Guilem… A világ, hol semmi sem lehetetlen. Ha erősen hiszünk benne, talán teljesülhet. Bármi, bármi megtörténhet, ha igazán akarjuk.
Emberi képzelettel talán fel sem fogható hely Guilem. Egy hely, ahova ember még nem tette be a lábát. Csodálatos, inkább varázslatos, mégis illúziórombolóként tör be a harmóniába a gyűlölet, mely két nép között feszül.
Nem mindig volt ez így… Több ezer éven keresztül békében éltek az elfek és a tündék. Mégis megromlott ez az erős kapcsolat, és most egyetlenegy zsarnok király uralma alá tartozik a két ország. Thalion, a tündék királya, tizenöt éve támadta meg Narsilt, az elfek vezérét. Ki akarta irtani az egész fajt. Megölte a királyt, majd uralma alá vonta az elfeket. Sokakat mészároltak le, egyeseket szolgasorsba vetettek, de voltak olyanok is, akik hazájukhoz, Alcarinhoz híven, makacsul ellenálltak, és elbujdosva menekültek a környező erdőkbe, amiket ők sokkal jobban ismertek, mint a tündék. Sokszor mondták azt, hogy testvérük az erdő… lehet, hogy tényleg igazuk van.
A legtöbb tünde átvette a király hozzáállását, és lekezelően kezdtek bánni az egykor testvérként kezelt elfekkel. A gyűlölet egyre magasabbra hágott, és az elfek lázadni kezdtek a törvények ellen. Egyre több támadás érte a tündefalvakat, városokat.
Végül Thalion belátta, nem tehet mást, szabadon engedi az elfeket, és törvénybe foglaltatja, hogy ugyanolyan jogaik vannak, mint bármely tündének, persze a rang szerinti tisztelet megtartásával de az Ő uralma alá tartoznak.
Ez két éve következett be. Azóta is megvan az a feszültség, de már közel sem annyira elvakult, mint volt.
Még mindig vannak olyanok, akik az erdőben várják ki a jobb élet szelét. Várnak, ameddig csak kell, és nem hajlandóak addig előjönni, amíg el nem csendesedik teljesen a viszály. Talán jobb is így.

Fyllia

Byell elkeseredetten sóhajtott fel, majd minden illemszabályt felrúgva, leült a gyepre, egy pluméria bokor mögött. Amúgy sem látja senki. Most nem tudta jobb kedvre deríteni, a tarka, ötszirmú kis virág illata, amely a kedvence volt az összes virág közül. Életének ez volt az egyik legrosszabb napja. Hozzá kell mennie egy olyan férfihoz, akivel még csak nem is találkozott. És ezt is csak az apja miatt, hogy a már amúgy is tekintélyes méretű hatalmát egy újabb hercegségre terjessze ki. Byell tudta, hogy igazából az apja fél a Karnaka hercegségtől, mivel az olyan befolyással rendelkezik, amivel egyik más hercegség sem. Így hát ezért akarja az apja, hogy hozzámenjen a Karnaka hercegség örököséhez, hogy ezáltal magához láncolja Karnakát
is.
De milyen életet szánt neki? Majd jó feleség módjára minden kérését teljesítenie kell a drága férjének, aki a híresztelések szerint, nem olyan, mint a többi férfi? …de részletesebben erről, többet nem tud. Miért is tudna? Elvégre csak egy eszköz, hogy az apja nagyobb hatalmat tudhasson a magáénak. És mindebből csak szokás szerint a férfiak jönnek ki jól. Az a valaki kap egy feleséget, az apja egy újabb támogatót. Ő pedig elszakad a szülővárosától, az anyjától, és a kedvenc helyeitől, amiket csak ő ismer. Ez így nem fair.
Lehunyta szemeit, majd háta mögött megtámaszkodott két tenyerén. Hagyta, hogy haját úgy fújja szét a szél, ahogy csak akarja.
Már nem érdekelte semmi. Úgyis ezek az utolsó itt töltött percei.
A haja aranyszőke volt, ahogy a tündéknél ez megszokott. A legalsó tincsei combközépig értek. Most kiengedve hordta, nem szerette, ha összefogják. Halványkék szemeit az anyjától örökölte, ahogy a vonásait is. Füle felfelé csúcsosodott, még bájosabb külsőt adva az egész megjelenésének. Egy hófehér, hosszú ujjú ruha volt rajta, tölcsér ujjakkal, V alakú kivágással, és arany szegélyekkel, amit aranyozott övvel díszített.
A Nap  jólesően melegítette arcát. Hátrahanyatlott a fűben, és elmerengve érintette meg az egyik föléhajló pluméria szirmait.
 
