Luigi széles vigyort villantott a nő felé, amint észrevette, hogy ki is az. Szélesebbre tárta az ajtót, majd udvariasan félreállt, hogy a lány be tudjon jönni. Színpadiasan meghajolt, majd a kabátját kérte. Rose csodálkozva megköszönte a segítséget, majd megkérdezte, hogy hol van most Daisy. Luigi elmesélte, hogy mi is volt reggel, amin Rose rögtön felháborodott. Végül Luigi megnyugtatta.

-Semmi ok az aggodalomra, Allen vigyáz rá. Mostanában, igen csak… összemelegedtek, persze, nem hiszem, hogy „olyasmi” dolgok is megtörténtek volna közöttük.

-Értem… akkor én… felmehetek hozzá, vagy alszik?

-Nem tudom – vallotta be a fiú. Leplezetlenül végigmérte a nőt, aki rögtön rákvörös lett, de nem a szégyentől, hanem a dühtől.

-Hogy merészeled?

-Nem akarsz, feljönni?

Rose a döbbenettől, köpni, nyelni nem tudott. Csak tágra nyílt szemekkel nézte a fiút, akinek az arcán, kéjenc vigyor ült ki.

-Nem!- találta meg hangját, és dühösen, elindult a lépcső felé.

-Na, csak egy kicsit!

-Rendben!- fordult meg hirtelen Rose, és Luigi majdnem beleütközött, mert ott loholt a sarkában.- De akkor hozz nekem egy citromos teát. Két cukorral, és mézzel!

-Máris jövök, maradj itt!- mondta örömmel, és elfutott. Rose megkönnyebbülten sóhajtott fel, és tovább ment a lépcsőn. Kis kéjenc. Mit képzel ez magáról? Azt hiszi, hogy őt, Rose Armstrongot, csak úgy ledöntheti, egy ilyen tejfölös szájú, kis kölyök? Hiszen még a tojáshéj ott lóg a hátsó feléről! Hihetetlen! Felért az emeletre, majd jobbra fordulva benyitott Daisy szobájába, de a lány nem volt az ágyában. Akkor biztos Allen szobájában van. Oda viszont nagyon nem szeretne bemenni. Nem kapott még rá engedélyt. Hát jó, akkor majd holnap visszajön, és addig faggatja a lányt, míg mindent el nem mond! Hiszen, ne mesélje be senki, hogy nem történt semmi, miközben a világ két legnagyobb veszekedője most egymás ágyában alszik! Így becsukta maga után az ajtót, és ijedtében szinte ugrott egyet, mikor meghallotta a földszintről Luigi hangját.

-Miss Rose! Hol van?

Nem válaszolt, inkább gyors iramban az ellenkező irányba iramodott, és megpróbált benyitni a legelső ajtón, amit elért, de az csukva volt. Meglátta Luigit, amint befordult a folyosón, és észrevette őt. Vigyorral az arcán közelített hozzá, Rose pedig hátrált, és elért egy másik ajtót, ami viszont nyitva volt. Remek! Luigi odaért hozzá, és a teát felé nyújtotta.

-Köszönöm, most már nem vagyok szomjas! Elnézést, hogy ugráltattam!

-Semmi gond – mondta Luigi, és közelebb lépett – ahogy azt Allentől látta – és közrefogta Roset, aki szinte már feltapadt az ajtóra.

-M-mond, hány éves vagy?- kérdezte Rose, mert más nem igen jutott eszébe hirtelen.

-Tizenhat leszek – válaszolt Luigi, és közelebb hajolt, de Rose elfordította a kilincset, gyorsan belépett, és becsapta az ajtót a fiú orra előtt. Sóhajtva, lehunyt szemekkel támaszkodott az ajtónak háttal, és majdnem felnevetett ezen a nevetséges helyzeten. Egy tizenhat éves kis kamasz próbálta őt meghódítani. Röhejes!

Azt vette észre, hogy itt, sokkal, de sokkal melegebb van, mint a folyosón. Kinyitotta szemeit, és rögtön megkapta a választ, hiszen egy fürdőszobában álldogált, amit pára homályosított el. De azonnal ezután azt kívánta, bár ne tette volna be ide a lábát. Ismét feltapadt az ajtóra, mint egy rémült áldozat, aki egy vicsorgó oroszlánnal néz szembe, bár még háttal volt a ragadozó. Megcsúszott a vizes csempén, és aprót sikkantva, fenékre esett.

Matt megfordult a zajra, és ijedten szorította egyre jobban csípője köré tekert törülközőjét.

Rose küszködve, és halkan szitkozódva próbált felállni, ami lassan, de sikerült, miközben végig a másik árnyékát nézte, nehogy az megmozduljon, mert Isten bizony az ijedtségtől, újra a földre kerülne.

-Maga mit keres itt?- szegezte neki a kérdést a férfi.

-É…é-én csak… menekülök.

Percekig csak meredtek a másikra, végül Matt kínosan elhúzta a száját, és ismét megszólalt:

-Kérhetem, hogy elforduljon, hogy fel tudjak kapni valamit magamra?

