A lánykérés után hiába volt a szobánkban a hihetetlenül puha, kényelmes ágy, én csak nem bírtam elaludni. Még mindig a fülemben csengett az az egyetlen mondat, azon az elbűvölő hangon, azzal a lágy tekintettel kísérve. Ahányszor csak felidéződött bennem, mindig beleborzongtam. Újra átfordultam az ágyon, legalább ötödszörre az elmúlt tíz percben, és így Antoine-nal kerültem szembe. Mozgolódásomra felkönyökölt, haja pedig lágyan omlott vállára és arcára.

- Még mindig nem tudsz aludni? - húzott közelebb magához és apró csókot nyomott a homlokomra.
- Bocsi... Csak még mindig nem dolgoztam fel... Egyszerűen csak félek elaludni, mert attól tartok, hogy amint felébredek kiderül, hogy ez csak egy álom volt! - néztem rá hatalmas, bűnbánó szemekkel.
- Bár jól esik, hogy ez ennyire fontos neked, azért ne legyél ilyen kis butus. Tényleg megkértem a kezed, és ha reggel azt hinnéd, hogy ezt csak álmodtad, akkor mindenképp rá fogsz jönni, hogy tévedtél! - mosolygott rám.
- És mégis miből? - kérdeztem halkan.

- Hát, ha már a gyűrű nem lenne elég bizonyíték, akkor holnap össze is házasodunk a kápolnában. Nekem legalábbis tetszene az a hely.
- Így hogy mondod, nyáron már megfogadtam, hogy ott akarok férjhez menni... De sosem gondoltam volna, hogy tényleg lehetséges... De várjunk csak! Holnap?! - fogtam fel amit mondott.
- Talán nem tetszene? - mosolygott rám.
- De hát... Azzal semmi bajom nincs, hogy velünk együtt is csak öten lennénk jelen... De nincs is menyasszonyi ruhám, és anélkül nem lenne az igazi! - mondtam ki egyetlen és legnagyobb problémám, mire kedvesem felnevetett.
- Csak ez a gond?
- Ez nem elég? - ültem fel és durcásan néztem rá.
- Előbb nézz bele a szekrénybe, és aztán hallgatlak tovább - mondta egy huncut vigyorral és én rögtön felpattantam az ágyról és kivágtam a szekrényajtót. Még a lélegzetem is elakadt. Egy hatalmas, gyönyörű, fehér ruhát találtam. Rögtön magam elé rántottam és jobban végignéztem rajta.

- Ez... Ez gyönyörű... De honnan... - nyökögtem, mert még mindig nem tudtam betelni a látvánnyal. Pánt nélküli, ezüstösen ragyogó, felül rózsákkal díszített, fűzős, alul hosszú, lágy esésű szoknyában végződő ruha volt.
- Szerinted miért tűntem el Cosette-tel egy egész délutánra? - lépett mögém és átölelt.
- Már alig várom, hogy láthassam rajtad - suttogta érzéki hangon, majd kezemből kivéve a ruhát visszatette a szekrénybe - De most gyere aludni, vagy holnap karikás szemekkel akarsz oltár elé állni?
- Dehogy is! - nevettem fel és visszafeküdtünk az ágyba. Most már sikerült elaludnom.

Reggel nem csalódtam, hiszen nem csak Antoine feküdt mellettem, de a gyűrű is még mindig az ujjamon ragyogott, tehát biztosan nem csak egy álom volt a tegnapi nap. Nagyot nyújtóztam és lassan kedvesem fölé hajolva apró puszikat szórtam az arcára, a nyakára és amikor már éppen a kulcscsontjára is adtam egyett, álmosan felnyögött, kinyitotta a szemeit és gyengéden húzott közelebb magához.
- Jó reggelt! - mondtam halkan, miközben ő még mindig a szemét dörzsölte.
- Neked is - mosolygott rám - minek köszönhetem ezt a kedves ébresztést?
- Csak boldog vagyok - válaszoltam én is mosolyogva.

