1721, Brighton, Anglia.

Elizabeth minden ízében remegve hagyta, hogy a férfi leguruljon róla, és a hátára forduljon. Szaggatott levegővételekkel próbálta visszatartani könnyeit. Kezeit összeszorította, ujjai pedig szinte teljesen elfehéredtek a görcsös szorításban. Körmei belevájtak a bőrébe, de szinte ezt a fájdalmat már nem is érezte.
Végül győzött felette a kétségbeesés. A szégyen és megalázottság könnyei hullottak le arcán, amikor összeszorította a szemeit. Alsó ajkát fogai, közé harapta, és próbálta visszafogni magát. Nem szeretett volna a férfi jelenlétében zokogni. Főleg előtte nem.
- Már megint bőgsz? - förmedt rá mellette egy mély hang. Érezte, hogy a kötél, amely idáig a két csuklóját szorította, és az ágy támlájához volt kötve, meglazult. Maga elé húzta remegő kezeit, és felült. A haja a hátára omlott, és gyorsan letörölte a könnyeit.
- Nem… - nyögte ki halkan, és felállt volna, de a férfi megragadta a karját, és visszarántotta az ágyra. Elkapta a nyakát, majd annál fogva, az ágyhoz szegezte. Elizabeth rémülten nézett fel, a férfi arcára, amit megvilágított az ablakon át beszűrődő hold fénye. Nem az arckifejezése volt ijesztő… illetve az is, de a legjobban a szeme volt az, ami megrémítette a lányt.
- Ne hazudj többet, értetted? - kérdezte suttogva, és ujjait belenyomta a nő bőrébe.
Elizabeth levegő után kapkodott, és nem tudta, hogyan válaszoljon, hiszen egy hang sem jött ki a torkán. Kétségbeesetten bólogatni kezdett, és nagy levegőt vett, amikor enyhített a szorításon, a kezét viszont még mindig a nyakán tartotta. Lassan lentebb csúsztatta a kezét, és megállt a lány melle alatt.
- Már megint híztál! - morogta, és szemeivel méregetni kezdte a nő kiálló bordáit.
- Sajnálom… - suttogta.
- Ne sajnáld, hanem tegyél ellene! Most menj! Már unlak!
Elizabeth felült, majd magára kanyarítva a köpenyét, amit szorosan összekötött, felállt. Mezítláb az ajtóhoz sétált, de a férfi hangja megállásra késztette.
- Ne feledd, Elizabeth, hogy az enyém vagy! Csak az enyém, és így is fogsz meghalni!

