Gillian el sem tudta hinni, hogy tényleg azt kérte, hogy a szobában maradhasson, ahelyett, hogy fejvesztve menekült volna biztonságosabb terepre. A könyvespolcok között töltött elmúlt fél óra azonban őt igazolta: semmiféle kellemetlen helyzet nem alakult ki Daniel és őközötte. Ami azt illeti, egymáshoz se szóltak. Gill, amikor polcot váltott, mindig vetett egy óvatos pillantást a srác felé, de az fel se nézett a papírjaiból, vagy éppen a képernyőről.
      Mire a harmadik sorhoz ért, már kupacnyi könyv tornyosult a kezében. Legfőképp klasszikusok, amelyeket mindig is el akart olvasni, de nem volt rá ideje, vagy éppen túl komoly és nehéz olvasmánynak tartotta őket. Új tapasztalataival birtokában ez utóbbi indokot gyorsan sutba vágta. Gyengéden végighúzta ujját a Nyomorultak fedelén. Első kiadás, mint megannyi kötet a kezében és körös-körülötte. Szinte el se akarta hinni, hogy létezik ilyen gyűjtemény. Hát még, amikor keze tartalmáról a polcra siklott a tekintete! Gyorsan a padlóra ürítette a kiválasztott könyveket, és törökülésbe ereszkedett. Néma tisztelettel nyúlt a súlyos bőrlexikonok után, s csakis különös óvatossággal forgatta a régi papírlapokat. Nem tudta megállni, hogy ne vegye kézbe az összes különleges kötetet. Ámulata nőttön nőtt.
      Némely vaskos kötet nem is angolul íródott. Gill nem ismerte fel a furcsa jeleket, de ettől még pontosan érzékelte, milyen értéke lehet a könyvnek mind anyagilag, mind eszmeileg. Több könyvről is gyanította, hogy múzeumban, nemzeti könyvtárban lenne a helye - rosszabb esetben gazdag műgyűjtőnél -, de semmiképp sem itt. „Vajon ezeket is ellopták? Úgy látszik, nekik semmi se szent. A Csillagos éj, aztán ezek..." Arra már nem emlékezett, hogy „megismerkedésük" napján a kis delegáció mit hozott el a boltból, de egyre több jel utalt arra, hogy műkincskedvelő bűnözőkhöz keveredett. Elég sajátságosan fejezik ki hódolatukat, horkantott magában.
      Szórakozottan haladt tovább, kezdett olyan érzése lenni, hogy az egész szobában ő a legértéktelenebb szerzemény. Az utolsó könyvespolc alsó sorát már díszes borítójú lemezek foglalták el. Gill érdeklődve húzott elő egyet-egyet közülük. Valamilyen szinten mind klasszikus volt; régi nagy zeneszerzők - Wagner, Bach, Vivaldi, Csajkovszkij - művei, vagy évtizedes múlttal rendelkező bandák korongjai. Semmi túl modern... A könyvekkel is hasonló volt a helyzet.
- Mi van, zenét is szeretnél hallgatni? - szólalt meg nagy sokára Daniel. A lány riadtan összerezzent meglepődöttségében. Hátrafordulva látta, hogy Dan magasra húzott szemöldökkel fixírozza őt. Valami kellemetlenül mozdult a gyomrában.
- Szabad? - nyögte végül, tétován.
      A srác vállat vonva felkelt, és a lejásztóhoz lépett. Gill semmit nem tudott leolvasni az arcáról, amikor elvette tőle a lemezt, vagy amikor visszaült az asztalhoz, és cigarettára gyújtott. Zavarodottan fordult a könyvek felé, amikor a másik bámuláson kapta. A polc még mindig tartogatott a lány számára érdekességeket, de az nem tudott erre koncentrálni. Ahhoz túlságosan feszélyezte a bizsergő tarkója, ahol a srác tekintetét érezte; hiába a zene.
- Tudod, ülhetsz székre is, nem kell a földön gubbasztanod.
- Rendben - motyogta Gill, és feltápászkodott, kezében a könyvkupaccal. Valami sértő megjegyzésre számított; a nyakán percek óta égnek álltak a szőrpihék.
