Miután felkelt az éjszaka, és a nő megnyugtatta, nem jött elő többet a rémálma. Megrémült, mikor felismerte azt a nőt, és nem tudta mit jelenthet az álom, ami már tizenkilenc éve üldözi. Furcsa volt, hogy itt volt mellette valaki, mert idáig mindig saját magát kellett lenyugtatnia. Hogyan viselkedjen mostantól a lánnyal? Látta őt abban a pillanatban, mikor a legsebezhetőbb volt, az álom miatt. Megismerte a gyenge pontját, mert rájött, hogy van valami, amitől fél. Vajon felhasználja majd ellene?

Pillantása újra a nő arcára esett, és rögtön elvetette a gondolatát. Ő nem olyan, hogy felhasználná. De akkor neki sem szabad piszkálnia őt, nehogy kétségbeesésében nyúljon ehhez az eszközhöz. Tehát le kell tennie az ellenségeskedésről. De ahogy belegondolt ebbe, és nézte Daisyt, bevallotta magának, hogy nem fog nehezére esni.

Nem tudott már visszaaludni, így vigyázva, nehogy felébressze a másikat, lassan kiszállt az ágyból. Daisy sóhajtva fordult a hátára, fejét pedig balra hajtotta. Allen felvette a földről az ingét, majd halkan kisétált a szobából. Útközben gombolta be ingét, és amint kilépett a folyosóra, meglátta Mattet, aki pizsamaalsóban, és szabadon hagyott köntösben állt ajtaja előtt, és épp a kilincset fogta meg, de ő is észrevette öccsét. Szemei fátyolosak voltak a korai óra miatt, haja pedig kócosan terült el hátán.

-Te, ilyenkor?- kérdezte egy ásítás közepette.

-Visszamennék, de nem tudok aludni – válaszolt, és elindult bátyja felé.

-Hogy telt az éjszakád? – kérdezte megint, halvány, kaján mosollyal.

-Nem azzal, amire te gondolsz.

-Kár – ásított megint.- Pedig elég ritka látványt nyújtott, ahogy felviszed. Azt hittem már sikerült félretennetek a makacsságotokat.

-Hát… mondhatni…

-Ezt hogy érted?

-Ha annyit mondok, tegnap telihold volt, megérted?- kérdezett vissza. Matt rögtön kapcsolt, és elgondolkodva figyelte testvérét.

-Daisy tudja?

-Azt hiszi, rosszat álmodtam, ami igaz is, de nem tudja, hogy minden teliholdkor ez megy.

-Akkor egész éjszaka vele voltál? Hogy reagált, mikor felriadtál?

-Nagyon meg volt rémülve – mondta, amire Matt csak mindentudóan elmosolyodott.- Most mi van?

-Semmi… igazán semmi – motyogta, és újra ásított.- Ha nem lenne gond, én még visszavonulnék, mert elég fáradt vagyok.

-Rendben – mondta Allen, majd tovább folytatta útját a könyvtár felé.

Daisy úgy bő két óra múlva ébredt fel. Karjai esetlenül feküdtek mellette, így, hogy nem volt mellette senki. Valami hiányzott! Oldalra hajtotta fejét, és látta, hogy Allennek hűlt helye volt. Talán hamarabb felkelt már. Lustán nyújtózkodott egy nagyot, majd felkelt az ágyból. Mivel nem akart még várni a szobalányra, és mivel az alsó ruha és a fűző is rajta volt, kiválasztott egy elöl gombolós ruhát, és felvette. Egyszerű, hosszúujjas, világoszöld ruha volt, egy masnival a nyakkivágás elején. Haját csak kifésülte, és szabadon hagyta. Mikor kilépett szobájának ajtaján, látta, hogy szobalánya felé tart, és meglepődik, mikor észreveszi, hogy ő már felöltözött.

-Nem tudod véletlenül, hogy hol lehet a férjem?- kérdezte Daisy, furcsán vidáman, és rámosolygott a lányra.