- Miért is? - húzta fel játékosan az egyik szemöldökét.
- Mert ma igazi menyasszony leszek! Amúgy pontosan mikor is? - kérdeztem bociszemekkel.
- Éjfél?
- Pont, mint amikor elvittél, ugye? - néztem rá kissé megigézetten, majd egy másik reakció is eszembe jutott - De az még olyan soká van! Mit csinálok én addig?!
- Ugye nem akarsz egész nap toporzékolni? - nevette el magát - mert akkor inkább gyere velem, és délelőtt bejárjuk a folyó környékét, hátha az eltereli a figyelmedet!
- Oké! - vágtam rá - és mégis mi az, hogy toporzékolni?
- Tudtad, hogy aranyos vagy, amikor duzzogsz? - kommentálta az előbbi kérdésemhez vágott arckifejezésemet.

Innentől jobbnak láttam nem folytatni ezt a beszélgetést, hiszen úgyis mindig kifogna rajtam.
- Inkább azt mondd meg, hogy mit vegyek fel... Egy kabát elég lesz?
- Mínusz 15 fokban még a vámpírok is fáznak, kedves. Úgyhogy vegyél alá két pulcsit is minimum - húzott fel az ágyról.
- De ha fáznék, Te úgyis felmelegítenél, nem? - öleltem magamhoz.
- Biztosan - túrt a hajamba és a nyakamba csókolt.

Egy negyed óra alatt sikerült is rendbe szednem magamat és elindulhattunk a folyó és a mellette elterülő táj felfedezésére. Egy hosszú fahíd vezetett át a szinte tónak tűnő, lecsillapodott folyó felett. Itt nyoma sem volt olyan rongálásoknak, mint a legtöbb kelet-közép-európai országban, sehol egy karcolás vagy egy felirat. Kéz a kézben lépdeltünk a csúszós deszkákon és vámpír lét ide vagy oda, én még mindig szerencsétlenül béna tudtam lenni ilyenkor, és szinte számtalanszor csak Antoine erős karja és remek reflexei mentettek meg az eséstől. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk a fakorlát mentén, néhány helyen pedig apróbb hidak vezettek át a mellékágak felett. Varázslatos, fehér táj, melynek csendjét csak a lezúduló víz zaja törte meg. Most sokfelé elkalandozhattunk, hiszen nem kellett a kijelölt utakat járnunk. A pillantásnak hála olyan kiálló sziklákra is eljuthattunk, amik emberek számára megközelíthetetlennek tűntek. Vajon ezt jelenti a szabadság?

Míg a nap nagy részén sikerült nyugodtan viselkednem, ahogy egyre közeledett az este, izgatottságom százszoros erővel tért vissza. Este nyolckor Antoine is Cosette gondjaira bízott, így már az Ő jelenléte sem nyugtathatott. De igazság szerint kék hajú barátnőm arról is gondoskodott, hogy időm se legyen aggódni az esküvő miatt, hiszen rögtön lecsapott rám, hasonlóan, mint találkozásunkkor.

Először csak egy forró, illatos fürdőbe vágott bele, aztán manikűrözött és nekikezdett a frizurám elkészítésének is. Már egyre világosabb, egyre vörösebb színben pompáztak a tincseim, pont úgy, ahogy a szemeim is lassan már-már pirossá váltak. Hullámos, csípőig érő hajamat feltűzte, persze ezzel a konttyal is csak annyit ért el, hogy hajvégeim a derekamat verdessék. Egy kézfej nagyságú, fehér rózsát is tűzött a hajamba, melyről egy vékony fátyol lágyan esett alá. Sminkemet természetesre csinálta, bőrszínemnél csak egy-két árnyalattal sötétebb szemhéjpúdert használt, és az arcomra is csak enyhe barackszínű pirosítót vitt fel, mg ajkaimon csak szájfény csillogott. Utoljára a ruhába bújtam bele, elvégre is eddig még véletlenül sem akartuk összekenni vagy begyűrni.
Így még mutatósabb volt és imádtam, hogy a dekoltázsát végig rózsák keretezték. Még egy fehér, magassarkú szandált is felvettem, és az utolsó simítás egy fehér, masnira kötött szalag volt a nyakamban.