Meg fogja szegni az ígéretét. Az ígéretet, amit még tizenöt évvel ezelőtt tett. De sajnos csak erre emlékszik. Sem a személyre, akinek ígérte, sem pedig a többi részletre.
„Várni fogok!”
Miért mondta ezt, ha nem tartja be? Mikor fog felbukkanni? Eljön egyáltalán? Ő várna… tényleg várna, de a körülmények nem engedik. Ha most megjelenne, örömmel szökne el vele bárhova! Nem érdekelné, hogy az apja mennyire lenne dühös. Semmi sem érdekelné, csak követné azt a valakit.
Bármennyire is erőlködött, sohasem ugrott be az arca. Csupán a hangja. Egy gyerekhang, ami már kamaszkorba lépett. Simogatóan lágy, de már határozott:
„Ígérem, ha felnövünk, elmegyek érted…”
Be fogja tartani? Vagy hiú módon, csak reménykedik? Már rég le kellett volna tennie erről? Mit kellene tennie? Makacs módon álljon ellen apjának, és várja ki, mire eljön ez a személy, vagy mondjon le róla, és adja be a derekát, mint minden normális nő?

- Byell! Byell hol vagy?
Byell villámgyorsan felült, majd ijedten mászott négykézláb egy vastag fa mögé. Kiegyenesedett, kipirultan dobta hátra a haját, majd megigazította magán a ruhát. Nagy levegő…
- Itt vagyok Melda!
- Ó, az ég szerelmére! Hol bujkáltál? Már az egész kastélyt átkutattam utánad! - nézett rá szúrós szemekkel az öreg tünde.
Haja már hófehér volt, amit szigorú kontyba fogott össze, így nevetségesnek tűnt a füleivel, amik kicsit elálltak. Csontvázszerű alakján rendezetten állt a kötény, és a fekete ruha, amelyet állandóan meg kellett emelnie, különben orra bukott volna. Az egész nő ellenszenves volt már gyermekkora óta. Ki nem állhatta a pontatlanságot, ha valakinek koszos a ruhája, ha rendezetlenül áll valami. Ez a nő maga volt a tökély, de senki sem tudta lenyűgözni. Mindenben talált kifogást.
- Lassan vacsoraidő. Át kell öltöznöd… de nem értem, miért nem tudod megjegyezni a napi teendőidet! Már húsz éve ez megy!
- De hiszen két órája vettem fel ezt! - tárta szét a karját Byell, hogy felhívja a ruhájára a figyelmet.
- Akkor sem ülhetsz asztalhoz egy ilyen szemérmetlen öltözékben! - emelte magasba az orrát, és megvetően mustrálta Byell meztelen nyakát, és az enyhén kirívó kivágását, ami éppen csak engedett a szemlélőknek egy kis jutalmat. Byell jót mosolygott magában, mert eszébe jutottak anyja szavai: "Biztosan csak féltékeny!"
- Nem fogok átöltözni! Ma már hatszor öltöztem át! Ez nevetséges! - állt ellen Byell, és megfordult, faképnél hagyva a megdöbbent nevelőnőt.
- Byell! Azonnal állj meg, és irány a kastély!
- Sétálni megyek vacsora előtt! - szólt hátra a válla fölött, és még csak nem is lassított. A nevelőnő, penge vékonyra szorított ajkakkal, kifulladva próbálta követni a már futó lányt, végül feladta.

Byell felszabadultan lassított le, mikor már elhagyta a kastély magas falait.
Az Eithel-vízesés felé vette az irányt. Mindig odament, ha volt valami baja. A hely eléggé rejtve volt, megesküdött volna rá, hogy csak nagyon kevesen ismerik, vagy még annyian sem.
Elég meleg volt, még így, késő délután is. Élvezettel hunyta le szemeit, ahogy a langyos szellő végigsimított arcán. Csend volt. Csak a madarakat lehetett hallani, és a fák leveleit, amik a gyenge szélben megrezzennek.
Lassan elért egy nagyobb facsoporthoz. Gyorsan áthaladt azon, majd kiért egy kisebb tisztásra, ahonnan megpillanthatta a vízesést.
Hirtelen minden baját elfelejtette, és csak lépkedett a Nap narancssárga fényében csillogó víz felé. Sóhajtva ült le egy magányos sziklára, és apró mosollyal hallgatta a víz monoton zúgását.
Fájdalmasan hasított belé a felismerés, hogy talán most látja utoljára a helyet. Újra elfogta az érzés, ami már egész nap nyomasztotta. Már most hiányolta a helyet, pedig itt ül. Mi lesz, ha több mérföldre kell majd utaznia az apja szeszélyei miatt? Egyáltalán visszajöhet majd néhanapján?

