-Akkor itt az ideje, hogy megadd – vágott közbe Rose, a kétértelmű válaszával. Daisy félve rápillantott, hogy nem viccelt-e az előbb, de ahogy Rose komoly arcát látta, nyelt egyet. Komolyan gondolta.

-És… mire célzol ezzel?

-Egyértelmű, hogy a házassági élet éjszakai oldalát piszkálja, és örül, hogy ti még nem csináltátok azt. Úgy érzi, hogy az övé Allen, még ha már nős is, de nagy tévedésben van. Ha végre hagynád magad, és nem ellenkeznél, örökre magadhoz tudnád láncolni! És ebbe már Flor se tudna beleszólni.

-De mit kellene tennem? Az utolsó próbálkozása már két napja volt, de akkor is elszaladtam. Most már bánom, de mi van ha beleunt a próbálkozásba, és nem akarja többet?

-Á, Allen nem az a fajta. Abban a tudatban élni, hogy itt van mellette egy nő, aki ráadásul a felesége, és még nem nyúlt hozzá - nyugodj meg - biztosan nem hagyja nyugodni!

-És hogy képzelted el ezt a… magamhoz való láncolást?

Rose ravaszul elmosolyodott, és agyában ezernyi meg ezernyi terv fogalmazódott meg, hála Avelinenak, unokanővérének, aki immár egy éve boldog házasságban él. A nő minden kis titkot elmondott Rosenak, így ő mindent tudott arról, hogy mi folyik egy férfi és egy nő között a hálószobában. És nem alvás!

-Próbáld meg elcsábítani, de tudatosan! Küldj neki apró, de biztos jeleket, hogy nem vennéd rossz néven, ha kettesben maradnátok, egy szobában, és ruha se lenne rajtatok…

-De Rose! – kerekedtek ki Daisy szemei.- Mióta lettél te ilyen…

-Ne szenteskedj már itt nekem Daisy! Elvégre férjes asszony vagy, és még csak azt sem tudod, hogy milyen egy ágyban egy férfival, pedig már két hónapja együtt éltek!

-Hát jó – adta be a derekát Daisy, és figyelemmel követte Rose beszámolóját, hogy hogyan is lehet megbolondítani valakit. Rengeteg trükk volt a lány tarsolyában. Egy kis érintés, vagy simítás, halk suttogás, ezzel elérve, hogy közelebb hajoljon a másik nem, és bepillantást nyerhessen olyan helyekre, amiket idáig észre sem vett. Félreérthetetlen pillantások, vagy mozdulatok, mind-mind a férfinak címezve...

Daisy elképedve hallgatta barátnőjét, aki egyre jobban belelendült a beszédbe. Titokzatos, és sunyi mosollyal ecsetelte a részleteket, Daisy pedig próbálta az összest megjegyezni.

-Honnan tanultad mindezt?

-Ha annyit mondok, hogy Aveline, megérted?

Daisy vidáman felnevetett, és bólogatott. Hát igen. Kétségtelen, hogy Rose sokkal felvilágosultabb volt ezen a téren, mint ő, még ha házas is volt, mert Rosenak volt egy olyan ismerőse, aki nem szégyellte ezeket elmesélni. Daisy, amíg Allen kint volt lovagolni, visszacsempészte a naplót, így megnyugodott kissé a lelkiismerete, de még mindig nem bánta meg, hogy beleolvasott. Teljesen másként látta Allent, így, hogy ismerte a gyermekkorát.

Nemrég ebédelt meg Lussieval, Luigival, és Mattel, majd egyenesen a könyvtárba jött, egyrészt, hogy véghez vigye tervét - a naplóval – másrészt, hogy nekikezdjen a Rose által feladott feladatoknak. Lámpalázasan várta, hogy Allen visszatérjen a kastélyba.

Idegesen járkált a könyvespolcok között, gyomra fel-le ugrált, és kezeit tördelte. „Nem fog sikerülni, biztos, hogy nem fog sikerülni! Nem fog menni, meglátom, és minden kimegy a fejemből! De meg kell tennem! Mi lesz, ha az a kis liba győz? Ezt nem engedhetem, biztos lesz majd valami! Nem ronthatom el!” Az idegességtől már sikítani tudott volna. Vörös ruhája követte minden mozdulatát, haját felrakta egy laza kontyba, amiből már rengeteg tincs szabadult el. Végül nem bírta tovább a járkálást, mert el is gyengült egy kicsit, és leroskadt a székbe, fejét pedig kezére támasztotta. Pont ezt a mozdulatát látta meg Allen, mikor benyitott.

