-Induljunk haza?- kérdezte rekedten, és megint nem tudta, mi történik vele. Olyan érzése volt, mint amikor gyerekkorában ellopott valamit a konyháról, és anyja elé állították. De itt most komolyabb volt a tét. Nem egy cukros doboz.Daisy szólásra nyitotta a száját. Idegesen gyűrögette legyezőjét, és lehajtotta fejét.

-Lenne kedved… szóval nem akarsz… egy utolsót… táncolni, mielőtt elmennénk? Jó tudom, te már táncoltál, és biztosan elfáradtál, megértem én, csak gondoltam…

-Rendben – vágott közbe Allen, és nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon, kivillantva szemfogát. Karját nyújtotta a lánynak, amit ő kicsit elpirulva ugyan, de mosolyogva fogadott el. Lassan elhelyezkedve, megálltak a tömegben, és várták, hogy elinduljon a zene. Daisy nagy szerencséjére keringőt kezdett el a zenekar, és megkönnyebbülve húzódott közelebb férjéhez. Az első néhány másodpercben mindketten a termet pásztázták, majd lassan egymásra fordították figyelmüket. Daisy először bátortalanul lépdelt a férfi karjaiban, majd mikor teljesen átadta az irányítást, vette észre magán, hogy élvezi. Minden mozdulatát követte a férfinak, így oda se kellett figyelnie, hogy most melyik lépés után melyik következik.

-Úgy látom, hogy Rose és Lussie sikeres munkát végzett!- szólalt meg Allen, szemeiben vidámság bujkált.

-Honnan tudod?

-Matt mondta, hogy az egész napot egy szobában töltöttétek, és a nagy részében táncórákat tartottak, és mindenféle illemszabályokkal tömték a fejedet!

Daisy kecsesen megvonta vállát, majd kínosan elhúzta száját.

-Muszáj volt. Otthon nem kaptam ilyesfajta nevelést. És nem akartam, hogy… miattam kelljen szégyenkezned – vallotta be, de nem mert Allen szemébe nézni. Mi történt, hogy ennyire nyíltak lettek a másikhoz?

-Miattad sohasem tudnék szégyenkezni - mondta félmosollyal a férfi. Daisy hitetlenkedve pillantott rá, és örömmel nyugtázta, hogy férfi megint csak igazat mondott, és nem ugratta.

Számukra túl hamar lett vége a táncnak. Fáradtságra, és egyéb mentségekre hivatkozva, elbúcsúztak a házigazdától, és hívatták a hintót, majd elindultak haza.

Az idejövetellel ellentétben, most egymás mellett ültek. Egy bő félórás út után Allen érezte, hogy valami ránehezedik a jobb vállára. Oldalra pillantott, majd észrevette, hogy Daisy feje pihen a vállán, a nő pedig elaludt. Hosszú szempillái nyugodtan pihentek arcán, szája pedig résnyire nyitva volt. Látta, ahogy kirázza a hideg a lányt, és megborzong. Óvatosan, hogy nehogy felkeltse, a jobb karját kiszabadította a feje alól, és átkarolta. Soha nem érezte magát még ilyen nyugalomban. Ebben a percben, most minden tökéletes volt. Hogy magához szoríthatta a törékeny testet, hogy hallgathatta a nő szuszogását, és még az sem zavarta, ahogy a kocsi néha rándult egyet.

Kicsit nevetségesnek tartotta ezt az egészet, hogy egyetlen bocsánatkéréssel a kapcsolatuk száznyolcvan fokos fordulatot vett. Persze nem azt mondta, hogy szerette a lányt, mert nem így volt, csak tudta, hogy mostantól nem fognak egymással ordibálni minden félreértelmezhető szó miatt, és nem fognak egymás elől menekülni. Talán egyszer majd eljutnak a hálószobáig is, de most nagy meglepetésére, a gondolat fontossága, hogy ágyba bújjon a lánnyal, elhalványult. Eljön annak is az ideje! Egyelőre próbálják fenntartani ezt az állapotot, és minden rendben lesz.

Egy újabb fél óra elteltével a kocsi begördült a Bloodford birtok kapuján. Daisy most már mélyen aludt, Allen pedig nem akarta felébreszteni, így a karjaiba véve vitte be a kastélyba. Daisy nyögdécselve karolta át Allen nyakát, fejét pedig vállára hajtotta. Matt, egy "megmondtam" mosollyal figyelte hátulról öccsét, amint feleségét karjaiban tartva, a hálószobába tartanak. Daisy észre sem vette, amikor lefektették az ágyra, majd az alsó ruháját rajta hagyva - Allen a többit levette. Haját is kibontotta, végül rakott még a tűzre, és utoljára az ágyhoz lépett, hogy betakarhassa a nőt, de az megfogta a kezét.

-Maradj itt – dünnyögte félálomban.