Hangos, sólyomszerű, mégis erőteljesebb madársikoltást hallott a háta mögül. Ijedten fordult hátra, majd éppen, hogy össze tudott húzódni, mert nekiütődtek volna a lénynek a lábai, ami a feje felett száguldott el. A lendülete előresöpörte a haját, Byell pedig azt se tudta mit csináljon vele. Szaporán lélegezve kisöpörte a haját szeméből, gyorsan megrázta a fejét, majd felpattant. Pont abban a pillanatban szállt le közvetlen mellette két, hatalmas méretű éji griff. Bár az egyik alacsonyabb volt a másiknál - nyilván az nőstény volt - de akkor is tekintélyes nagysága volt. Byelltől legalább három fejjel magasabb, ha kiegyenesedik.
A griffekről két alak ugrott le, olyan gyakorlatias mozdulatokkal, mintha születésüktől fogva grifflovasok lettek volna.
- Üdvözlöm, hercegnő! - vigyorgott rá az egyik. Byell nyelt egyet, mikor megpillantotta a hosszú füleket. Ez… ez egy elf!
- Hercegnő? - kapta fel a fejét a másik. Byellnek pont abban a pillanatban dobbant meg a szíve, mikor belenézett a másik szemeibe, melyek most sárgásan csillogtak a gyenge naplementében. Haja sötétszürke, zöldes árnyalattal. Rengeteg tincs lógott az arcába, és rendezetlenül állt a világ minden pontja felé, de hosszúsága még csak a vállát sem érte el. Hosszúkás arc, furcsa, rejtélyes mosoly, finoman kidolgozott izmú karok. A lovasok ruhája feszült mindkettőjükön, ami egy térdig érő bőrcsizmából, egy ujjatlan, elöl összefűzött mellényből állt, ami majdnem combközépig ért, amit egy kettős övvel szorítottak meg, és egy nadrágból. Ezen kívül egy könyékig érő alkarvédő...
A másik, férfinak lilás haja, és még sötétebb lila szemei voltak, amik most kíváncsisággal vegyült mohósággal tapadtak rá.
Nyelt egyet, majd akaratlanul is hátrébb lépett. Kiskorában Melda állandóan az elfekről mesélt neki, ha rossz volt, és velük fenyegette, ha nem viselkedik, odadobja egynek. Ráadásul a szobalányoktól is állandóan ezt hallotta. Csak bajt hoznak magukkal, ezért is mészárolt le oly sokat az apja…
- Nos akkor? - szólalt meg a liláshajú. - Úgyse mered…

Mi? Miről beszélnek ezek?
- Miben fogadsz? - tette fel a kérdést a másik, miközben sejtelmesen végigmérte Byellt.
- Ha nyerek, akkor nekem adod a húgodat egy hétre…
- Tessék? - kapta fel a fejét egyre dühösebb fejjel.
- Nyugalom, nyugalom, csak vicceltem! - emelte meg kezeit vigyorogva a férfi, majd megköszörülte a torkát. - Szóval, akkor…
ha vesztesz, akkor nem szólhatsz Silimyhez egy teljes hétig, ha nyersz, akkor…
- Akkor te nem szólsz hozzá egy hétig - mosolyodott el gonoszan a másik.

Ezek miről beszélnek? Byell egyre csak kapkodta a fejét.

Sokáig meredtek egymásra, végül bólintottak, és kezet fogtak.
- Rendben, akkor áll a fogadás…

Miért érzi úgy, hogy ennek az egésznek a középpontjában ő áll?
- Rendben, de úgyse mered! Nem mered megtenni, hiszen ő…
- Hé, állj meg!
Byell éppen akkor fordult meg, és futni kezdett volna, amikor hátulról megragadták a karját. Kirántotta volna a fogságból, de a másik szorítása erősebb volt.
- Engedjen el! Mit akar, hé! Engedjen e…
Csak annyit vett észre, hogy a szürkés hajú elf magához rántja, majd megcsókolja. A meglepettségtől csak állt ott, mint egy darab fa, hatalmasra tágult szemekkel. Érezte, ahogy a másik lassan átöleli, majd még jobban szorítja magához. Furcsán érezte magát a karjaiban. Olyan… elveszettnek. Lábai megremegtek, és némán felsóhajtott. Ki lehet ő?

Zavartan pislogott néhányat, majd maradék erejét összeszedve, dühösen ellökte magától a férfit. Reflexszerűen törölte meg száját, majd hátrébb botladozott.
- Mégis, mit képzel, ki…
Az elf csak elmosolyogta magát, majd hátra sem nézve, odaszólt barátjának, aki tátott szájjal bámulta a jelenetet.
- Nyertem a fogadást.
A két férfi felpattant a már fejüket rázó, kissé vadnak tűnő griffjeire.
- Nagyon örültem a találkozásnak hercegnő, remélem, hogy még összefutunk! - emelte meg jelképesen a szürke hajú elf a nem létező kalapját, majd egy térdlökéssel jelet adva, a griffje előrelendült, majd néhány méter futás után a levegőbe repült, a másik griffel és férfival együtt.