Otthonunkban ébredtem és Antoine fogta a kezemet.
- Mi történt? - kérdeztem még kábán és megpróbáltam felülni.

- Sikeresen megismerkedtél Mike apjával - válaszolta - és közben összeestél. Többet még én sem tudok - válaszolta, majd Adalric is megjelent a szobában.
-Ennyire megterhelő lenne a jelenlétem? - forgatott a kezében egy pezsgőspoharat természetesen vérrel megtöltve.

- Adalric. Tudod jól, hogy ő még csak három hónapja vámpír, te meg már a tizenhetedik században azzá váltál... Akkor szerinted nem megterhelő kicsit az erőkülönbségetek? - mordult fel enyhén Antoine. Csak nem féltett?
- És honnan tudtam volna, ha még csak be sem mutattad a jövendőbelid? Pedig már vagy 140 éve ismerjük egymást, nem? - fogott ki rajta az idős vámpír.
- 140 éve? - néztem kerek szemekkel. Ha ilyen régóta ismerik egymást, én hogy-hogy nem is hallottam róla?
- 141 - javította ki kedvesem - amikor már 20. éve voltam főállású őrangyal, akkor futottam össze Mike-kal. Akkoriban még felelőtlenebb, szétszórtabb és sokkalta lobbanékonyabb volt.
- De aztán megismerte Antoine-t és a feladatát. És valami megváltozott benne - folytatta Adalric.
- Amikor megtudta, hogy egész életemben annak a nőnek a női leszármazottjaihoz vagyok kötve egy egyszerű ígéret miatt, először komplett idiótának nézett.
- De egy idő után tiszteletet ébresztett benne ez a kötelességtudat, és ez megváltoztatta a fiamat. Ezért sokat köszönhetek Antoine-nak.

- Már elnézést a közbeszólásért, de én úgy tudtam, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük... - kezdtem volna bele, de be sem kellett fejeznem, és már meg is kaptam a választ.

- Tényleg nem lehet. De mikor Mike született, mindketten emberek voltunk még. De az anyját egy vámpír nő megölte. Őrült volt az a nő! Elhatározta, hogy mi leszünk a családja... És mindkettőnket átváltoztatott. Akkoriban ez nagyon megviselt mindkettőnket - mélyült el a hangja és szemeivel a földet pásztázta - de aztán, miután eltanultuk tőle a vámpír lét trükkjeit, összefogtunk ellene.
Szinte izzottak a szemei és ellentétes érzelmeket sugárzott az egész lénye.
- Egy hónap se kellett hozzá, és Mike-kal együtt öltük meg. És onnantól nem volt megállás. Bár eleinte meghúzódtunk és csak a képességeinket fejlesztettük, de idővel minden nálunk idősebb vámpírral sikerült végeznünk. Mondjuk az is igaz, hogy ennek érdekében néha a vadászokkal is összejátszottunk. A tizennyolcadik század végére azonban elértük a célunkat. Mi lettünk a legidősebb vámpírok, az ördög és a fia. Mindenki rettegett tisztelettel fordult felénk.

- Hát ezért Ön az első a vadászok listáján... - csúszott ki a számon.
- Így van. És Mike a második - nézett fel betegesen büszke tekintettel, ami még engem is megijesztett. Antoine reakciómat látva közelebb húzott magához és védelmezőn átkarolt.
- De hiába vagyunk a lista élén, nem sűrűn mernek minket megtámadni, és általában azokat sem, akiket támogatunk. Most azonban van itt egy kis gubanc, ugyanis úgy hallottam drága fiacskámtól, hogy nektek állandóan a nyakatokon van valaki.
- Valahogy úgy... - hajtottam le a fejem, hiszen még mindig szégyelltem Danielt.

