Másnap Rose ismét a Bloodford birtok felé sétált. Most nem hullott a hó, így akadálytalanul haladhatott előre. Reggel nyolc óra felé járhatott az időm a Nap már rég felkelt, és gyengén melegítette a földet. Csípős volt a reggel, így elfért a sál és a kesztyű. Áthaladt a fekete vasból kovácsolt kapu alatt, és már a birtokon is volt. Látta, hogy a szolgák elkezdték mindennapos teendőjüket. Mindenki vidáman köszönt vissza neki, bár furcsállták, hogy egy egyszerű ember járkál itt.

Fellépdelt a kissé csúszós márvány lépcsőn, és megragadta a kopogtatót, ami egy oroszlánfejet ábrázolt, s elengedte, ami hangos csattanással ütődött az ajtónak. Egy bő perc múlva kinyitották az ajtót, Rose pedig meglepődve vette észre, hogy ismét összefutott a pingvinnel. Sugárzó mosolyt küldött a komornyik felé, és megszólalt:

-Jó reggelt Charles! Tudom, mennyire elfoglalt, de szánna rám egy pillanatot, és megmondaná, hogy Daisy felkelt-e már?

A komornyik felsőbbrendűen fentebb tartotta fejét, és megköszörülte torkát.

-Mrs. Noir már felébredt. Éppen a reggelijét fogyasztja, de…

-Remek! Nagyon hálás vagyok a segítségéért – mondta, miközben kijátszva a komornyik távolságtartását egy ügyes fordulással, belépett a kastélyba.- Megvárom a nappaliban, rendben? Köszönöm, hogy szól neki…- hadarta el, és már el is indult a nappali felé.

Charles dühösen morgott egyet, és az étkező felé vette az irányt.

Rose benyitott a nappaliba, ahol már ült valaki, de nem láthatta az arcát, mert eltakarta az újság, amit éppen olvasott. Becsukta maga mögött az ajtót, és a fotelek felé ment, ahol az a valaki is ült. Matt lentebb hajtotta az újságot, hogy egy pillanatra kinézzen mögüle, és visszahajtotta, de amint tudatosult benne, hogy nem a kastélyból való személy van itt, szinte lecsapta.

-J-jó reggelt hölgyem – dadogta, miközben átkozta magát, hogy, hogy viselkedhet ilyen ostobán, egy nő előtt. Nyelt egyet az emlékektől, amiket ez a lány idézett fel benne. Ugyanaz a vörös, hullámos haj, ami szétterült hátán, gyönyörű arc, és zöld szemek… de nem lehet ő, nem lehet Sarah…

Rose elmosolyodott, és a férfira emelte tekintetét. Kénytelen volt bevallania magának, hogy végre valahára, tizenhét év után, valaki megdobogtatta szívét. Arcra, szinte ugyanolyan volt, mint öccse, Allen, ellenben neki hosszú haja volt, elöl pedig lépcsősen ereszkedő frufruja, ami keretezte arcát. Mégis volt benne valami, ami megfogta.

-Magának is jó reggelt, Uram – válaszolt. A férfi felé nyújtotta kezét.- Rose Armstrong vagyok, a városból. Sajnálom, ha megzavartam valamiben.

Matt kezet csókolt a lánynak, és bátortalanul visszamosolygott.

-Semmiség. Én Matthew vagyok, Allen bátyja.

-Igen, vele már találkoztam, és az öccsével, is Luigivel.

Teljesen összeszorult a gyomra, ahogy a lány érzéki hangját hallgatta. Mi történik vele?

-Amúgy nyugodtan tegezhet, nem vagyok az a sértődős fajta – szólalt meg a nő ismét, és az asztalra pillantott, ahol meglátott egy boros üveget, és néhány poharat.

-Rendben, akkor neked is, csak Matt – és visszamenekült az újság mögé.

-Óh, ez bor? – kérdezte Rose, és öntött magának a pohárba. Kicsit furcsának vélte, hogy a folyadék sűrűbb a kelleténél, de rendkívül szép színe volt, tehát biztosan nem lehet rossz.

Matt megint kinézett az újság mögül. „Itt nincs is bor” Aztán meglátta, hogy Rose egy jó kortynyit iszik a pohárból, amiben… vér volt. „Várjunk csak… Ő EMBER!!!”

-Ne, azt ne! -kiáltott rá, de már késő volt. Rose falfehéren ült előtte, és rámeredt.

-Ez meg mi volt?- kérdezte suttogva, vékony hangon, és felállt, miközben nagyokat lélegzett, mert hirtelen hányingere támadt.

-Hát… az ott… hát, amit most megittál, az… vér… volt.

