Kitavaszodott, majd lassan eljött a nyár. A Kaleidonál a"nyári szünetet"- vagyis a karbantartások miatti leállást - májusban tartották, tekintettel a nyári turistaszezonra, amikor a vendégek Cape Marybe kikapcsolódni érkeztek... Nyáron a színpad teljes kapacitással működött a szórakozni vágyók örömére - és a bevételek növelésére.
Leon gőzerővel edzett, minden eddiginél jobb formába hozva magát. Nem csoda. Szezonnyitóként új előadás készült a színpadon, amiben Anna és ikrem társaságában párom is főszereplő lett. Nagyon komoly, felnőtt műsort kreáltak, az első emberpár mítoszát alapul véve.
Kísérő zenét Sarah válogatott hozzá, és a darabban újra felcsendült gyönyörű hangja is. Szereplését az tette lehetővé, hogy Rosa házvezetőnőnk lánya elvállalta náluk a babysitter cseppet sem könnyű feladatát. Kalos ettől szintén fellélegzett kissé, hiszen Robert Marcos felügyelete néha próbára tette cirkuszművészeken edződött idegeit.
Tehát "ütős" darabra készültek, hasonlóan nagyszabásúra, mint a Hattyúk tava, vagy a Váratlan találkozás voltak.
Leon természetesen maga volt az ördög, a kísértő Lucifer, aki bűnbe vitte Ádámot és Évát - akiket Danny és Anna személyesítettek meg. Anna - legnagyobb bánatára - a darab drámai jellege nem engedte meg humor-tehetségének kibontakoztatását. Morgott is emiatt eleget Miára, hogy miért pont ezt a témát kellett színpadra vinnie. Szegény barátnőnk csak irult-pirult, majd zavartan kinyögte, hogy voltaképpen drága egyetlen főnökünk az ötlet szülőatyja...
Ezt hallva hatalmasat derültem, de kedvesem is elvigyorodott. Neki tökéletesen megfelelt Lucifer megformálása. Nem akart ugyanis fellépni más partnerrel, csak velem. Az ördög szerepének alakítása viszont nem igényelt olyan társat, akivel párban kellett volna dolgoznia.

Ami engem illetett - nos, igen csak látszott már előrehaladott állapotom. Sora-Sophie megszületése pedig - majdnem egyidőben volt várható a premierrel. Egyetlen őrangyalom erre gondolva eléggé feszült volt, de megnyugtattam, hogy szerintem nincs miért aggódnia.
- Remélem is! - morogta. Majd jóval lágyabban folytatta:
- Chére, melletted akarok lenni! Nem tudnék nyugodtan dolgozni odafönt úgy, hogy tudom, te épp a szülőszobán vagy...
- Ne aggódj. Ha bármi történne előadás előtt vagy alatt, apa bevisz a kórházba. Robertnek pedig azért kellett betanulnia a szerepedet, hogy ha kell, beugorjon helyetted.
- Igen, de neki meg ott van May. Ha pont akkor lesz rosszul, ő ordítozni fog...
- Mióta zavar téged May ordítozása?
- Ha meggondolom: egy-kétszer rettenetesen, bár soha sem mutattam. Ha látta volna annak idején, hogy idegesít, nem akadt volna le rólam. Hiszen veled is azért viselkedett úgy, mert észrevette rajtad, hogy bánt és zavar téged. Bár meglepett, hogy mennyire visszafogta magát, mióta May Walker lett a neve...
- Leon, drágám, May nem lesz rosszul. És még felléphet egy darabig a gyerekszínpadon is.
- Igen, tudom. De akkor is...
- Jók leszünk. - simítottam végig mű-morcos ábrázatán.
- Ígéred? - mosolyodott el reménykedve.
- Hát...
- Na látod! - vágta rá diadalmasan, hogy mégis neki lett igaza.
- Hm?
- Hogy legyek nyugodt, ha nem vagyok melletted, és nem tudok vigyázni rád?!
- Érzem, hogy nem kell aggódnod.
- Na jó. - sóhajtotta megadóan. Majd készülődni kezdett.
- Elkísérsz?
- Elkísérjelek?
- Inkább pihenj. Nagyon nyúzottnak tűnsz. De nem szívesen hagylak egyedül.
- Itthon vannak anyáék.
- Sietek haza.- ölelt át, majd egy gyengéd csók után a főpróbára indult.
Ahogy megállapította, tényleg nagyon fáradt voltam. Még kikísértem a kocsihoz, aztán bekukkantottam Ameliehez, aki mesét szeretett volna hallgatni. Így ott ragadtam. Annyira, hogy fogadott kislányom mellett én is elszunnyadtam. Azt sem vettem észre, hogy anyáék átjöttek, megnézni minket, mivel nem vettem fel a telefonomat. Anyu betakart minket, majd ott maradt a
gyerekszobában, és egy karosszékben ülve vigyázott ránk.