- Rosette! Annyira büszke vagyok rád! - kiáltott fel Cosette, de megölelni nem mert, mert féltette a több mint 3 órás munkáját.
- Miért, ennyire jól sikerült? - mosolyogtam zavartan, ugyanis a szobában még egyetlen tükörrel sem sikerült összefutnom.
- Hidd el, te vagy a tökéletes menyasszony. És itt a csokrod is! - nyomott a kezembe egy fehér rózsacsokrot. Mire idáig eljutottunk, háromnegyed tizenkettő volt.
- Úr isten! Rohannunk kell, ha nem akarjuk lekésni az esküvőmet! - tudatosult bennem, amikor az éjjeliszekrényen lévő órára néztem.
- Oké, de azért csak óvatosan! Vigyázzunk a ruhádra! - karolt belém barátnőm és azért próbáltunk halkan lemenni, elvégre is rajtunk kívül már mindenki aludni szeretett volna.

Amikor kiértünk a hotelből a "kellemes" mínusz húsz fokba és a szakadó hóesésbe, már csak azt tudtam kérdezni magamtól, hogy "mi jöhet még". Azonban Cosette úgy döntött, hogy megment a hókotrástól, és még szorosabban belémkarolva egyszer csak elkezdtünk közeledni a kápolna felé. Meglepetten néztem lábam alá, és rájöttem, hogy a Jégkirálynő újra akcióba lépett, és egy jégút növekedett alattunk, melynek végén mi álltunk. Pillanatokon belül már isten házának kapujában voltunk.
- Megcsináltuk! - vigyorgott rám barátnőm, majd még egy utolsót igazított a hajamon, mielőtt beléptünk volna.
Éjfélt ütött az óra, amikor kinyitottuk a kaput.

Majdhogynem szájtátva néztem körül a helyiségben. A középső út mentén gyertyák ezrei adták a fényt, melynek végén, a hatalmas, vízesésre néző ablak előtt Antoine állt. Fehér öltönyt viselt, fehér inggel és nyakkendővel. Éjfekete haja lágyan omlott vállára és hátára egészen a csípőjéig. Ahogy a szemébe néztem, először mintha meglepettséget láttam volna, de aztán elmosolyodott és felém nyújtotta a kezét. Ahogy elindultam, még egy lágy orgonaszó is felcsendült. Nem tudtam, hogy ki játszik ilyen szépen, de mégsem néztem jobban körül, hiszen csak leendő férjemet láttam magam előtt, és minden akaraterőmet igénybe vette, hogy kontrolláljam a lépéseimet, hiszen legszívesebben rohantam volna, hogy aztán a nyakába vessem magamat. Azt hiszem, ezt Ő is látta rajtam, hiszen még jobban elmosolyodott.

Végre odaértem mellé, és az orgonaszó is elhallgatott. Mike állt előttünk ismét elegánsan felöltözve, készen arra, hogy ő most igenis átveszi a pap szerepét. Annyira elbűvölten álltam ott, hogy csak akkor figyeltem fel, amikor Mike már a nevemet mondta.
- Rosette, készen állsz arra, hogy Antoine a férjed legyen jóban-rosszban, betegségben-egészségben míg a halál el nem választ? - tette fel a kérdést.

- Még a halál sem választhat el - húztam még szélesebbre mosolyomat, mire mindenki követte a példámat.
- És te, Antoine, készen állsz arra, hogy Rosette a feleséged legyen, jóban rosszban, betegségben-egészségben, még akkor is, ha éppen hisztizni támad kedve - itt egy gyilkos pillantást vetettem felé, hiszen azt sem tudja, hogy milyen az, amikor hisztis vagyok - míg a halál el nem választ?
- Igen. Azon túl is - nézett le rám és megfogta a kezemet.
- Akkor ezennel vámpírtársadalmunk nevében hivatalosan is férjjé és feleséggé nyilvánítalak titeket. És igen, kimondom amire már annyira vártatok, most már megcsókolhatjátok egymást - nevetett fel, és egyikőnknek sem kellett több.

Antoine szorosan a karjaiba zárt, és érzéki, szenvedélyes, de hihetetlenül lágy csókban részesített.

Még két hetet töltöttünk el ezen a mesés vidéken, majd búcsút véve barátainktól visszatértünk mindennapjainkhoz Piteåba. Újra dolgoztunk és csak remélni tudtuk, hogy a vadászok már nem térnek ide vissza. És tényleg békésen teltek a napjaink, a városban minden olyannak tűnt, mint mielőtt elhagytuk. Na jó, talán Zian mostanában egy kicsit furcsán viselkedett, valahogy olyan feszültnek tűnt, de az okát csak nem akarta elmondani, és én sem feszegettem.