Rose sebesen megfordult, és az ajtóval nézett farkasszemet.

-Ki elől menekül?

-Az öccse! Luigi kicsit túlságosan nyomulós! Leállíthatná, de igazán!- morogta az orra alatt, és a kilincsért nyúlt, de meghallotta a túloldalról a fiú hangját, amint azért könyörög, hogy menjen ki.

Csak egy árnyékot látott, ami az ajtóra vetül, egy kezet, ami megfogja a kilincset, és egy másikat, ami a vállára nehezedik, és gyengéden eltereli az ajtótól. Miután kiért a tűzvonalból, Matt feltépte az ajtót, majd mielőtt megszólalhatott volna, Luigi eliramodott. Matt elvigyorogta magát. Mindig ez történik, ha úgy néz rá, ahogy az apja szokott, ha mérges. És Matt csak ritkán szokott az lenni, de olyankor nagyon, és nem szeret azokban a percekben a közelében lenni. Rose csak ámuldozott az előbbi hirtelen lejátszódó jelenettől, majd kilépett a most már „biztonságos” folyosóra, és Matt felé fordult.

-Köszönöm.

-Igazán nincs mit, csak legközelebb… jobban… nézze meg, hogy hova… menekül be!

-Óh – pirult el Rose, és kínosan megropogtatta ujjait.- Megígérem!

Miután sikerült ilyen kínos helyzetbe hoznia magát, Bloodford grófjának második legidősebb bátyjával, úgy döntött inkább hazamegy. Daisy sem volt „elérhető”, így nem akart senki nyakán maradni. Örült, hogy egyáltalán megszabadult Luigitől. Mostantól bujkálásra kell kárhozatnia magát, ha a kastélyban van. Ez szánalmas!

Daisy egész nap ágyban maradt, és rengeteget aludt, és evett. Bár Allen szerint ez nem csoda, hiszen muszáj pótolnia az „elvesztett” vért. Így örömmel fogyasztotta a finomságokat. Lussietől hallotta, hogy Allen most mindent felkutat a naplója után, de sehol sem találja. Erre csak álcamosolyt vett fel, és megkérdezte, hogy segíthet-e, de Matt, aki időközben bement hozzájuk, inkább ágyban marasztalta, és megjegyezte, hogy hamarosan úgyis meglesz, mert Allen szeret mindent szem előtt tartani, ezért senki sem gondolná, hogy ilyen feltűnő helyen rejti el a dolgait. Így Daisy végül csak a férfi szobájában maradt, és mélyen lapult a titka miatt. Elfelejtette visszavinni!

Másnap, csak dél körül ébredt fel, és amint felöltözött, abban a pillanatban kopogtatott Rose az ajtaján. Boldogan hívta bentebb, de barátnője rögtön észrevette, hogy gyengébb, és kicsit sápadtabb a szokottnál. Vállainál fogva leültette az elképedt lányt, és követelte, hogy mondjon el mindent, ami a bál óta történt. Daisy belekezdett a mesélésbe.

Allen egész nap nem ment fel Daisyhez, és már a naplója sem érdekelte, hanem inkább mélyen elgondolkozott, az egy nap múlva rá váró találkozón, Florral. Most már bánta, hogy megegyezett a nővel, de ha nem ígéri meg ezt a két napot, akkor ki tudja, milyen pletykalavinát indít meg, Daisyt pedig bemocskolnák. Azt pedig nagyon nem akarta. Bármennyire is fájt bevallania, Flor már nem érdekelte úgy, mint régen. Régebben mindent megtett volna annak érdekében, hogy minden éjszakát vele töltsön, de ez most fikarcnyit sem érdekelte. A pokolba, a lány kitölti egész nap a gondolatát! Nem hagyja nyugodni, most meg főleg nem, hogy egész nap az ágyban van… az ő ágyában!

Rengetegszer kalandozott vissza, a ma reggeli, apró, szinte szűzies csókjukhoz. Még soha nem csinált ilyet. Mármint, hogy egy csók csak ennyi legyen. És ami a legfurcsább, hogy rövid volt, de ugyanúgy élvezte, mintha egy ötperces csatába kezdett volna bele.

Mikor a lány szemeibe nézett, mindig az a különös érzése támadt, mintha Daisy tudna valamit. A múltjáról. Még ha nem is az egészet, csak egy töredéket, de akkor is.

-… De ha nem teszem meg, akkor minden kiderült volna – fejezte be Daisy, és Rose kíváncsian nézte, ahogy barátnője elpirul.

-És?

-Hát… miután elmentek, Allen bekötötte a karomat, és megkérdezte, hogy miért tettem, én elmondtam neki ezt… mondta, hogy akkor megszabadultam volna tőle, erre én csak annyit mondtam, hogy mi van, ha nem szeretnék, és… megcsókolt – sütötte le szemeit, és mégjobban elvörösödött. Rose széles mosollyal figyelte a lány arcát, és összecsapta tenyerét.

-Na végre! Már azt hittem, örökre ebben a jégben fogtok élni!

-Most sem szeretjük egymást, ezt vedd figyelembe!