- Ezért is jöttem meglátogatni titeket. Bár biztos vagyok benne, hogy az én nyakamon is van pár fejvadász, de a megjelenésemmel egyértelműen kijelentem, hogy a védelmem alatt álltok. Remélem, ez megteszi nászajándéknak - vigyorgott a páromra.
- Köszönjük Adalric - mosolyodott el Antoine.
- De mi van azzal az éttermes vadásszal? - nézett rám az Ördög.
- Milyen éttermes vadásszal? - nyíltak tágabbra kedvesem szemei is.

- Nem is tudtad, hogy a feleséged kollégája is vadász?! - húzta fel a szemöldökét a férfi - Ej, ezek a mai fiatalok.
Komolyan mondom az, ahogy Adalric az étterembe végigmért, az egy dolog. De ez a mostani mondata, a gesztikulálása, a tartása - le sem tagadhatnák Mike-kal, hogy apja és fia!
- De igazából nekem nagyon úgy tűnt, hogy inkább véd titeket, minthogy támadjon... Bár azt még nem tudom, hogy miért. Akár csapda is lehet, szóval soha ne eresszétek le a védelmeteket! - figyelmeztetett minket.
- Ne aggódj, oda fogunk figyelni rá - válaszolta határozottan Antoine.

A kissé elnyúlt beszélgetés után az idős vámpír elhagyta az otthonunkat. Én pedig csak csendesen, gondolataimba mélyedve feküdtem az ágyon, és vártam, hogy Antoine is mellém feküdjön. Mikor ezt megtette, felé fordultam, és végre kimondtam azt az egy mondatot, azt a felszólítást, amit talán már rég kimondhattam volna.
- Antoine... Én szinte semmit nem tudok rólad... vagyis a múltadról... Kérlek, mesélj nekem magadról!
- Mit szeretnél tudni? - kérdezte egy nagyobb sóhajtás után.
- Azt, amit hajlandó vagy elmondani! - dőltem a vállára.

- Nem igazán akarlak untatni, szóval a múltamnak csak a jelentősebb eseményeit mesélem el... Kezdjem azzal a nappal, amikor vámpírrá váltam?
Csak igenlően nyögtem egyet és próbáltam minden egyes szavát az emlékezetembe vésni.

- Akkoriban forradalmak söpörtek végig Európán és én részben apám kérésére, részben pedig saját bolondságom miatt Magyarországra jöttem és belekeveredtem a szabadságharcukba. Sokfelé harcoltam, de őszre már meglehetősen nyugat felé terelődtem, pontosabban a bécsi forradalomba keveredtem. 1848 október 20-án viszont Windisch-Grätz is megérkezett a város falai alá. Rá egy napra már halálos sérülést szenvedtem és végül egy ismeretlen szobában ébredtem fel. Éreztem, hogy nincsen sok hátra, magas lázam volt és rengeteg vérveszteségem. Egy szőke, hullámos hajú nő lépett a szobába és ápolt. Szinte sosem szólt egy szót sem, de végül, mikor már tisztán éreztem, hogy egy órám sincs hátra, megszorította a kezemet, és csak annyit kérdezett, hogy akarok-e élni... Természetesen igent mondtam... Ő pedig csak annyit mondott, hogy akkor vigyázzak a lányára, aki még csak öt éves volt. Beleegyeztem. Persze álmomban sem gondoltam volna, hogy úgy "ment meg", hogy vámpírrá tesz... Pedig azzá tett. Aztán elmesélte, hogy ő ezt nem bírja tovább... A sok harcot, a rengeteg vért... és miután néhány alapvető szabályt elmondott az életünkről, végzett magával. Én pedig ottmaradtam a kislánnyal, akit ki kellett menekítenem egy békésebb helyre, úgy, hogy aztán eltűnjek az életéből. Ezért egy családra bíztam, és onnan kezdve folyamatosan a háttérben maradtam...
A következő fontosabb lépés talán Mike megismerése volt. Ahogy már Adalrictól tudod, akkoriban már lassan 20 éve voltam "őrangyal"... És akkor kettő embert is védenem kellett, hiszen Mariának, a kislánynak, akire vigyáztam, ekkorra már egy lánya született. Elég gond is volt velük, vagyis inkább az akkori országgal. Tudod akkor sem volt valami nagy a közbiztonság. Maria cselédként dolgozott, és gyakran későn járt haza. Azon a januári éjjelen egy megbokrosodott ló vágtatott keresztül az utcán, és bár akkor még csak ötven métert ha meg tudtam tenni egy pillantással, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy észrevétlenül menthessem meg, és hála istennek elég fáradt is volt ahhoz, hogy ne vegyen észre. Valaki más azonban észrevett.
Egy fiatal, 16 év körüli fiú vezette felém a még mindig remegő lovat. Látszott rajta, hogy értett hozzá. Mikor mellém ért, unott képpel kérdezte, hogy ez mégis mire volt jó... És akkor meséltem neki az ígéretemről, és hogy már 20 éve ezt csinálom minden nap, csak különböző formában. Ő persze egyáltalán nem értette, hogy minek tartom a szavamat, ha az ilyen megterhelő... De ettől az éjjeltől kezdve két héten át minden nap velem tartott, és rengeteget beszéltünk. Furcsa volt, hogy a végére hogy megváltozott. Már nem nevetett ki, nem nézett le. Sőt, egészen úgy éreztem, mintha barátok lennénk. De a két hét leteltével elbúcsúzott, és azt mondta, hogy visszatér az apjához. Továbbá biztosított róla, hogy ha valaha valamire szükségem lenne, nyugodtan "menjek a pokolba, hiszen ott ők várnak rám, és segítenek"... Ők, az Ördög és a Fia...