      Gondolkodás nélkül a hintaszékre rogyott, most nem esett nehezére a választás. Kicsit félve helyezte gyűjteményét az asztal sarkára, de miután a letolás elmaradt, megnyugodott. Daniel visszatért az előtte heverő papírokhoz, és nem foglalkozott többet a lány jelenlétével. Gillt ez egy cseppet sem zavarta, térdeit felhúzva kényelmesen elfészkelte magát a székben és a kiválasztott köteteteket lapozgatta. Néha felkelt egy-egy újabb darabért, de ideje nagy részét lágyan ringatózva töltötte. Az utóbbi napokban felgyülemlett feszültség észrevétlenül párolgott el belőle. A fiúkkal tisztázták a dolgokat, Daniel pedig fejszedés nélkül megtűrte a felségterületén. Nyugodt volt - hosszú idő után először.
      Ámulattal vegyes tisztelettel húzta végig ujját az ölében tartott könyv egy illusztrációján. Szinte érezte ujjaival, hogy a különböző színeket más textúrájú festékekből nyerték. „Jesszus, vajon mennyit érhet ez a könyv? És mire fel a sok keleti...?" Tekintete lassan az asztal túloldalán ülőre siklott. Daniel még mindig főként a papírjai között lapozott, nyilazott, karikázott, de néha a képernyő felé fordult, és a gépen dolgozott.
- Mit bámulsz? - mordult a lányra. - Elég szomorú, ha semmi érdekeset nem találtál.
      Gill belepirult a lebukásba.
- Egyszer azt mondtad, hogy később kérdezhetek még. Eljött az a később?
- El. - Dan kényelmesen hátradőlt a székében, és szájába cigarettát tűzött; beszélgetésekkor elengedhetetlen kellék. - Halljuk a világrengető kérdéseket!
      A lány arca még sötétebb árnyalatot öltött.
- Mesélsz a szervezetről? Annyit emlegetitek, mégis olyan misztikus maradt mindig.
- Túl nagy téma. Elég, amit tudsz. Ne vágd olyan fába a fejszéd, amelybe beletörik.
- Oké, akkor... most min dolgozol?
- Nem szervezeti anyagon. - Gill tanácstalan tekintetét látva hozzátette: - Egyetemi cucc.
     Gill még döbbentebbé vált. A srác bosszankodva eresztette ki szájából a füstöt.
- Japán-kínai, nem emlékszel? Egyszer a szakdolgozattal is el kell készülni, máskülönben nem osztanak diplomát.
     Már emlékezett a lány, ajkai tökéletes o-t formáltak. - De hogy jut időd erre, mikor jársz órákra?
- Levelezőn vagyok, ráadásul az utolsó szemeszteremben. A konzultáns proffal e-mailben kommunikálunk, elég havonta egyszer bemennem, sőt.
- Melyik egyetemre jársz?
      Daniel halkan horkantott. - Ügyes. De ne is álmodozz.
      Gill közömbösséget ábrázoló maszkja eltorzult egy pillanatra, de hamar összeszedte magát. - És... hogyhogy nyelvet tanulsz, és nem mondjuk... valami üzleti dolgot? És miért pont ezeket a nyelveket?
- Az üzleti élet igazán hasznos fogásait nem tanítják intézményileg. Annál sokkal többet tanultam Hudsonnéknál, mint amennyit bármelyik egyetem nyújtani tudna. Ne nevettess! Ennél már csak az lenne ironikusabb, ha az igazságszolgáltatás vagy a bűnmegelőzés területén helyezkednék el. - Danielnek egyre jobban tetszett az ötlet, arcán terebélyes vigyor terült el.
- És miért japán, és miért kínai?
- Sokan beszélik, és arrafelé nagyon... megbízhatóak az emberek, tudnak titkot tartani. A nyelvet meg lehet tanulni máshol is. Kínaiul már majdnem ilyen jól beszéltem akkor, amikor felvettek, mint most. Viszont sok a háttéranyag, lenyűgöző a több ezer éves kultúrájuk. Elképesztő kincsekről tanulunk kielégítő részletességgel. Gyümölcsöző választás, azt hiszem.
      Beletelt pár másodpercbe, mire Gill össze tudta zárni enyhén szétnyílt ajkait. Mire is gondolt...
- Akkor ezért van ez a sok szép könyv? Mármint...
- Egy részét ajándékba kaptam. Befolyásos emberektől. Más kötetekhez nehezebb volt hozzájutni. Az öledben lévő is sok kalandot átélt például. Több ezer fontra becsülik a szellemi értékét, úgy vigyázz rá. Nem venném túl jó néven, ha megsérülne.
