Az éjszaka levegője, csípős, és hideg volt. Látta a saját lélegzetének páráját, ahogy felszáll, végül eltűnik a sötétségben. Hallotta a tenger morajlását, mely most nem hatott rá nyugtatóan.  Amikor a tengerre pillantott, csak egy hatalmas feketeséget látott. Félelmetes volt, főleg, hogy egyedül állt itt. A Hold, teljes egészében világított, és fényét néha eltakarták a széllel suhanó felhők. Nem volt messze a Harper kúria innen, mégis minden egyes lépésnél, amikor erre haladt, érezte, hogy a vesztébe rohan. És ez az érzés egyre erősebb lett, minél közelebb ért a megbeszélt helyre. Szíve a torkában dobogott, akárhányszor meghallott valami hangot a háta mögött. Összeszorította a szemét, és beleharapott alsó ajkába. „Otthon” kellett volna maradnia. Ennél még az is jobb, ha szájára veszi Brighton. Az élete így is kész katasztrófa. A pletykák már nem rontottak volna sokat a helyzeten. Majdnem felsikoltott, amikor megragadták a könyökét.

- Nyugodj meg, kedvesem, én vagyok az! - szólalt meg egy férfihang. Elizabeth felismerte, hiszen amikor George látogatóba jött, mindig jelen volt.

- M-már azt hittem, nem jössz el! - válaszolt remegő hangon. Megmerevedett, amikor a férfi megcsókolta, és átölelte a derekát. Legszívesebben rögtön eltaszította volna magától, de nem tehette. Nem ez volt a feladata. George elhúzódott tőle, Elizabeth pedig érezte, hogy az arcát próbálja kivenni a sötétből.

- Valahogy ma furcsának tűnsz…

- Csak… csak ideges vagyok!

- Semmi baj nem lesz… menjünk! - mondta, majd megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után, de Elizabeth ellenállt.

- George, valamit el kell mondanom!

- Mi az? - kérdezte a férfi türelmetlenül.

- Nem mehetek veled! Nem… Nem lehet!

- Hogy érted azt, hogy nem lehet? - kérdezett vissza, és Elizabeth hallotta a hangjából, hogy kezd dühös lenni.

- Én… -fogott bele, de elakadt. Ez nem volt a tervben. - Az apám rettentő dühös lenne… és már eljegyzett valakivel!

- Ezt eddig mi a fészkes fenéért nem mondtad? - kiáltott rá. Elizabeth megrémült, és elengedte a kezét, de a férfi megragadta a karját.

- Engedj el, George! – kérlelte.

- Végig csak játszadoztál velem, igaz? - kérdezte kiabálva.

- Nem! Dehogy, de… kérlek hallgass végig! - könyörgött Elizabeth, és próbálta kiszabadítani magát a fogságból, de nem nagyon tudott mit tenni a férfi ereje ellen.

- Fogd be a szád! - förmedt rá, és tovább vonszolta maga után. Elizabeth kétségbeesetten próbált ellenállni, de nem ment.

- George! George, kérlek, állj meg! George! - emelte meg egyre jobban a hangját, ami kezdett egyre sírósabbá válni.

- Azt mondtam, fogd be!

- De nem mehetek veled! - kiáltott Beth, és teljes erejéből, megrántotta a karját. Erre már megállt a férfi is, és dühösen hátra fordult. Beth remegve vett egy nagy levegőt.

- Ha akarod, ha nem… velem jössz! - sziszegte a férfi, és újra elindult volna, de Beth megint megrántotta a karját, ami kicsúszott a férfi ujjai közül. Rémülten fordult meg, és futni kezdett, de alig haladt pár métert, amikor megragadták hátulról. Nem volt más az eszében, csak egy ijedt hang, ami őrjöngve kiabálta, hogy meg kell szabadulnia, különben vége van! A cipő sarkát belevágta a férfi lábába. George fájdalmasan felkiáltott, de csak egy pillanatra lazult meg a szorítás. A lányt, derekánál fogva, maga felé fordította, majd magához rántotta, és felpofozta. Beth, szeme előtt halványulni kezdett a világ, de összeszorította a szemét. Mikor újra kinyitotta, már valamennyivel tisztább volt.

- Az enyém vagy, fogd már fel! - suttogta dühösen. Beth megmerevedett, majd megrázta a fejét.

- Nem vagyok senkié sem! - sziszegte, majd felrántotta a térdét. George hangos ordítások közepette lerogyott a földre, kezét az ágyékához szorítva. Beth egy pillanatot sem habozott, hátat fordított neki, és teljes erejéből, futni kezdett.

 Cipőjének hangos kopogása visszhangzott a sikátorok falai között. Direkt nem a Harper ház felé menekült, mert tudta, hogy a férfi, ha keresni kezdené, biztosan arra indulna. Oldalára szorított kezekkel, és levegő után kapkodva sietett, miközben ide-oda kapkodta a fejét. Szemeit elöntötték a könnyek, a kétségbeeséstől. Alig kapott levegőt, félt, ráadásul egy mindenre képes, és most már bosszúra éhes férfi van a nyomában! Befordult egy sarkon, de megtorpant, mert léptek zaját hallotta meg. Hátát a falnak vetette, és visszatartotta könnyeit. A fal mentén, lábujjhegyen lépkedve, próbált hangtalanul eljutni egy másik sarokig. Felsikoltott, amikor valami nekiütődött a lábának. Szájára szorította a kezeit, és halálra váltan nézett farkasszemet egy fekete macskával. Az állat szemei sárgán villogtak rá. A macska elkapta a fejét, és jobb oldalra fordította fejét. Beth úgy vélte, ez valami figyelmeztetés. Ráadásul a helyzetét is elárulta a sikolyával. Újra nekiiramodott. A tenger sós illata megcsapta az orrát. Talán ki kellene mennie a dokkokra. Ott elrejtőzhetne.

