Byell, szobájának ablaka előtt állt, és a kinti, már sötétségbe bújt tájat figyelte. A kandallóban halkan ropogott a tűz, ő pedig hálóingben várta az anyját, aki beszélni akart vele. Haját kifésülte, majd befonta, ami most kellemes súllyal nehezedett a vállára. Ujjaival megérintette ajkát, majd újra átélte a késő délután történteket. „Semmihez sem fogható érzés volt… NEM! Hagyd abba! Az csak egy elf volt… Egy borzasztóan jóképű elf… egy tudatlan fráter, arcátlanság volt, amitvművelt… Mégis, annyira jó volt… Mit szólna hozzá Melda, vagy apa, ha megtudnák… Nem fogják megtudni. Tőlem nem, az, biztos… Azt sem tudom, hogy ki volt… Valószínűleg, soha többé nem látom többé… "
- Byell?
Byell elkapta szájától a kezét, majd az ajtó felé fordult, ahol az anyja álldogált, bíbor köntösben, és leengedett hajjal.
Elmosolyodott, majd odasétált lányához, s szorosan átölelte.
- Hogy vagy, kicsim?
Byell megvonta a vállát, és leeresztette fejét. Szemeiben könnyek gyülekeztek, de próbálta elpislogni őket, mégsem sikerült. Aliya gyengéden felemelte lánya fejét.
- Azért jöttem, hogy segítsek… Nem akarom, hogy a sorsomra juss, nem engedhetem, mert attól sokkal jobban szeretlek, mintsem végignézzem, hogy a vesztedbe rohanj.
Byell értetlenül figyelte tovább az anyját. Gyönyörű arc, mandulavágású, csillogó szemek, hullámos, selymes haj…
- Nem értem, anya - suttogta, és az ágyra ült. Aliya is mellé ült, majd kezeibe fogta lánya jobb kezét.
- Meg kell szöknöd!
- Hogy? - kapta fel a fejét Byell.
Megrökönyödve nézte anyját. Most tényleg ezt mondta, vagy rosszul hallotta? Idáig mindig arra nevelték, hogy teljesítse szülei parancsát, bármi legyen az, ahogy az egy engedelmes hercegnőhöz illik.
- Ez az egyetlen módja, hogy kikerülj innen! Ha nem teszed meg, hozzá kell menned egy vadidegenhez. Ezt akarod? - suttogta a nő visszafogott kétségbeeséssel.
Byell csak pislogott az anyjára. Nem így ismerte… sohasem látta még így felzaklatva. Legtöbbször ki sem mutatta érzéseit másnak, csak neki. Miért akarja ennyire, hogy tagadja meg szavát, és szegüljön ellen apjának? Egyáltalán mit mondhatna? Ha elszökne, hova menne? Mihez kezdene? Hogy hagyhatna itt mindent? Annyi kérdés követte a másikat, hogy kezdett belezavarodni.
- Nem… - suttogta Byell. - Nem akarom.
- Akkor kérlek, hallgass rám, és menj el! - fogta meg két vállát, és mélyen, könyörgőn a szemeibe nézett. Byell megrémült a tudattól, hogyha valamit elront, az akár az életébe is kerülhet, ismerve az apját…

Byell bólintott, majd könnyeit nyeldesve, követte anyját az ő szobájába. Aliya kettőre kulcsolta a nagy kétszárnyú ajtót, és még a sötétítőket is alaposan behúzta. Meggyújtott egy gyertyát, Byellt pedig az asztalhoz ültette. A lány bátortalanul, reszkető térdekkel foglalt helyet a faragott, karcsú széken. Az anyja szó nélkül hozzá látott kibontani, majd szorosabban összefonni a haját.
- Ne feledd kicsim… szeretlek, és nem akarom végignézni, hogy tönkremész egy olyan házasságban, mint az enyém. Te annál sokkal értékesebb vagy… többet érdemelsz!
Byell elgondolkodva nézte saját tükörképét. Értékes… Mit ért az anyja, az alatt, hogy értékes? Mert szerinte mindenkinek mást-mást jelent az érték. Többet érdemelsz… mitől többet? Bevallotta, hogy legbelül örül annak, hogy nem kell hozzámennie ahhoz az arisztokratához, de akkor, ki mellett élje le az életét?
Akaratlanul is újra megszólalt emlékeiben az a hang, ami egyre halványabb, és halványabb lett az évek múltával.
„Ha felnövünk, elmegyek érted…”
Így van esélye rá, hogy megtalálja az illetőt. Nem kell attól tartania, hogy nem tudja megvárni, hiszen nem lesz az udvarban, nem fogják házasságba kényszeríteni. De fel fogják ismerni egymást? Mi lesz, ha elsétálnak egymás mellett, és észre sem veszik, hogy elment mellettük, talán életük nagy szerelme?
- Anya?
- Igen? - kérdezett vissza Aliya, miközben lánya fejéhez szorította a fonást, és rögzítette azt néhány hajtűvel.
- Te… apa előtt… szerettél valakit? Mármint… voltál már… szerelmes?