       A lány egyre súlyosabbnak érezte a kezében tartott könyvet. Nagyot nyelt, és óvatosan becsukva az asztalra helyezte.
- Az is feltűnt, hogy itt szinte az összes könyvről elmondható, hogy klasszikus. Aztán van sok, amiről soha nem is hallottam, de látom, hogy milyen régi kiadás. Alig van egy pár modern darab a polcokon.
- Ha már olvasásra szánom az időt, akkor annak legyen értelme is. A mai regények többsége egyszerű szórakozást kínál, még véletlenül sem szeretné megterhelni az olvasót nehéz, mélyre vájó tartalommal. Krimit, akcióregényt meg minek olvassak? Az élet sokkal több izgalmat tartogat. Talán kreatívabb is.
      Gill ezen elgondolkodott. Afelől szemernyi kétsége sem volt, hogy a srácnak nincs unalmas élete, és nem szorul olvasásra ahhoz, hogy kalandokkal töltse ki az idejét. A klasszikus műveltség egy fontos eleme viszont hiányzott a gyűjteményből. Észrevételének hamar hangot adott.
- Egy verses kötetet se találtam. - Furcsálló szemekkel nézett a feketére.
- A vers fennkölt mázba-csicsomába csomagolt érzelemsűrítmény. Az érzelem mint olyan pedig sok esetben gátló tényező, azt is merem állítani: felesleges.
       Gillian megrökönyödve bámult a vele szemben ülőre. - Felesleges? E-egyáltalán nem az! Az érzelem teszi az embert emberré.
- Nem, nem - ciccentett Daniel. - Az értelemtől ember az ember, ez különböztet meg minket az állatoktól. Az állat is fáj, az állat is fél. Az állat ösztönös; mi uralkodunk ezek felett. Az érzelmek gyengévé, sebezhetővé tesznek. Éles helyzetben tilos, életveszélyes rájuk hagyatkozni.
- Lehet, hogy kevésbé praktikusak, de attól még ugyanolyan fontosak. Nem vagyunk robotok, ahogy tökéletesek sem. Nem látom, miért probléma, ha nem sziklafalként állunk minden probléma elé. Néha igenis szabad és kell csalódni, sírni, megsérülni, mert csak ezek után lehet teljes szívvel nevetni, ezek segítenek a fejlődésben és abban, hogy azok legyünk, akik. Aztán persze... sokan megtagadják az érzéseiket, álarc mögött élnek, és talán el is hiszik, hogy érzelemmentesen is tudnak élni. Egy idő után viszont minden maszk túl szorossá válik, és a valódi személyiség elkerülhetetlenül előkerül. Megbénítani lehet, elpusztítani nem.
      Gill szinte maga elé motyogva fejezte be mondandóját; arcába rengeteg vér tódult. Pár perc csönd után odabiggyesztett a mondat végére egy alig hallható „szerintem"-et. Nem tudta, milyen reakcióra számítson, ahogy azt sem, miért kellett ennyire személyesnek lennie. Csupán a mázsás súlyú tekintetet érzékelte az arcán. „Ki kell jutnom innen. Gyorsan." Saját tekintete sárgás-lilás csuklóira tévedt. Amikor a foltokat szerezte, messze nem gondolkodott ilyen pozitívan se a fizikai, se a lelki fájdalomról. Arca akaratlanul is grimaszba torzult az emlék hatására.
      Daniel mintha csak erre a pillanatra várt volna gúnyos válaszával.
- Nagy örömömre szolgál, hogy a lelki épülésed segítségére lehetek. Kevés szituációt tudok elképzelni, ahol sebezhetőbb lennél. Azt azért remélem, hogy nem vársz valami hős hercegre, aki dacol minden veszéllyel, legyőzi a börtönőrző sárkányt, és kiszabadítja a gaz körülmények között elrabolt, és nagy szenvedéseknek kitett várkisasszonyt. Mert nem fog jönni se a közeli, se a távoli jövőben. Nem szeretném lerombolni az illúzióid... Bár ha ez is a fejlődésed javára lesz, az más eset. És... a jaguár egyébként is százszorta erősebb, veszélyesebb egy sárkánynál.
      Mire végére ért az eszmefuttatás, Daniel arcán hatalmas vigyor terült el. Gill arca több árnyalatnyit vörösödött eközben. Tudta, hogy ki lesznek forgatva a szavai.
- Vagy esetleg... megváltozott időközben a véleményed?