Élesen balra fordult. Már ismét megpillantotta a tenger fenyegető sötétjét, amikor beleszaladt valakibe. Rémülten hőkölt hátra, és próbálta kivenni a valaki arcát, amikor hangokat hallott maga mögül.

- Erre mehetett! Kapják el!

Abban a pillanatban, az idegen megragadta, és magához szorította. Már majdnem kiáltani próbált, amikor valami hideget érzett meg a torkánál. Tágra nyílt szemekkel nézte a kardon megvillanó Hold fényét. Mozdulatlanná dermedt, és hagyta, hogy a férfi magával húzza az árnyékba. Az egyik szemben lévő sikátorból, pont akkor özönlött ki az őrség. Szinte teljességgel megfagyott az ereiben a vér, ahogy a katonák elözönlötték a szűk utakat, de nem vették észre őket. Bár igaz, hogy fogvatartója úgy simult hozzá a falhoz, mintha eggyé akarna válni vele.

Megmoccanni sem mert, mert tudta, hogy akár az életébe is kerülhet. Az őrség futva elindult a még sötétebb sikátorok felé. Hangjuk egyre csak halkult, végül már csak saját szuszogását, a tenger morajlását hallotta… és az idegen forró lélegzetét a nyakán. A férfi megmoccant, és elindult a tenger felé. Elizabeth először engedelmesen követte, de mikor rájött, hogy mit is tesz, és kivel is van, megvetette a lábát, és megpróbált ellenállni. Az idegen megállt, de mozdulataiban látni lehetett a türelmetlenséget, és nem engedte el.

- Elengedem a száját, de ha sikoltani próbál, azonnal végzek magával, megértette? – kérdezte halkan, de Beth beleborzongott a kicsit rekedtes, férfias hangba. Némán bólintott, és tényleg betartotta, amit ígért, mikor a férfi elvette a kezét a szájától, de a másik keze, még mindig a derekán nyugodott. Nem látta az arcát, mert pont háttal állt a holdfénynek. Közel állt hozzá, mégsem érezte azt a fajta feszültséget, és vad szabadságvágyat, amit Johnnál érzett, mégha több méter is volt közöttük. A férfinak hosszú haja volt, de azt nem látta mennyire hosszú, csupán a szalagot, ami hátul, hanyagul összefogta. Egy zakót viselt, alatta fehér vászoninget, ami szinte világított a sötétben. Lejjebb nem akart nézni, mert egyrészt illetlenség lett volna, másrészt teljesen más járt az eszében, mint hogy felmérje a ruházatát.

- Ki maga? – bukott ki belőle a kérdés.

- Addig jó, amíg nem ismer… - válaszolt halkan, és újra elindult volna.

- Várjon! Miért keresték magát?

- Túl sokat kérdez! – dünnyögte a férfi, és megragadta a könyökénél, hogy újra elindulhassanak. Elizabethnek futnia kellett ahhoz, hogy orra ne essen a férfi tempója miatt.

- H… Hova akar vinni? Én… én nem mehetek magával! – makacskodott Beth, és próbálta megállítani a férfit, de hiába.

- Azt hiszi, hogy miután látott, csak úgy el fogom engedni? Hölgyem! Ezt már sértésnek veszem!

- De… de nem vihet magával! – vékonyodott el a hangja a félelemtől. Azt se tudja, ki ez az ember!

- Azt hadd döntsem már el én!

- Várjon! Álljon meg, hallja? – emelte meg a hangját.

- Fogja be a száját, különben tényleg muszáj lesz elvágnom a nyakát! – morogta oda a férfi, félvállról.

- De nem mehetek magával, hallja? Engedjen el! – hadarta a sírás küszöbén állva, miközben kétségbeesetten rángatta a karját.

Miért veri a sors? Alig szökött meg George elől, rögtön egy sötét alakba botlik bele, aki minden bizonnyal bűnöző, hiszen nem bujkálna az őrség elől. És hova akarja vinni? Semmi közük egymáshoz, még csak nem is ismerik egymást. Teljes erejéből megrántotta a kezét, ami már neki is fájt. A férfi megállt, és egy pillanatra dühösen megvillant a szeme. Beth nem tudta, hogy miért, de megdermedt. Mintha valami néma parancsot teljesített volna. Ijedve rezzent össze, ahogy a férfi elélépett. Épp kiáltani akart, amikor meglepetésében még a levegő is benne akadt. Az idegen a térdénél fogva a vállára emelte, és újra elindult.

- Tegyen le! Ezt nem teheti meg! Azonnal tegyen le!

Tehetetlenül, és egyben dühösen verte a hátát, de semmit sem ért el vele, csak még nagyobb fájdalmat okozott magának, hiszen minden mozdulatánál a férfi válla a hasába nyomódott. Könnyeivel küszködve hagyta abba, mert már alig kapott levegőt, szédülni kezdett, és még szemei előtt is fehér karikák jelentek meg az émelygéstől.