Rose érezte, hogy körbefordul vele a szoba, és szemei előtt kis pöttyök jelennek meg, amik egyre nagyobbak lesznek, végül elnyeli a sötétség. Matt éppen el tudta kapni a lányt, és a poharat, mielőtt mindkettő a földön kötött volna ki. Rose arcán végig futott egy vércsepp, amit nem sikerült lenyelnie, és lefolyt, teljesen a nyakáig, ami a kulcscsontok közötti kis mélyedésben állapodott meg. Matt kétségbeesésében felhajtotta a maradékot a pohárból, és lecsapta az asztalra. Pont abban a pillanatban nyitott be Daisy, furcsán felderült arccal, de ez mind eltűnt, amint meglátta a párost. Nagy szemeket meresztve kereste a hangját, amint észrevette, hogy Rose nyaka véres, és Matt őt tartja a karjában.

Matt tudta, hogy Daisy mit hisz, a kép láttán, és rögtön összeszedte magát.

-Ez nem az, aminek látszik!

-Miért… mindek látszik?- kérdezett vissza Daisy.

-De Daisy! Szerinted úgy néz, ki mintha megharaptam volna?- kérdezte dühösen, és kabátjának ujjával letörölte a karjaiban tartott nő nyakát. Óvatosan lefektette a kanapéra.- Csak elájult, mert a vért összekeverte a borral.

-Istenem – nyögte Daisy, és megkönnyebbülten felsóhajtott.- Hozok valami segítséget – mondta, és kiment.

Matt sokáig csak nézte a lányt, majd gyengéden kisimított arcából egy kósza tincset. „Hogy lehet, így hasonlítani valakire? És még csak nem is rokonok!” Rose halkan kifújta a levegőt, és lassan kinyitotta szemeit. Még látta, ahogy Matt elhúzza arcától a kezét, és felnézett rá.

-Jobban vagy?- kérdezte aggódva Matt. Rose aprót bólintott, és szája szélén halvány mosoly jelent meg.

-Legközelebb, címkéztesd fel az üvegeket.

Matt felnevetett, és a lány felé nyújtott, egy pohár vizet. Rose hálásan elfogadta, és kiitta az egészet. Mint aki új erőre kapott, felült, és hasára szorította kezét.

-De ugye nem leszek…

-Nem, nem leszel vámpír! Ettől nem, megnyugodhatsz.

-Biztosan?- nézett rá kételkedve, bár belül már megnyugodott.

-Igen, biztosan.

Sokáig csak nézték egymás arcát, végül Matthew felállt, és megigazította magán a kabátot.

-Ha most megbocsátasz, fontos elintéznivalóm van a városban… Örültem a találkozásnak – mondta, és kiviharzott a szobából. Majdnem beleütközött Daisybe, aki kezében hozta a repülősós üveget. Kérdőn nézett rá Rosera, aki csak megvonta vállát.

Bement az ajtón, mögötte pedig Lussie.

-Ő itt Lussie da Noir. Allen húga.- mondta Daisy, Rose felé fordulva.- Ő itt pedig Rose Armstrong, a legjobb barátnőm!

A két nő bemutatkozott egymásnak.

-Hallottam, hogy Backwish bált rendez, és titeket is meghívott – váltott témát Rose.

-Igen – válaszolt Daisy.- De nem mehetek. Nem ismerem a nemesi táncokat.

-Sebaj! Könnyű dolgunk lesz- szólt közbe Lussie.- Allen csak keringőzni szeret, más nem is érdekli. Tehát csak a keringőre kell megtanítani.

-És ha más is felkér? De nem keringőre?

-Akkor nemes egyszerűséggel visszautasítod!- mondta Rose.- Módodban áll.

Teljes tíz óra hosszát töltöttek a nappaliban, ahol Rose és Lussie a bálozás és a keringő minden kis fortélyára megtanították Daisyt. Most a szobájában voltak, ahol a lány haját tűzték fel.

-Még egyszer mondom, soha ne táncolj a férjeden kívül más emberrel egynél többször, mert az már flörtölésnek számít! Mindig maradj Allen nyomában! És mindig gondold végig, mit mondasz, mielőtt ki is mondanád, nehogy végzetesen, akaratlanul is megsérts valakit!- oktatta tovább Lussie a lányt.

Daisy felsóhajtott, és próbált mindent megjegyezni, amit ma mondtak. Behunyta szemét, és várt néhány pillanatot. Felállt a tükör elől, és barátnőihez fordult.

-Köszönöm nektek!- szólalt meg.

-Ugyan már – válaszolt Rose, és játékosan rákacsintott.- Amúgy szerintem éppen ideje, hogy a bál után végre egy ágyban aludjatok! - mondta, mire Lussie elsápadt, Daisy pedig kínosan elvörösödött.- Száz százalékosan hiszem, hogy a férjednek csak ennyi baja van!

-Majd meglátom.

-Ne lásd meg, csináld is! Daisy, neked mindened megvan, amivel meg tudod őrjíteni! Használd ki! Elvégre ezért születtél nőnek!