- Nem, de -
- Túl naiv vagy. Néha bosszantóan idealista. Ideje lenne megváltoznod. Vagyis, a viselkedésedre tulajdonképpen nem lehet panasz, szóval miért ne? Egy idő után meglátjuk, kinek a taktikája a célravezetőbb.
- Feltehetően a tiéd - motyogta Gill. Ebben a körítésben kevésbé látta derűlátón helyzetet.

Egy, két, hár', négy. Levegő be. Egy, két, hár', négy. Levegő ki. Egy, két, hár', négy. Belégzés, majd kilégzés. Egyenletesen. Ütemesen. Mindig a zenére.
      Na még egy kicsit... Már nem kell sok, biztatta magát a lány. „Gyerünk, még nem adhatod fel! Mehgy. Ehz." Gill egyre nehezebben vette a levegőt, izmai test szerte fájdalmasan protestáltak a további megerőltetés ellen. Végül maga is belátta, hogy nem bírja tovább. Pár gombnyomással lassított a futópad sebességén, mígnem kellemes tempójú sétával is talpon bírt maradni a soha nem fáradó hernyótalpon. Kis idő múlva teljesen leállította a gépet, és a karfára támaszkodva kifújta magát. Csak miután kihúzta füléből a hangszórókat vette észre, mennyire hangosan zihál. Arcán, hasán patakzott a veríték, s el tudta képzelni, hogy a többi testrészén is hasonló a helyzet.
- Há! Lehagytalak!
      Gill összerezzent a közeli felkiáltástól. Abban a tudatban pihegett, hogy egyedül van az edzőteremben. Tévedett.
- Nem is vettelek észre - vallotta be szégyenlősen.
- Nekem is feltűnt. Annyira el voltál merülve a kis futkosásban, hogy akár a házat is felrobbanthatták volna körülötted, az se zavarna. Sebaj, bosszúból elhatároztam, hogy megelőzlek. Szóval lefutottalak, szedrecském. Ha versenyeztünk, én nyertem. Ha fogócska, elkaptalak.
      Kian hatalmas vigyort villantott a döbbent lányra.
- Hű.
- Bizony, hű. Úgy látom, nem vagy életed formájában, ha ennyire megviselt ez a pár kilométer - bökött Gill megviselt ruházatára. Szája ördögi mosolyra görbült. - Nem szeretnél esetleg kosárlabdával javítani a kondíciódon?
- Nem kimondottan vicces. - Gill biztos volt benne, hogy arca csak azért nem vörösödött tovább, mert több vér nem tódulhatott oda, mint amennyi már eleve ott volt a kimerítő futás után.
- Dehogynem! - nevetett Kian, és a hajgumit elcsenve a lány hajából lelkesen összeborzolta a fürtöket. Egy utolsó na-ugye vigyort követően komolyabb vizekre evezett. - Ugye most már szent a béke?
- Igen - felelt Gill, és így is gondolta. Erősen kételkedett benne, hogy még egy hasonló esetet kibírna a barátságuk, de nem hangoztatta gondolatát. Eleget szenvedtek már emiatt, nem akarta elrontani a könnyed hangulatot.
- És tegnap délután voltál már Dannél is, igaz? Minden rendben? Mit akart tőled?
      Gillnek mosolyognia kellett a rocker arcán tükröződő aggodalom láttán.
- Voltam. Nem volt semmi. - Kian ezt-te-se-hiszed-hogy-beveszem arckifejezése láttán jobban kifejtette: - Lemásoltatott velem valami levelet. Igazából nem tudom, hogy tényleg olyan fontos volt ez, vagy csak amolyan jóleső erőfitogtatás, miszerint megcsinálod akkor is, ha nem tetszik, mert mi mást tudsz tenni, semmit... De mindegy, örülök, hogy csak ennyi volt.
     Nem csak ennyi volt, de nem akarta jobban boncolgatni a történteket - részben, mert maga sem értette még -, ezért inkább elfordult zavarában.
     Kian gyanúsan méregette.
- Ennyi?
     Gill még mindig hátat fordítva a srácnak bólintott. Nem bízott saját arcjátékában. Ahogy szíve kevésbé dübörgött a fülében, egyre több hang jutott el a tudatáig. Tompa puffanások, éles, fém a fémen csikordulások, rapszodikus ütemű lábdobogások. Az elkerített rész felől érkeztek. „Hát nem csak Kiant nem vettem észre?!"