-Lord Allen lent tartózkodik a nappaliban, és éppen két úrral beszél.

-Két úrral?

-Igen – helyeselt a szobalány.- Korán érkeztek, valami orvosi ügyben. Azt mondták, hogy a városból valaki meggyanúsította a családot, hogy nem emberek! Szerintem ez csak egy ostoba tévedés! Én már öt éve itt szolgálok, és semmi különöset nem észleltem – mondta tovább, de Daisy már elsietett onnan, és a nappali felé vette az irányt.

Szinte berobbant a kétszárnyú ajtón, és elsápadtan figyelte, hogy Allen összeszorított fogakkal ül az asztalnál, jobb karját az egyik férfi egy tál felé tartja, a másik pedig egy arany pengéjű kést tart a könyökhajlata felé.

Mikor Daisy berontott, mindhárman felkapták fejüket, Allenen pedig észrevehetően látszott a megkönnyebbülés. Mégis, mikor Daisy odalépett volna hozzá, némán megrázta a fejét, jelezve ezzel, hogy ne szóljon közbe. A férfi, aki a kést tartotta, újra Allen karja felé hajolt, majd a pengét, a bőréhez érintette. Allen arca megrándult, de nem szólt egy szót sem.

-Várjon!- kiáltott rá a férfira, és az asztalhoz lépett.

-Daisy, nem kell…- próbált Allen védekezni, de az idősebb férfi beléfojtotta a szót.

-Londonból küldtek, mert egy befolyásos személy azt állítja, hogy az egész da Noir család vámpír. Kísérleteink szerint, a vámpír meghal, ha arannyal sebesítik meg. Ez csak egy rutinvizsgálat lesz, ne aggódjon hölgyem. Ha a férje meghal, akkor szerencsénk van, mert megszabadulunk egy gyilkostól, ha nem, akkor a feltevés téves…

Daisy egyre dühösebb lett, főleg, mikor a gyilkos szót említette. Allen naplójából így is kiderült, hogy nagy lelki gondja van a férfinek, és ezek meg még rá is tesznek egy lapáttal.

-Ki állítja ezt az elvetemült ötletet? A férjem nem vámpír!

-Mr. Blake gyanúsítja a családot. Meg kell értenie hölgyem, hogy mi csak elővigyázatosságból végezzük el a vizsgálatot.

Szóval Blake küldte ezt a két… abnormálist! Tudhatta, hogy nem fog belenyugodni a vereségbe. Ideküld két, mindenre elszánt tudóst, hogy eltegye láb alól Allent. Ráadásul ezek még azt is tudták, mit kell használni egy vámpír ellen. Ki kell valamit találnia, különben… Allen meghal!

-A-a férjem tudják… allergiás a nemesfémekre! Ez családi betegség…. Nem engedhetem, hogy megvágják, mert ha rohamot kap, belehalhat!

Látta, hogy a két férfi egymásra pillant, és szemükben tanácstalanság tükröződött. Legalább sikerült kétséget ültetni beléjük. De ennyi még nem elég. Muszáj távol tartani őket Allentől. Rögtön megfogalmazódott benne egy terv.

-Azt állítják, hogy az egész család vámpír, akkor nekem is annak kellene lennem, igaz?

-Igen – bólintották egyszerre. „Könnyebb lesz, mint hittem!”

-Én, nem vagyok allergiás, tehát inkább rajtam végezzék el a vizsgálatot.

A három férfi sokáig meredt rá, végül bólintott a fiatalabbik férfi, aki Allen karját tartotta.