Allen mindkét szemöldöke felszaladt, és megpróbálta kiszabadítani a kezét, de nem sikerült, mert ahhoz túl erősen meg kellett volna feszítenie ujjait, akkor viszont a lány kelt volna fel teljesen. Így nagy nehezen lehámozta magáról fél kézzel az inget, ledobálta a cipőket, és bemászott a lány mellé. Magukra húzta a takarót, majd a lány felé fordulva, óvatosan a párnákra hatotta a fejét. Ezelőtt még soha nem töltött éjszakát egy nő ágyában, kivéve, ha ott más is történt az alváson kívül. Felesége szőke, enyhén hullámos haja szétterült a bíbor párnákon, vékony ujjai még mindig az övét fogták. Sokáig figyelte a lány rezzenéstelen, és most oly ártatlannak tűnő arcát, amíg el nem nyomta az álom.

Ismét egy sötét éjjel, a zord, elhagyatott erdőben. Hallotta saját lélegzetét, és szívdobbanásait, és pára szállt fel, akárhányszor kifújta a levegőt. Volt még valaki itt rajta kívül. Valami veszedelmes. Mindig megreccsent valami a háta mögül, de amint odakapta fejét, már semmi sem volt ott, a kacskaringós faágakon és bokrokon kívül. Megint kezdődik!

Hirtelen egy női sikolyt hallott, amitől a szíve kihagyott egy pillanatra. Kezei remegtek, ahogy egész teste, és szorosan lehunyta szemét, hogy az előbbi hangot ki tudja űzni a fejéből, de amint ezt elhatározta, újra meghallotta, de sokkal közelebbről. SEGÍTSÉÉÉG!!!Eszeveszettül kapkodta fejét, hátha megláthat valakit a sötétségben, de senki sem volt ott. Csak a nő sikolyait, és néha ágreccsenéseket hallott. Nyelt egyet, majd előre indult, mert már nem bírt egy helyben maradni. Őrülten futott, miközben követte az elgyötört, megkínzott sikoly. Keresett valami kiutat, ebből a végtelen sötétségből, de mindig ugyanoda kötött ki. Kétségbeesetten kiáltott fel, és térdre esett. Mi ez? Miért teszik ezt vele? És ki ez a nő?

-Allen…

Rémülten kapta fel fejét, és meglátott egy szőke nőt maga előtt térdelni. Testét véres horzsolások és mély sebek borították, a sár pedig teljesen rátapadt. Arca teljesen nedves volt a könnyektől, és még mindig sírt. Az egész nő úgy reszketett, mint ő maga. Aztán felpillantott rá. Ahogy meglátta a nő gesztenyebarna szemeit, belécsapott a felismerés. Daisy!

-Allen… segíts!

-Daisy, mi a baj?- kérdezte remegő hangon, és azt hitte, megbolondul a tehetetlenségtől.

-Fáj… Allen, kérlek, Segíts!- zokogott fel, és felé nyújtotta kezét.

-Daisy, mond el, hogy mi a…- nyújtotta ő is a kezét, hogy megfogja a lányét, de már késő volt. Daisy keze visszahanyatlott maga mellé, Allen pedig csak annyit vett észre, hogy a koszos hálóingen egy sötét folt jelenik meg, ami egyre nagyobb lesz. Ijedten sietett Daisyhez, de megállt előtte egy lépésre, mert a lány mögött megvillant egy vérvörös szempár.

-Allen…- suttogja Daisy, és szája sarkából egy vércsepp fut le.- Allen… Allen… Allen, kelj fel!

Allen zihálva ült fel, és maga elé meredt. Érezte, hogy teljesen leizzadt, és hogy két apró kéz szorítja a karját.Oldalra kapta fejét, és szinte lezsibbadt a megkönnyebbüléstől, ahogy látta a lány aggodalomtól csillogó szemeit, és sértetlen testét.

-Csak álom volt - mondta Daisy remegve. Őt is megrázta a saját álma, amint meggyilkolják, Allen pedig nem tud rajta segíteni, de felkelt Allen hangos kiáltásaira.

Allen lehunyva szemeit, megrázta fejét. Csak annyit vett észre, hogy Daisy átöleli, ő pedig erőtlenül hanyatlik vissza, magával húzva a lányt is. Mikor Daisy átkarolta a nyakát, ő a derekát fonta át karjaival, és magához szorította. Enyhén remegve sóhajtott fel, és kezdett megnyugodni, miközben a lány a haját simogatta ki szemeiből.

-Semmi gond… Csak rosszat álmodtál – suttogta a férfinak. Allen aprókat bólogatva hitette el magával is, hogy álom volt. Daisy itt van mellette, épen és sértetlenül.

Már hozzá kellett volna szoknia. Gyerekkorától ugyanez az álom kísérti, minden telihold éjszakáján. Mégis most teljesen más volt, hogy itt volt mellette valaki, aki vigasztalta, és akihez hozzábújhatott.

Nem akarta elveszíteni.