- Cooper és Dan - magyarázott a srác. - Meg akarod nézni őket?
      Gill tétován bólintott. Nem kimondottan vágyott a vezér társaságára, de kíváncsi volt, mire képesek Cooperrel egymás ellen.
      A látvány a legvadabb álmait is felülmúlta. Vérprofik, ez volt az egyetlen jelző, mely eszébe jutott. Emlékezett még, mit mondott a szőke a sajátos, több stílust és harcművészeti ágat vegyítő harcmodorukról. Meglepő erejében és hatásosságában nem kételkedett egy pillanatra sem. Íves rúgások, hihetetlen reflexre valló elhajlások, erőteljes ütések, sújtások puszta kézzel, karddal, husánggal vagy éppen lánccal. Gill hamar belátta, hogy Cooper mennyire visszafogta magát, amikor őt tanította a vívás alapjaira. Daniel személyében méltó ellenfélre akadt, nem volt szükség az önmegtartóztatásra. Az is feltűnt azonban a lánynak, hogy amikor fegyverrel támadtak a másikra, akkor mindig ügyeltek arra, hogy ne sértsék meg egymást komolyan, elvégre semmilyen védőfelszerelés nem volt rajtuk. Ami azt illeti, rendes póló sem, csak valami atlétatrikó Cooper esetében, Danielről viszont az is hiányzott. Gill némiképp zavarba jött ettől a felfedezéstől, de úgy döntött, hogy a tánckoreográfiába illő küzdelem jobban leköti, mint pár hát- vagy karizom mozgása. (Egy darabig.)
- Nyugodtan becsukhatod a szád! - kurjantott rá a szőke, mire Gill zavartan pislogott. Nem akarta felhívni jelenlétére a figyelmet. A vállára dőlő Kian egyre hangosabban kuncogott. A lány ismét az emelvényre koncentrált. Cooper mind a harminckét fogát közszemlére téve vigyorgott rá, míg Daniel csupán egyetlen pillantásra méltatta, majd ellenfele irányába bökte a kardot. Cooper még idejében hátrasasszézott és ellentámadást indított, de arcát ekkor már koncentráció uralta.
      Gill pár percig még figyelte a heves küzdelmet, majd úgy döntött, ideje kislisszolni. Finoman próbált kibújni a vállára nehezedő kar alól, de a rocker nem hagyta magát.
- Tudnak verekedni, harcolni, mi?
- Az nem kifejezés. - Hiába emelte volna a kart, az nem mozdult. Ha berogyasztotta térdeit az alulról szabadulás reményében, oda is követte, mígnem a nyaka körül találta a piócaként tapadó végtagot. Sóhajtott. Nevetést kapott válaszul.
- Mindjárt végeznek.
- Én is ettől tartok - bólogatott. - Ez azt jelenti, ideje lelépni, mielőtt bárkinek megjön a szívatós kedve. Cooper előbbi arckifejezése például kimondottan nem tetszett.
- Jaj, ne legyél már nyuszi! Még egy normális hátra szaltót se láttál. - A srác a küzdők felé fordult, és rájuk kiabált. - Semmi légi akrobatika? Ilyen nyomorékok vagytok?!
- Lapos a száj, nagyokos! - szólt vissza a szőke anélkül, hogy tekintete elhagyta volna a pástot.
- Vagy ha nem, majd az lesz - toldotta meg a fekete.
      Kian nem ijedt meg a fenyegetéstől. - Tündérbogyó már nem is tudja nézni, annyira unja! Nem csodálom, mellesleg - röhögött.
      Gill halálra váltan fordított hátat az edző kettősnek, és minden maradék erejét összeszedve a rocker lábára taposott.
- Áu! Amazonnak is felcsaptál már?
      A kínjában fújtató srác hátraugrálás közben arról is megfeledkezett, hogy a karját megfelelő pozícióban tartsa a lány körül.
- Idióta! Muszáj volt ezt?! - rivallt rá Gill fojtott hangon.
- Naná, hogy igen - vidult fel Kian, és lazán a lány vállára ejtette a karját. Jól szórakozott, amikor látta, hogy Gill is rájött az elszalasztott menekülési lehetőségre.
- Szadista - morogta az orra alatt.
- Én is kedvellek - veregette vállon a srác. Jót kuncogott az eseten.
- Hogy milyen édesek itt valakik...!
      Cooper már közvetlenül mellőlük szólt. Gillian arca ismét pipacsszínt öltött.