Elizabeth, amint beért a szobájába, felzokogott. Lecsúszott a földre, és átkarolta térdeit.
Már két éve ez megy, minden héten. Biztonságban volt addig, amíg az anyja élt. De mikor meghalt tüdővészben, a férfi az ágyába rángatta, és megfenyegette, ha nem engedelmeskedik, teherbe ejti, és kirakja az utcára. Hogy mondhatott volna ellent egy ilyen alaknak? Hogy kockáztathatta volna meg, hogy megtegye, amit mondott?
Nem akart az anyja sorsára jutni. Ő maga nem ismerte az apját, az anyja viszont igen, de soha nem mesélt róla, egy árva szót se.
Azon az estén történt az első, amikor eltemette az anyját. John Harper kihasználta az alkalmat, hogy lelkileg összetörve nem tud ellenkezni teljes erejéből, és mindenre rászedhető. Az elején reménykedett abban, hogy a férfi nem akarja többször, néhány alkalom után. De tévedett.
A férfi udvarol egy nőnek, miközben a szadista vágyait rajta tölti ki. Már többször meg is kötözte, mint most is, és nem érdekli, hogy mennyire fáj, vagy mennyire szenved. Csak a saját érdekeit látja, és azt, hogy van valaki, akin mindent kipróbálhat, hiszen megvan hozzá a hatalma. Ő pedig nem tudott ellene emmit sem tenni! Semmit!
A férfi nem akar egy törvénytelen gyereket, így mindig visszafogja magát, de ez sem vigasztalja.
Ha ez így megy tovább, nem valami betegségben, vagy megöregedve fog meghalni, hanem az őrületben. Kétségtelen, hogy a férfinak az a célja, hogy tönkretegye, miközben kiélvezi a lehetőségeket. Csupán azt nem értette, hogy mit tett, amiért ezt érdemli. Soha nem ártott senkinek, mindig mindent megtett, amit mondtak neki, akkor miért kell ennyire szenvednie?
Megszorította a nyakában függő keresztet, és szorosan behunyta a szemét, légzését próbálta egyenletessé tenni, és megnyugtatni vadul dobogó szívét.
Felállt, és remegő térdekkel elindult az ágy felé. Alig ült le rá, amikor kopogtak.
Ki lehet az, ilyenkor? Könyörgött magában, hogy ne John legyen az, és megszólalt:
-Igen? - kérdezte alig hallható hangon.
Fanny, John húga lépett be az ajtón. Fekete haja, be volt fonva, ami a vállán nyugodott. Magas, csinos lány volt. Csupán egy szőrmés köntöst viselt a csipkés hálóing felett. Fennhéjázó magatartása a késői órában is megmaradt. Jéghideg tekintetét a lányéba fúrta, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Meg kell tenned valamit! - szólalt meg parancsoló hangnemben, és összefonta karjait maga előtt.
- Mit? - kérdezte Beth meglepődve. Mit akarhat tőle, az éjszaka kellős közepén? Csak remélni merte, hogy nem valami elvetemült dologgal állít elő.
- El kell menned egy találkozóra, és meg kell mondanod Georgenak, hogy nem szökhetek meg vele! - jelentette ki.
- Tessék? - kérdezett vissza Elizabeth megrökönyödve. Ez már minden képzeletét felülmúlja. Azt akarja, hogy menjen ki egy vadidegen férfihoz, az éjszaka kellős közepén. Teljesen megőrült?
- Sajnálom, Fanny, de nem tehetem meg! - mondta Elizabeth.
A lány gúnyosan elmosolyodott. Ilyenkor teljesen olyan volt, mint a bátyja. Kegyetlen, szívtelen, és önző!
- Csak nem a szüzességedet félted, ami már két éve nincs meg? - tette fel a kérdést, és keserűen felnevetett, amikor meglátta Elizabeth hamuszürkére vált arcát.
- Azt hiszed, nem tudom, hogy mi folyik közted, és a bátyám között? Hogy te mennyire naív vagy!
 Elizabeth úgy érezte, mintha megforgattak volna egy tőrt a szívében, ami amúgy is benne volt, több éve. Miért veri a sors? Talán előző életében hatalmas, megbocsáthatatlan bűnöket követett el, amiért most bűnhődik?
- Ne csináld ezt, kérlek, Fanny! - kérte Elizabeth, és remegve felsóhajtott.
- De csinálom! - vágta rá kemény hangon. - Ha nem teszed meg, amit mondok, egész Brighton tudni fogja, hogy mekkora egy ringyó vagy!
- Nem önakaratomból lettem a bátyád szeretője! - emelte meg a hangját Elizabeth, és felállt.
- Megemeled velem szemben a hangod, cseléd? - kérdezte rosszindulatú mosollyal, és megemelte az egyik szemöldökét. A lány hátrált egy lépést, majd fázósan átölelte saját magát.
- Elnézést… - suttogta.
- Így mindjárt jobb… gyere fel a szobámba, el kell készülnöd fél kettőre.
Elizabeth nyelt egyet, és bólintott, majd követte a lányt.

Fanny szobája elég tágas volt. Az ajtóval szemben, egy hatalmas üvegajtó vezetett ki az erkélye. A baldachinos ágy foglalta el a legnagyobb helyet. A kandallóban csendesen ropogott a tűz.
Az ágy melletti asztalnál ült a lány, talán legelőkelőbb ruhájában, és hagyta, hogy Fanny azt tegyen a hajával, amit csak akar. Befonta, majd egyszerű kontyba rendezte a tarkójánál, amin átfűzött egy gyöngysort.
Mikor végzett, hátrébb lépett a széktől, és a tükörben Elizabeth szemeibe nézett.
- Majd ne felejtsd el a csuklyát. Mert attól, hogy nekem is fekete a hajam, és egy kicsit hasonlítasz rám, még nem jelenti azt, hogy át is verheted teljesen, ha felfeded az arcod - mondta, majd elővett a szekrényből egy éjfekete, bársony utazóköpenyt, és a lány felé nyújtotta.
Elizabeth felállt, majd a válla fölött a tükörbe pillantott. Szinte alig ismert magára.
Egy mélybordó ruha volt rajta, fekete kövekkel, és szegélyekkel. A ruha ujja, az akkori divat szerint, a vállán le volt csúsztatva, ahonnan hirtelen bővült, majd a könyökénél, egy szalaggal ismét összefogták, onnan pedig fekete csipke hullámzott lefelé. Elöl bonyolult, egyben gyönyörű fűzőminta volt. A felső rész, ami alatt szoros fűzőt hordott, teljesen a felsőtestéhez simult, alig kapott benne levegőt. A szoknya pedig hatalmas anyagtengerként hullott alá.
A szemét kihúzta feketével, arcára pirosítót tett, ajkait pedig vörösre rúzsozta, ahogy Fanny szokta, még a hétköznapokban is.
Elvette Fannytól a köpenyt.
- És jó lenne, ha a ruhám ugyanilyen állapotban térne vissza… nem tudom, hogyan magyaráznám ki magamat, ha baja esne, amikor még csak nem is volt rajtam!
Elizabeth nem szólt semmit. Hisz, minek? Neki amúgy sem lenne soha igaza.
-Hajnal négyre mindenféleképpen érj vissza!- mondta Fanny, és kinyitotta az ajtót, majd megállt. Elizabeth még egy utolsó pillantást vetett rá, majd kilépett a szobából.