. Apa komor arcára semmi sem hatott. Ugyanaz érzéketlen arckifejezés...
– Mi ütött beléd?! Eressz el! Inkább örülnél, hogy kihozlak ebből az átkozott kivégzőhelyről! – zsörtölődött Eric, az apám.
Az apám, akiről azt hittem ismerem, de kiderült, hogy a legismeretlenebb férfi az életemben.
- De ezt nem csinálhatod, csak úgy! – kiáltottam rá, de még mindig a nagy ajtó felé ráncigált, s pont beleütköztem egy - számomra - mentőövbe. Megragadtam Angela kezét, úgy próbáltam magam ott tartani.
– Angel, segíts!
- DONNA! Jesszusom! – a dühöngő apámat nézte.
A kezem csúszott az övéből, ő hiába ragadott két kézzel, a kezem kicsúszott, s apa kiráncigált az iskolából. Hallottam Angel sikolyát.
- DONNA! Zeno, menj utána! Segíts neki!

Amikor kiértünk a nagy ajtón, még jobban dühös lettem. Persze, oké, nem kell ebbe a suliba mennem többet, de a saját apám szinte elrabolt onnan! Kinyitotta a furgonja ajtaját és szinte belökött az anyósülésre. Duzzogva bámultam magam elé, amíg ő is beszállt az autóba.  Hidegen rámnézett, még nem indította be a kocsit.
- Az ég szerelmére, most kéne örülnöd! Boldognak kéne lenned, hogy megszabadulsz innen!
Ráütöttem a combomra, és lángoló tekintettel üvöltöttem bele az arcába.
- TE NEM VAGY NORMÁLIS! Abszolút komplett idióta vagy, apa! Elraboltál a saját iskolámból! Kitartott szava mellett.
- Tudod, én is untam már azt a rozmár igazgatódat, és főleg azt, hogy nem bírtál magaddal itt! 
- Nem a te problémád volt! Igazán jól megvoltam! Engedj vissza!
Megragadta a csuklómat, mielőtt kinyithattam volna az ajtót, másik kezével tarkómnál fogva húzott homlokához, s ördögien suttogott tovább, hogy még én is megrettentem.
- Befogod a szád és figyelsz rám! – aprót bólintottam. – Nem vagyok hajlandó a hisztidet hallgatni, benn maradsz a kocsiban és nem mozdulsz, míg az öcsédet elő nem kerítem!
- Nem hozhatod el! Őt hagyd ki ebből! Elég volt! Nem veszed észre, hogy tönkreteszed az életünket?!
Erre belemarkolt hajamba, hogy felnyögtem fájdalmamban.
- Azt mondtam, pofa be, Donna! Én próbáltam jó apa lenni, én igazán megpróbáltam jó apa és kiváló orvos lenni!
Gondolatban aláhúztam a kiváló orvos címszót...
- Kirúgtak Donna! Páros lábbal tették ki a szűrömet!
- És most mihez akarsz kezdeni? – rökönyödtem meg.
Apa elengedte a hajamat és a tarkómat is. A kormánykerékre hajtotta a fejét.
- Fogalmam sincs, de itt nem maradunk... nem maradunk Little Hangtonban – teljesen leállt a szívem a kijelentésen.
"Nem maradunk itt, nem lehetek itt tovább..." - komolyan gondolja vagy csak poénkodik? Megrémített a dühöngése! Mintha egy teljesen más Erik Harley, egy ismeretlen, egy idegen, egy őrült lett volna, és én féltem. Ülve maradtam addig, míg apa meg nem hozta Petert. Az öcsém is rémült volt, a későbbiekben beszámolt nekem, hogy apa szó szerint megfogta és kicibálta őt óráról, a tanárnőt meg egoista, anorexiás, nagymenő libának nevezte közben.

Otthon rögtön becsörtetett a konyhába és a tartalék pénzt kivette a családi kasszából.  Peter és én megálltunk a konyhaajtóban apával nézve farkasszemet. Petert felküldtem a szobájába.
- Menj fel, Peter, beszélni akarok apával! – vicsorgattam a férfira.
Peter nem ment, sőt még a kezemet is megfogta, de én elrántottam tőle.
– Azt mondtam nyomás! - emeltem meg a hangom. 
- Hallgass a nővéredre, Peter, később még hálás leszel neki! – hörögte apa és ledöntött egy pohár rumot.
A fiú szomorúan bólintott és felbandukolt. Most kiadhattam minden dühömet.
- Ránk akarod küldeni a gyámhatóságot?! Te, egyáltalán tudod, mit csinálsz? Te megőrültél, elvittél minket az iskolából, örülhetünk, ha a rendőrség nem jön a nyakunkra!
Apa megrázta a fejét.
- Bocs, Risty, cselekednem kellett, délelőtt mindent elterveztem, Forksba megyünk, a nagynénédék házába. Felhívtam Berryt, azt mondta addig miénk a ház, amíg mi akarjuk!
Berry volt anya nővére, régen ők ketten éltek Forks kis városában, de mikor anya férjhez ment, üresen maradt a ház, mert Berry is elköltözött. Nagyon rég nem hallottam Forksról, azt mondják furcsa hely, csupa furcsa rémmel, pletykákkal egy különös családról. Széttártam karjaimat, mint a tehetetlen lélek.
- Ne nevezz Ristynek. Tudod, hogy utálom és különben is szerinted én belemegyek ebbe?
Apa felröhögött, s letörölte ingujjával a szája szélén maradt rumot.
- Nincs más választásod, se neked se az öcsédnek! Megyünk, méghozzá holnap reggel! Az ottani iskolát fogod befejezni te is és az öcséd is. Más kérdés?
- A BARÁTAIM?! – kiáltottam. – mindenki itt van, aki fontos nekem, és szerinted én képes lennék őket, csak úgy itt hagyni, mert te elkövetted életed legszörnyűbb hibáját? Ne hülyéskedj, már apa! Mindenkivel megeshet, legalábbis minden orvossal, tévedtél és tévedni emberi dolog!
- DE NEKEM NEM, DONNA! Bennem bíztak, bennem bízott mindenki, én voltam az egyik legjobb szakorvos és egy ilyen orbitális hiba miatt csődbe ment az egész életem!
- Nem csak a tied... hüppögtem, s leültem a hideg padlóra. – Az enyém is...