Arra ébredtem, hogy két izmos kar óvatosan fölemelt, és ezüsthajúm átsétált velem a saját szobánkba. Amikor lerakott a franciaágyra, szokatlan dolgot éreztem. Mintha az egész hasam megfeszült volna.
- Szia! - suttogta, amikor észrevette, hogy kinyitottam a szememet, és őt nézem. Majd tekintetemben észrevehetett valamit.
- Mi a baj? - kérdezte nyugtalanul.
- Semmi.
- Biztos?! Az előbb olyan furán néztél...
- Nem tudom. Csak úgy éreztem, megfeszül a hasam.
- Telefonálok Kalosnak, hogy Robertet mozgósítsa.
- Nem kell. Nem félj, nem úszod meg a premiert.
- Mikor féltem én valaha bármilyen előadástól?!
- Ch... kis ego-bajnokom! Soha. - nevettem el magamat, mire villantak szemei, és sejtelmesen súgva válaszolt:
- Hmm... ezért büntetést érdemelsz!
Majd mellém vetődött, és apró csókokkal borította nyakamat. Tudta, hogy arra nagyon érzékeny vagyok...
- Leon! Hagyd abba! - nevettem és könyörögtem egyszerre.
- Addig nem, amíg vissza nem vonod, hogy nagyképű vagyok. - vigyorogta.
- Na jó. Már nem vagy az.
- Na azért! - búgta a fülembe mély hangján, és abbahagyta a nyakam csiklandozását.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Párom megsimította hasamat, és megszólalt:
- Ettél már valamit azóta, hogy elmentem itthonról?
- Nem. Amelienél voltam mesét olvasni.
- És szépen el is aludtatok mindketten. Hozok fel neked valamit.
- Nem nagyon van étvágyam. De egy kis gyümölcslevet meginnék.
- Rendben, Madame Oswald. Akkor kapsz narancslét.
- Az jó lesz, köszi. - mosolyodtam el, és megpróbáltam kényelmesebben elhelyezkedni, amiben őrangyalom segített.
Pár perc múlva egy nagy pohár innivalóval jött vissza.
- Nekem nemsokára indulnom kell. - mondta.
- Tudom. Vigyázz magadra! Itthon nem lesz semmi baj.
- Igyekszem. Te is vigyázz mindkettőtökre! Anya itt lesz veled, amíg nem érek haza. - köszönt el egy újabb csókkal.
Én csak bólintottam, mire megajándékozott azzal az ellenállhatatlan mosolyával, és kiment. Lélekben felkészült a premierre és az azt követő fogadásra - amin most, kivételesen nem leszek jelen. Tűrnie kell majd az újságírók rohamát, ami most még annyira sem volt ínyére, mint máskor. Bár soha sem nagyon rajongott értük. Nem felejtette el, mit tettek vele Sophie halálakor, no és más alkalmakkor is...