-Rosszul vagy?- kérdezte, és odasétált hozzá. „Most vagy soha!”

-Nem, minden rendben – válaszolt halkan. Felpillantott a férfira, aki érdeklődve figyelte őt. Hátradőlt a székben, lábait pedig keresztberakta, kivillantva bokáját. Rose szerint a férfiak szeretik, ha láthatják a nők lábát. És így is volt, mert Allen tekintete rögtön odavándorolt, de egy pillanat múlva ismét az arcát nézte.

-Biztos ne hozassak semmit?- kérdezte megint.

-Igen, biztos.

Allen meglazította nyakkendőjét, és az egyik polc felé fordult, mert már nem bírta ezt a… ezt a furcsa viselkedését a lánynak. Nagyon kihívó, de ha ő lépne, biztosan megfutamodna. Ennyire már kiismerte.

-Hogy van a karod?

-Köszönöm, jól – szólalt meg mellette Daisy, amitől majdnem ugrott egyet. Ez nem lehet igaz! Ez a lány az idegeivel játszik. Ha tovább folytatja, nem áll jót magáért. Jut eszébe… az ajtót kulcsra zárta?

-Milyen könyveket szoktál olvasni? Lussietől hallottam, hogy rengeteget jársz a könyvtárba…

Daisy megvonta vállát, majd lassan a férfi és a polc közé lépett.

-Attól függ, milyen hangulatom van.

-Talán tudok ajánlani… most milyen hangulatban vagy?- próbálta elterelni a témát.

Daisy felpillantott rá, és megvárta hogy a férfi is ránézzen, ekkor azt mondta:

-Akkor valamilyen romantikus, és… szenvedélyes könyvet, biztosan tudsz mondani…- suttogta, amire Allen közelebb hajolt egy hangyányit. „Rose… Istennő vagy!”

-Szenvedélyes?- emelte magasba szemöldökét Allen. „Miért van ilyen meleg?”

-Igen – lehelte Daisy, és lassan lábujjhegyre emelkedett.- Keressünk egy ilyen könyvet?

Ajkuk már csak pár milliméterre volt egymástól, mégsem tették le ezt a távot. Allen lehunyt szemekkel szívta be a lány kellemes levendulaillatát, és nem akart megmozdulni, annyira élvezte ezt a fajta közelséget. Két kezével megtámaszkodott a könyvespolcon, elzárva Daisy elől az utat.

-Talán… biztosan találunk egyet… - suttogta Allen, és közelebb hajolt. Daisy örömmel fonta karjait a férfi nyaka köré.

-Allen, tudnál egy kicsit segíteni, a…

Allen ellökte magát a lánytól, majd több lépést hátrált. Matt tátott szájjal bámult rájuk, kezét pedig a kilincsen felejtette. Nocsak, csak nem megtört a jég?

-Bocsássatok meg, nem akartam semmit sem megzavarni!- szabadkozott, és már behajtotta volna az ajtót, mikor Allen utánaszólt.

-Várj, mit akartál kérni?- kérdezte, és bátyja után szaladt, Daisyt pedig ott hagyta.

Ennyit Rose tervéről. Megint jól leégette magát, de nem csak Allen, hanem Matt előtt is. Mégis ennek ellenére, szíve vadul zakatolt, és még most sem akart megnyugodni. Jóleső borzongás futott végig rajta, mikor felidézte a nemrég történt esetet, ahogy a férfi közrefogja, és majdnem megcsókolja. Óh, Matt, miért kellett közbelépned? Persze nem hibáztatta a férfit, de tényleg jó időzítései vannak, ezt nem tagadhatta! Most megint találhat ki valami új tervet. Ezt pedig egyedül kell megoldania, mert Rose mondta, hogy egy hétre elutazik szüleivel Aveline birtokára, őt pedig itt hagyja, ebben a nehéz helyzetben.

Megfutamodott! Egyszerűen elmenekült tőle! Ő, London szoknyapecére, elmenekült, egy nőtől! Ki látott még ilyet? Ez… ez már szánalmas. Egyszerűen csak meglepődött, hogy miért ilyen… rámenős a lány. Igen, biztosan ez lehet az oka! Még soha nem volt ilyen, ráadásul soha nem küldött neki ilyen félreérthetetlen jeleket.

-Lehetséges lenne, hogy az ilyen dolgaitokat a… hálószobában végezzétek?- kérdezte Matt, kizökkentve gondolatmenetéből.- Már nekem kínos, hogy állandóan rátok nyitok.

-De hát nem történt semmi!