- Én nem - kezdett bele, de a szőke közbevágott.
- Nem bírod ki, hogy a nyakamba ne borulj? Hát akkor rajta!
      Kian eddig bírta a moderált nevetgélést; hangosan felröhögött.
- Jó, oké, ne válaszolj. Túl nagy ehhez a közönség. Ha viszont pástra lépnél, szólj, annyi energiám még van.
- Nekem nincs.
- Ugyan, ne legyél ilyen szégyenlős! Várj, tudok jobbat! Itt a kitűnő alkalom, hogy Daniel ellen is kipróbáld magad, ha? Nagyon jól kifárasztottam ám - fűzte tovább a megnevezett részéről horkantást érőn.
      Gill ereiben egy percre megfagyott a vér. Magához térésekor heves fejrázásba kezdett.
- Jaj, te nem is vagy ilyen szerény és visszahúzódó. Ráadásul nem igazi fegyverrel menne a dolog. Sőt, még abban is biztos vagyok, vagy legalábbis gyanítom, hogy visszafogná magát.
      Cooper láthatóan jól érezte magát, mindig is élvezte a közvetítő szerepét. Ha pedig a figyelem középpontjába is került ezzel...! Kian visszább vett vidámságából, és óvatosabban szemlélte az eseményeket. Gill egyenesen borzadva állt kettejük között, arra vágyva, hogy nyíljon meg alatta a föld, és kerüljön ki ebből a szörnyű szituációból. Cseppet sem javított a hangulatán, ahogy Daniel meredt rá.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet - válaszolt nagyot nyelve.
- Miért nem? - szegezte neki az ártatlannak tűnő kérdést Dan. - Ez már nem férne be a lelki fejlődésprogramod gondosan válogatott összetevői közé? Mi alapján szortírozol? Ha tényleg az én módszereim a célravezetőbbek, talán mégis ki kellene próbálni. Ki tudja...?
      Gill teljesen ledermedt. Végül ironikus módon pont Cooper mentette ki őt a szorult helyzetből. Vállainál fogva elfordította és az ajtó felé terelgette.
- Tudjátok mit? Jobb ötletem van! Felmegyünk, és Gillie-ke főz nekem egy teát, esetleg megmasszírozza sajgó tagjaimat...
     A lány mintha transzba esett volna, alig akart mozdulni, ezért a szőke erőteljesebben tolta az ajtó irányába. - Nem szeretem, ha nem értem a szitut - dörmögte maga elé alig hallhatón.

 
      Gill valóban főzött teát Coopernek, de minden masszázsra irányuló megjegyzését eleresztette a füle mellett. A kanapán feküdtek, a srác karja a lány vállán átvetve. Mindketten letusoltak az edzőtermi összefutásuk óta, és éppen a playstationt gyötrő Shermant és Wade-et figyelték. Gill el sem tudta hinni, hogy napokat kibírt egyedül, önkéntes száműzetésben.
- Biztosan nem masszírozod meg a hátam? Egészen biztosan? - tette fel Cooper hatezredszer ugyanazt a kérdést.
- Olyan biztos, minthogy Sherman mindjárt megnyeri ezt a kört ebben az eszeveszett öldöklésben.
- Milyen igaz! - kiáltott hátra az olasz.
     Pár másodperc múlva a képernyő vad villódzással hirdette a játék végét és a jóslat igazát. Cooper durcásan sóhajtott. Sherman felemelt hüvelykujjal jelezte véleményét, míg Wade sértődött grimaszt vágott a lány felé. Gill az asztalon heverő sós mogyoróból dobott a srácra válaszul. A következő szem már Wade szájában landolt, és mindketten tudták, hogy nincs harag. Gill kimondottan kellemesen és egyben érezte magát. Több társasági időre van szüksége, az jót tesz a közérzetének, döntötte el.
- Milyen léleképítésről beszélt Dan? - böködte meg az oldalát a szőke. A lány színesedő arca kimondottan felkeltette az érdeklődését. - Úgy érzem, kimaradok valamiből, és ez fáj. Tegnap sokat beszélgettetek?
- Az azért túlzás. Viszont túléltem minimális sértegetéssel. És ha már itt tartunk, azt is hallottam, hogy valaki bolti szarka volt. - Gill eddig kerülte a fiú tekintetét, de most megkereste a szemeit. - Elmeséled?