Aliya szomorkásan elmosolyodott, majd felsóhajtott, és felpillantott a tükörbe, ahol találkozott a pillantása a lányáéval.
- Igen… - bólintott, majd tekintete a távolba révedt. Byell úgy látta, mintha visszarepült volna az időben, hogy felidézze a minden bizonnyal szeretett férfi arcát. Csendben várt. Aliya arcán ezer és ezer érzelem suhant át, végül zavartan pislogott párat, mintha csak könnyeit akarta volna leplezni, majd újra a lányra mosolygott.
- Igen… voltam… az apád, még nem kérte meg a kezem, mikor találkoztunk… úgy volt, hogy összeházasodhatunk, de az apám… megparancsolta, hogy menjek máshoz, mivel úgy lesz jobb az országnak… nem tehettem mást.
- És… hol van most? - kérdezte Byell csendesen.
Aliya lehajtotta a fejét, majd elfordult, és egy szekrényhez sétált. Kinyitotta a két szárnyat, majd suttogva válaszolt.
- Meghalt.
Byell gyomra görcsbe rándult. Olyan erős sírhatnékja támadt, hogy azt se tudta mi történik most vele, hogy ennyire erősen csapnak össze érzelmei a feje fölött. Régebben nem volt ilyen. Könnyen vissza tudta tartani a sírást, bármi baja volt, vagy bármennyire fájt. Hála Meldának, és a kemény nevelésének… de most minden megváltozott.
- Oh - nyögte ki remegő hangon.

Aliya visszafordult egy kényszerített mosollyal. Szája széle remegett, kezében pedig egy nagyobb ládát tartott. Lerakta az ágyra, majd felhajtotta a fedelét, és kivett belőle egy hajkupacot. Sötétebb szőke volt, mint Byellé, mégis megcsillant, ha rásütött a gyertya fénye. Byell anyja visszafordította lányát a tükörhöz, majd a hajat, Byell fejére rakta, eltakarva az eredetit. Rövid tincsek voltak, kócosak, és engedetlenek. Az első tincsek csak a szemöldökéig értek, hátul pedig alig a
nyaka feléig.
- Nem akarom, hogy levágasd a hajad… - szólalt meg Aliya.
Byell farkasszemet nézett tükörképével. Másabb lett. Teljesen másabb, mégis úgy érezte, hogy a kinti világ, a szabadság lesz az, ahol rátalálhat önmagára. Idáig egy ketrecben élt. Egy aranykalitkában, és senkit sem érdekelt, hogy hogyan érzi magát.
Úgy nevelték, ahogy jónak látták, és nem foglalkoztak azzal, hogy az talán ellenkezik a saját személyiségével.

Szó nélkül öltözött le, majd nadrágba bújt, és anyja tanácsát megfogadva, lekötötte melleit, végül úgy jött elő a paraván mögül, mint egy tizenöt éves kamasz fiú. Sokáig csak nézte az anyját, végül odarohant hozzá, majd a nyakába borult. Könnyei utat törtek szempillái alól, majd hagyta, hogy lecsorogjanak arcán.
- Gyere te is! Menjünk el együtt!
- Tudod, hogy nem lehet!
- De…
- Ígérd meg… - szólalt meg Aliya a sírás határán állva. - Ígérd meg, hogy soha többet nem fogsz sírni… Találd meg azt, akit majd szeretni tudsz, és szeresd! Ne foglalkozz másokkal, ha ő tényleg fontos számodra! Kérlek arra… - suttogta, miközben megsimogatta Byell fejét, és letörölte könnyeit. - Találd meg helyettem is a boldogságot! Ha nekem nem volt benne részem, csak egy kis időre - legalább te élj helyettem boldogan, sokáig!
Byell elgondolkozva hallgatta anyja szavait. Végül lassan, de határozottabban bólintott.
-Ígérem – suttogta.