Egyik délelőtt egy újabb különös idegen tévedt be a pizzériába. Magas volt, olyan erős negyvenesnek tűnt, szőkés barna haját hátrafésülve hordta és az egész megjelenésében valami tekintélyt parancsoló volt. Ezen felül még egy valamit rögtön megéreztem belőle: mégpedig hogy ő is vámpír.

Tekintetemet Zianra fordítottam, aki szemmel láthatóan idegesebb lett az új vendég jelenlététől, arcát kezébe temette, majd idegesen csapott egyet a levegőbe és eltűnt a konyhában. Én csak nagy szemekkel bámultam rá, de aztán vámpír ide vagy oda, ha már itt van, ki kell szolgálnia valakinek, és ahogy kínai kollégámon végignéztem, tudtam, hogy én leszek ez a bizonyos valaki.
Bájos mosolyra húztam a számat majd könnyed léptekkel közelítettem meg a vámpírt.
- Mit hozhatok? - kérdeztem, mire tetőtől talpig végigmért. Honnan olyan ismerős nekem ez a mozzanat?
- Szóval te vagy Rosette, Antoine felesége, igaz? - szólalt meg, mire én ismét csak tágra nyitottam a szemeimet.
- Ezt honnan tudja? Nincs is névjegykártyám, vagy ilyesmim - gondolkodtam hangosan.
- Ej-ej az a gyerek nem hívott meg az esküvőjére, pedig ha tudtam volna, hogy ilyen csajt szerzett magának... - folytatta zavartalanul.
- Elnézést? - néztem rá kérdően.

- Ja igen, be sem mutatkoztam. A nevem Adalric. Adalric...
- Der Teufel - lépett mögém Zian. Meglepetten tekintettem hol rá, hol a vendégre.
- Pontosan. Csak nem egy vadászhoz van szerencsém? - húzta széles vigyorra a száját a férfi, és megnyúlt szemfogai is kivillantak. Én pedig sokkolva álltam kettőjük között. Zian... Zian is vadász? Az nem lehet! Ő sosem akart ártani nekem vagy Antoine-nak!

- A norrbotteni szekciótól.
Teljesen letaglózott, ahogy ilyen egyszerűen kimondta. Még a jegyzetfüzet és a toll is kiesett a kezemből és remegni kezdtem. Valahogy úgy mondanám, hogy egy kisebb világ dőlt össze bennem.
- És hogyhogy nem ránt elő egy fegyvert és próbál meg lelőni? Elvégre is elég nagy vérdíj van a fejemen - vigyorgott tovább Adalric.
- Annyira ostoba nem vagyok, hogy egymagamban szembeszálljak a legveszélyesebb vámpírral - válaszolta zavartalanul, én meg teljesen elveszettnek éreztem magam.
- Zian... Ugye hazudsz... Ugye te nem vagy vadász... Ez csak egy hazugság, nem? - lettek enyhén könnyesek a szemeim.

- Sajnálom, Rosette... Nem én választottam ezt... - sütötte le a szemét - Önt viszont megkérném arra, Herr Teufel, hogy hagyja el a várost, de lehetőleg még az országot is. A jelenlétével rengeteg vadászt csalhat ide, és az ártatlanok halálát okozhatná.

Mi ez az ártatlanos szöveg?! Hogy tud egy vadász ilyen kellemesen cseverészni az állítása szerinti legveszélyesebb vámpírral?! Mi történik itt?! Valaki magyarázza már el ezt nekem!!
- Sajnálom, de előtte még szeretném meglátogatni a fiam egyik legjobb barátját és a kedves feleségét. Majd csak azután távozom.
- A fia? - szólaltam végre meg.

- Persze, Mike. Hiszen te is ismered - Mike? Kezdett összeállni a kép... Mike Teufelssohn, az ördög fia. És előttem ül Adalric Teufel, maga az Ördög. Mire idáig eljutottam, lábaim felmondták a szolgálatot, és eszméletlenül estem össze