Meg sem szólaltam a beszámoló közben. Végtelen boldogsággal töltött el, hogy kedvesem minden győzködés nélkül hajlandó volt mesélni az életéről. De volt még egy valami, vagyis valaki, aki igencsak foglalkoztatott.
- És Cosette? Ő a legfiatalabb közületek... Ő hogy került a képbe?

- Cosette... Már három éve állt Mike mellett, amikor 1937-ben először találkoztunk. Akkor még teljesen más volt. Bár a múltját nem szeretném, hogy az én számból halljad, talán nem árt, ha tudod, hogy elég nagy megrázkódtatás érte, mielőtt a vámpír lét mellett döntött, ugyanis ez a saját döntése volt. Akkoriban már nem a nővérével élt, de még mindig csak a bosszú hajtotta, és bizony ő is rohamtempóban tört egyre feljebb a feketelistán. Teljesen ellentétek voltunk. Míg én hidegvérrel védelmeztem, ő sokszor elborult elméjű támadó volt, igaz, csak vadászokat ölt.

- De mégis miért? - el sem tudtam képzelni az indokot. Tény, hogy barátnőmnek van egy "gonosz" oldala, ami ott csillogott a szemében, amikor karácsony előtt azzal a vadásszal kerültünk szembe, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget...
- Miért nem kérdezed meg tőle? - simított végig egyik hajtincsemen.
- Mert este 10 óra van már? - tekintettem a faliórára - Ilyenkor már nem akarom zavarni... És mégis, köszönjek neki és rögtön ilyen kérdéssel támadjam le?
- Rendben, megadom magam - mosolyodott el - szóval, emlékszel, hogy arra, amikor a nővérét említette?
- Igen! Azt mondta, hogy már sikerült lenyomnia a listán! Cornelia, ugye?
Kedvesem csak bólintott, majd belekezdett Cosette és Cornelia történetébe.