Csak a Hold világította meg az útját. A kastély már teljes sötétségbe borult, sehol nem égett lámpa. Az udvaron szerencsésen átjutott, egy lélekkel sem találkozott közben. Elérte a vaskaput, amit éppen leengedni készültek. A hatalmas vasszerkezet megnyikordult, a kapu pedig ereszkedni kezdett egyre lentebb, és lentebb. Byell összeszedve minden erejét, nekiiramodott. Az őrök felfigyeltek erre.
- Hé! Állj meg! Nem hallod? Azt mondtam, állj meg! - kiáltott utána az egyik, majd intett társainak.
Byell lehajtotta a fejét, hogy kiférjen a kapu alatt, majd lélekszakadtában rohanni kezdett az erdő felé. Pár őr, még kifért a kapu alatt, de a többieknek meg kellett várniuk, míg újra felvonják.
Nagy nehezen elérte a fákat, de az őrök, továbbra is követték, kiabálva, hadonászva fegyvereikkel. Byellnek már az oldala is szúrt, tudta, hogy nem bírja sokáig. Az erdő egyre sűrűbb lett, alig látott valamit, mert a fák levelei eltakarták a Holdat.
Maga előtt tartotta futás közben kezeit, nehogy nekimenjen valaminek, mert akkor az összes lehetőségét kizárja a szökéséhez. Le kell őket ráznia! Egyszerűen, muszáj! Megígérte az anyjának, hogy boldogan fog élni, hogy szeghetné meg? Le fogja őket hagyni! Meg kell tennie!

Még a szívverése is megállt egy pillanatra, mikor kiért a sziklaszirthez. Elfojtott egy sikoltást, és hadonászva próbálta megtartania egyensúlyát. Lába majdnem kicsúszott alóla, de így is, egy kisebb kőlavinát indított el a tenger felé, mely most félelmetesen sötétlett az éjszakában. Újra meghallotta üldözői hangját, így hirtelen balra fordult, majd újra futásnak eredt.
 Meddig jönnek utána? Biztos van egy hatáskörük, de hol van annak a vége? A párkány kezdett engedni meredekségéből, így már nem kellett annyira félni attól, hogy ha megbotlik, a sziklák áldozata lesz. De még így is elég veszélyes volt a terep.
Valami az oldalának csapódott, és olyan lendülettel sodorta magával, hogy kiesve az egyensúlyából, oldalra esett. Két métert zuhant, de legnagyobb szerencséjére, támadójára esett. Nem tudott rendesen megkapaszkodni, így kisebb kövekkel, és kavicsokkal, gurulni kezdett a tenger felé. Több méter, sodródás után, megállt, és ámuldozva nézte az eget. TÚLÉLTE!
Abban a pillanatban, mikor ezt kimondta magában, egy őr vetette rá magát. Durván a hasára fordította, kezeit pedig össze akarta kötözni, de Byell az utolsó másodpercben, kirántotta a szorításból, majd megragadva egy maroknyi követ, az őr fejéhez vágta. Az fájdalmasan felkiáltott, és elfeküdt a nedves homokban. Byell gyorsan felpattant, majd újult erővel ismét rohanni kezdett. Lábai enyhén belesüppedtek a homokba, és néha habos víz ölelte körül bokáját. A sós levegő, élénkítően hatott rá, mégis gyengének érezte magát. Hátrasandított, és meglátott négy őrt, akik egyre közelebb értek hozzá, hiába adta bele minden erejét a futásba. Több méter után, már forogni kezdett vele a világ, az őrök pedig olyan közel kerültek hozzá, hogy már hallotta zihálásukat. Oldalárhoz szorított kézzel futott tovább, de már érezte, nem kell sok és mindjárt elájul.
Szívébe belemarkolt a fájdalom. Két embert csap be. Nem tartja be az ígéretüket. Nem tudja betartani. Nem képes rá. Ezek elkapják, visszaviszik, és minden kezdődik onnan, ahol abbahagyták. Hozzámegy egy tündéhez, miközben a lehető legjobban szomorítja el anyját, és átvágja azt a fiút, akinek megígérte, hogy várni fog rá… Megérdemelné a büntetést.

De miért kell neki állandóan szenvednie? Miért nem hagyják békén? Csak annyit szeretne, hogy távol éljen apja zsarnoki hatalmától, de semmi több. Miért kell őt állandóan kínozni ezzel? Nem akar visszamenni! Nem akar hozzámenni ahhoz a férfihoz!
Nem akarja mások elképzeléseit teljesíteni, miközben a sajátjai végleg elvesznek! Nem akar engedelmeskedni!
Lábai felmondták a szolgálatot. Összeszorított szemmel zuhant előre, és várta a földet érés okozta ismerős fájdalmakat, de helyettük csak egy újabb rántást érzett, ami a levegőbe emelete, és egy, már ismert sikoltást.