      Cooper színpadias sóhajt hallatott. - Ennyit a meg nem kapott válaszomról. De ha tényleg érdekel, akkor tessék: nem volt túl sok pénzem, az üres gyomor pedig nagy úr. - Vállat rántott. - Egyedül voltam, mint a kisujjam. Habár, ezt a mondást sose értettem, hiszen a kezemen ott van még mellette négy másik ujj, ha pedig össze is kulcsolom a két kacsóm... na mindegy. Szóval ott tartottam, hogy magamra voltam hagyva. Nem voltam árva, vagy valami hasonló maszlag. A tragikus hős szerepkört hagyjuk meg másnak. A szüleim kidobtak otthonról tizenhat éves koromban, mert notórius iskolakerülő voltam, és soha nem tanultam. Anyámat egyszer behívatták a suliba, azzal hogy egy hónapja csak elvétve láttak bent. Nagyon kiakadt és ultimátumot adott. Apám persze mindenben támogatta. Nőuralom volt otthon. Elnyomás! Egy ideig még próbáltam kamuzni, de hamar az utcán találtam magam, megtakarított pénz nélkül. Ennek ellenére jártam boltba ezután is, és kaját is szereztem, csak a kasszás-fizetős részt hanyagoltam. Ügyeltem rá, hogy ugyanabban az üzletben ne lássanak egy hónapban kétszer. Nem akartam feltűnést kelteni. Párszor a zsebtolvajkodással is próbálkoztam, de az pocsék érzés. Sose tudhatod, milyen számodra értéktelen, másnak a világot jelentő apróság van egy tárcában. Inkább üzletekből, intézményekből loptam. Sosem nagy tételben. Tulajdonképpen már iskolakerülő koromban is imádtam a határaim próbálgatni, meddig jutok be a tiltott területre észrevétlenül. Ez is hasonló volt. Tilos. Izgalmas. Hamar rákaptam. Máig imádom azt az adrenalinlöketet. Csodás érzés. - Arcára idült mosoly ült ki.
- Kicsit kleptománnak hangzol.
- Nem vagyok az. Nem a lopás a szenvedélyem, hanem az adrenalin. Nagy különbség.
- Ha jól értem, egyszer le is tartóztattak.
- Pfű, nem is Sasfészekben élünk, hanem Pletykafészekben. De igen, volt egy kis rendőrségi kalandom. Elvetettem a sulykot, túl merész lettem. Egy nagy bevásárlóközpontban jártam boltról boltra. Nem kellett volna - lekapcsoltak a biztonságiak. Azt azért meg kell mondanom, hogy két emeleten keresztül kergettek, mire elkaptak.
- És így kerültél kapcsolatba... velük?
- Aha. Egyikük ott volt a bevásárlóközpontban, és nagyon megtetszett neki a kis akcióm. Kifizette az óvadékom. Azt mondta, segít még jobbá válni, megtanít nagyban játszani. Így is lett. És mielőtt megkérdezed, egyáltalán nem bántam meg. Sőt, karácsonyra még kedves szüleimnek is szoktam drága ajándékokat küldeni, csak hogy tudják, milyen jól megy egyetlen gyermekük sora. És azért is, hogy lássák, milyen jól elboldogulok iskola nélkül. Komolyan mondom, anyám megkönnyezte, amikor egyszer öltönyben látott. Na, kielégítő a válaszom, vagy tegyem egy kicsit pikánsabbá a sztorit? - vigyorgott a lányra.
- Kielégítő. De én azért nem bánnám, ha engem nyúznának még egy kicsit az iskolával.
- Ugyan! Az oktatási rendszer túl van értékelve. Az életet élni kell, nem könyvekből kiokoskodni.
       Gill kissé letört arcát látva alattomos magánakcióba kezdett: a dereka körüli érzékeny pontokat támadta. Gill tehetetlenül nevetni kezdett mellette, de nem szívből jött az öröm (noha egészen közelről).
- Ne búsulj emiatt, nem maradsz ki semmi jóból - szorította meg a vállát végül. Gill hagyta magát meggyőzni, és az sem zavarta, hogy időközben valahogy úgy keveredtek, hogy a srácnak dőlve ült. Egész kellemesnek találta a pozíciót. Akarta, hogy Coopernek igaza legyen, akarta, hogy hinni tudjon neki. És mindennél jobban szerette volna, hogy még egy barátja legyen. Úgy talán könnyebb hinni is - élni is.