Kicsit később bekapcsoltam a tévét, és a helyi adóra állítottam. Ekkor már ott voltak mellettem szüleim, Yume és Amy is, akit húgom sikeresen felébresztett, amikor átjöttek hozzánk. Majd a két kislányt Magde fogta, és kivitte a gyerekszobába. Egy korhatáros előadást csak nem  nézhetnek végig!
Mindannyian kíváncsian vártuk a premier közvetítését, és fel is akartuk venni. Mivel a kosztümös főpróbán nem voltam ott, nagyon érdekelt, hogy mutat az egész darab, amit Mia Ken segítségével megálmodott.
Ámultan és vágyakozva néztem végig az előadást. Furcsa volt így, kívülállóként látni az egészet. Kísértetiesen emlékeztetett arra az időre, amikor - a Yurival elő nem adott Angyaltánc után - egy darabig elmenekültem a világ elől, majd a színpadhoz visszatértem ugyan, de nem voltam hajlandó fellépni. Akkor - abból az állapotomból is - Leon rángatott ki. Drasztikusan, de eredményesen kényszerített rá egy előadás közben, hogy visszatérjek a trapézokra... és majdnem ráment az élete. Mindenki azt mondta nekem utána, hogy én nem tehetek róla, hogy lezuhant. Én másképp éreztem. Viszont ekkortól kezdett kialakulni közöttünk valami láthatatlan kötelék, amit eleinte egyikünk sem akart tudomásul venni...

Szerelmem valami fantasztikusan nézett ki Luciferként. Fekete, testhez simuló nadrágja aljából csillogó, vörös lángnyelvek kígyóztak térdig, de néhány lángnyelv felfutott a csípőjéig, és egy ívesen a mellkasáig is. Csípőtől a jelmez testszínűre váltott, csak a néhány vörös lángnyelv látszott, meg a fekete anyag cakkos átmenete... mintha éppen csak vörös-fekete lángok takarták volna izmos, ragadozóra emlékeztető testét. Ehhez az őrjítő ruhakölteményhez még egy vörös-fekete köpenyt viselt, ami olyan könnyű anyagból készült, hogy minden ugrásnál szinte szárnyként lebegett utána. Ezüstszín haját összefogta. Arcát biztosan Daniel festette ki. Amikor csak lehetett, őt kértük meg rá, mert remek fantáziája volt, és biztos keze. Leon  fél arcán egy különleges, tetoválásszerű rajz volt fekete színnel, ami igazán ördögivé tette kinézetét. A rajz még a nyakán is folytatódott. Ebben a jelmezben lépett fel végig. Olyan ugrásokat is produkált, amilyeneket még én sem láttam tőle soha. Rögtönzött.
Amikor ikrem és Anna is megjelentek, elnevettem magamat. Látszólag tényleg csak valami fügefalevél takarta őket, pedig mindketten testszín jelmezbe öltöztek. Annát jól ismerve észrevettem, mennyire kínozza, hogy nincsenek humoros jelenetek. Már-már rögtönözni akart, de visszafogta magát, miközben összeszorította a száját. Drága bátyám jól szórakozott menyasszonyán, elárulták nekem a közelképek, amiken csak úgy csillogott a szeme. Persze a szerep szerint neki is fapofát kellett vágnia...
Mindenesetre az előadás szenzációs lett. Megérdemelték a sikert mindannyian.

A közvetítés végén megint előjött az a különös szorítás a hasamban, ami késő délután is jelentkezett. Anya érdekes tekintetet vetett rám.
- Valami baj van, kislányom?
- Nem, semmi. Csak megfeszült a hasam, úgy, mint délután.
- Délután óta nem érezted?
- Nem. Csak most.
- Rendben. Azért mostantól figyeljünk erre jobban. Azonnal szólj, ha újra érzed.
- Miért?
- Mert ha sűrűbb, az azt jelentheti, hogy menned kell a kórházba.
- Értem.
A tévét kikapcsoltuk, de nem volt kedvem aludni. Valami feszültséget éreztem magamban. Olyasmit, hogy valami történni fog...