-Rendben – mondta, és elengedték Allent, aki úgy húzta vissza kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Daisy nyelt egyet, mikor leült a székre, és a fiatalabbik azonnal megragadta karját, és feltűrte a ruha ujját, a könyökéig. Felpillantott Allenre, aki a biztonság kedvéért hátrébb állt. Daisy tudta, hogy nem akart vért látni, különben akaratlanul is felfedné magát. Eltorzult az arca, mikor az éles kés, végighúzódott bőrén, csípős, és lüktető érzést hagyva maga után. Vére rögtön lefolyt könyökéhez, onnan pedig a tálba. Daisy sűrűn pislogva tartotta magát, és csak nyögdécselni tudott az asztalnál. Nem akarta, hogy meglássák, mennyire fáj, nehogy a végén Allen gyengének gondolja.

Egy jó öt perc után is csak ült, nézte, ahogy vére folyik a tálkába, és a két férfi az arcát, és viselkedését tanulmányozta, ő maga pedig egyre sápadtabb, és rosszabbul lett.

Allen alig bírta türtőztetni magát, a vér illata, és látványa miatt, mégis jobban aggódott a lányért, mint máskor. Már öt perce, csak lesik, ahogy szenved! Nem volt már elég nekik? Mindjárt elájul, ezek meg, a megszállott őrültek, akik tudósoknak nevezik magukat, csak bámulják. Mindjárt elvérzik, és ezek nem tesznek semmit! Nem értette, hogy miért nem akarja a lány halálát, míg idáig mindent megtett volna annak érdekében, hogy megszabadulhasson tőle. De Daisy most miatta szenved. Miatta vágatta meg magát, és miatta vállalta a kockázatot, nehogy kiderüljön bármi is.

-Azt hiszem, Uraim, elég lesz a vizsgálatból! Remélem, meggyőződtek arról, hogy normális emberek vagyunk, nem pedig holmi… szörnyek.

-De, még egy kis…- vetett ellen az idősebbik.

-Uram! A feleségem lassan elvérzik, de maga lesz a hibás, ha meghal!- emelte meg hangját fenyegetően, és elrántotta a férfi karját, aki Daisy kezét tartotta.- Viszlát uraim!

A fiatalabbik bátortalanul megfogta a tálat, ami már félig tele volt Daisy vérével, és tanácstalanul ránézett társára, aki csak egy vállvonással válaszolt, majd odafordult Allenhez, aki épp leszakított egy darabot ingéből, hogy elszoríthassa a nő karján vágott sebet.

-Ha nem bánja, elvinném a felesége vérét, hogy további kísérleteket…

-Csináljon vele azt, amit akar, csak tűnjön már el innen!- kiáltott rá Allen. A két férfi villámgyorsan összepakolt, és elsietett a birtokról.

Allen erősen szorította a kötést a seben.

-Mondtam, hogy nem nyugszik bele a vereségbe – szólalt meg alig hallhatóan Daisy. A férfi előtte térdelt, és fogta a rögtönzött kötést. Nem válaszolt, csak felpillantott a lányra, aki falfehérként ült a széken, és őt nézte. Most ijesztőnek hatott a szőke hajával, világoskék ruhájával, és sápadt arcával.

-Miért tetted?- kérdezte végül. Már elejétől fogva foglalkoztatta ez a kérdés, és nem kis kíváncsisággal várta, hogy mit fog mondani a lány.

-Ha igaz az állításuk, hogy az arany megöl titeket, akkor minden kiderül, te pedig meghaltál volna – válaszolt halkan.

-Akkor nagy szerencsédre megszabadultál volna tőlem – vonta meg a vállát a férfi, bár legbelül örült, hogy a nő aggódott érte.

-És ha nem akarok?- suttogta, miközben hagyta, hogy Allen arca egyre közelebb érjen hozzá.

-Reméltem, hogy ezt mondod – lehelte, mielőtt megcsókolta volna a lányt. Gyengéden végigsimított arcán szabad kezével, majd hátrébb húzódott.

Daisy szíve majd kiugrott helyéről. Még soha nem élt át ilyet idáig. Egyáltalán nem volt sem követelőző, sem akaratos a férfi csókja, amiket idáig tapasztalt. Nem képzelte, hogy ilyenre is képes!