- A Cosette és a Cornelia is a vámpír nevük. Az igazi nevük Ruta és Klara volt és Lengyelországban éltek átlagos kispolgárként. De Cosette, vagyis akkoriban még Ruta, mindig is kilógott a családból és 17 évesen egy kényszerházasság elől le is lépett otthonról. Csak évek múlva, amikor már teljesen egyedül maradt pénz és szállás nélkül, kereste fel nővérét. Klara akkorra már házas volt, és volt egy 5 éves kislánya is, Zoja. Természetesen örömmel fogadta be szeretett húgát, aki akkortól mindig náluk segített, főzött, mosott, takarított és amit el tudsz képzelni, és persze imádta Zoját is. Az a kislány volt a család szeme fénye. Egy nap azonban Klara férje eltűnt, és soha nem látták viszont. Valószínűleg megölték. Így hárman maradtak egymásra és mindent megtettek a fennmaradásukért. De egy újabb katasztrófa közelgett, ugyanis az akkori időkben a vámpírok között is meglehetős válság volt. Legalábbis volt néhány eszelős vámpír, aki olyanokat is fajtárssá tett, akiket sosem lett volna szabad. Ilyen volt Angelica is, akinek a külsején kívül semmi köze nem volt a neve jelentéséhez. Ő ugyanis 10 éves kislányként vált vámpírrá, amit érthető, hogy nem tudott feldolgozni, sőt, teljesen beleőrült. Amerre csak járt, kipusztított falvak, emberek és állatok bomladozó halmai maradtak utána. De mégsem tudták megállítani, ugyanis rendkívül könnyedén el tudott rejtőzni a vadászok elől. Hamarosan szinte még Teufeléket is megelőzte a listán. Ezen a ponton a vadászok is megoszlottak, és egy kisebb csoport radikális lépésre szánta el magát: minden 10 éves lányt meg akartak ölni.
Ez persze egy brutálisan értelmetlen ötlet volt, amit még a vadászok tanácsa is elvetett, de ez nem jelentette azt, hogy mindenki elfelejtette volna. Igaz, csak egy maroknyi vadász követte ezt az ideát, de ők is több száz kislány haláláért felelnek: köztük Zojáéért is.
Egyik éjjel zörgettek Klaráék ajtaján, és ők naivan beengedték az idegeneket. A baj azért történt meg, mert a kis Zoja is felébredt a zajra és ő is lement a konyhába. Még megszólalni sem volt ideje, és már az egyik vadász szíven lőtte. A két nővér szólni sem tudott, csak remélték, hogy ez csak egy rossz álom, amiből fel fognak ébredni. De ez a valóság volt. A két férfi pedig hidegvérrel csak annyit mondott, hogy "hoppá, hát ez sem volt vámpír"... Klara beleőrül a fájdalomba, és önmagát ostorozta azért, hogy beengedte az idegeneket. Ruta pedig bosszút akart és a vadászok nyomába eredt. De persze semmit sem tehetett ellenük, hisz túlságosan is gyenge volt emberi nőként. Ezért kezdte el keresni a vámpírokat. És 1934-ben talált rá Mike-ra. Akkor már 24 éves volt. A találkozásuk pedig elég nagy hatással lett a későbbi kapcsolatukra, ugyanis Mike a szeme láttára végzett Zoja gyilkosával. Ennek a vadásznak a halála azonban nem enyhített a keserűségen, ami Rutában és Klarában tombolt. Többet akartak, ezért Cosette-é és Corneliává váltak, hogy az összes halott kislány gyilkosa megfizessen a tettéért.

- Ez... annyira kegyetlen... hogy tehettek ilyet... Több száz gyereket mészároltak le egyetlen vámpír miatt?! - borultam ki. Ezt egyszerűen hihetetlennek tartottam. Hihetetlenül brutálisnak.
- Igen... És végül még csak el sem érték a céljukat, ugyanis Angelicával Adalric végzett, hiszen kezdett túl veszélyessé válni még a fajtársaira nézve is.
- De ez akkor is... - nem tudtam befejezni a mondatot, hiszen eddig sikeresen visszatartott könnyeim feltörtek, és csak a lehető legcsendesebben próbáltam arcomat Antoine mellkasába rejteni.

- Buta lány - ölelt át szorosan - hát kellett neked kihoznod belőlem, hogy ilyeneket meséljek el neked?