Az utcalámpákkal és fényszórókkal kivilágított éjszakai utakon kocsisor kígyózott, kisebb-nagyobb hézagokkal, a több emeletes épületek között. A járdákon szórakozóhelyekre, vagy helyekről csámborgó emberek sodorták egymást ide-oda mámoros hangulatban. Egy csapat fiatal támogatta át egymást az egyik gyalogátkelőhelyen, és a piros lámpát kapott autóknak integettek.
- Vigyorogj csak, majd beverem a képed – morogta idegesen Yuki, egyik kezével a kormányon dobolva. – Áááá! Menjünk már!
- Mit pattogsz, nincs gáz! – szólalt meg a hátsó ülésre száműzött Zao. – Attól, hogy agyvérzést kapsz, még nem lesz zöld a lámpa, szóval nyugi.
- Dugó legyen ott a hátsó ülésen! – erre Zao kénytelen volt elhallgatni. Nem akarta még jobban felhúzni a sofőrt, nehogy az a legközelebbi rendőrségen kidobja őt.

A lámpa alig váltott zöldre, Yuki már bele is taposott a gázba, eszelősen dolgoztatva a kocsi motorját. A két utas nem értette, hogy mindek ez az őrült száguldozás, ám megszólalni nem mertek, legalábbis egyelőre. A pattanásig feszült csendet végül Zao törte meg:
- Követnek – mondta kimért unottsággal. Ennek az egy szónak olyan hatása lett, amire a Kutya nem számított: Yuki elkezdett fészkelődni az ülésen.
- Mizuna, vedd át a volánt! – szólt a lányra, akinek teniszlabda nagyságúra kerekedtek a szemei.
- Mi van!? – sipítozott értetlenkedve, de Yuki nem törődött vele. A tetőablak kinyitásába kezdett, s közben odaszólt Zaónak is:
- Te meg kapd elő a Coltjaidat!
- Egy nagy frászt! Ugyan minek kéne nekem neked segíteni? Hé, ne taperold! – förmedt rá Yukira, aki időközben az ölébe ültette Mizunát, majd hosszas bíbelődés után, a lánnyal helyet cserélve az anyósülésre költözött.
- Ha nem teszed, amit mondok, a legközelebbi rendőrkapitányságon találod magad, remélem elég világosan fogalmaztam...
- De én nem tudom, hol van a rendőrkapitányság – kotyogott közbe Mizuna cérnavékony hangon.

Yuki nagyot sóhajtott, majd feltérdelt az ülésen, és egészen derékig kiemelkedett a tetőablakon át a Mazdából. Mögöttük két autónyival egy elsötétített ablakú Mitsubishi kóricált, mintha csak városnézőben lenne, Yuki viszont pontosan tudta, hogy nem turisták ülnek benne. Ezt az is alátámasztotta, hogy amint lövésre kész helyzetbe emelte géppisztolyát, abban a pillanatban a követő autó négy ablakából hármat lehúztak.
- Hé, blöki! – szólt le Zaónak, aki addigra kénytelen-kelletlen leengedte a hátsó ablakot, és hátrafordulva ő is kihajolt.
- Látom – morogta unottan, és mind a két pisztolyát az ablakokból előbukkanó símaszkosokra szegezte. – Ezek tuti nem az én haverjaim – alig fejezte be a mondatot, máris elsuhant a bal füle mellett az első golyó.
- Tudom, ők az én játszópajtásaim – a Mazda kígyózott egyet. – Mizuna!?
- Jól van na, megijedtem!

A két ártatlan autó, ami közöttük rontotta a levegőt a lövés után jobb belátásra tért, és sürgősen elhagyták a terepet. Az egyik közelebbi viszonyba kezdett egy karcsú – a jelek szerint igencsak vonzó – villanyoszloppal; a másik pedig ledőlt egy kis pihenőre a legközelebbi árokba. Abban a pillanatban, hogy tiszta lett a terep, megindult a tűzharc. A Mazdát apránként szétlyuggatták, a Mitsubishin viszont egy árva karcolás sem esett.
- Hogy az a... – dühöngött Yuki, majd leszólt Mizunának. – A sarkon fordulj balra!
- De a lámpa...
- Ne foglalkozz vele!
- Meg ne állj! – rémüldözött Zao is, és vaktában lőtt egyet, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem eltalált egy ártatlan járókelőt.
- Ki tanított meg lőni, te nagyon hülye!? – kiabált Yuki, majd a géppisztolyt eldobva belecsimpaszkodott a tetőbe, nehogy kirepüljön a saját kocsijából. Mizuna életveszélyesen éles kanyart vett be, kis híján tömegkarambolt okozva. Zao csak azért maradt az autóban, mert még időben ráfonta lábait az anyósülés fejtámlájára.
- Téged meg ki tanított vezetni!? – nézett Yuki Mizunára.
- Senki, nincs jogsim, és még életemben nem vezettem! – állta a fiú tomboló tekintetét, ami egy másodperc múlva ijedtbe váltott át.
- Az utat sasold, ne engem! – erre a lány rántott egyet a kormányon, és sikeresen áthajtott a máik sávba. – Teremtőm, most segíts meg! – nyögte Yuki, és legszívesebben kiugrott volna az autóból.
- Mizuna, ha most meghalunk, az csakis a Te hibád lesz! – kiabálta Zao. – Te meg ott fönt ne sápítozz, hanem lőj!
- Mégis mivel, ha!? – replikázott egyre mérgesebben. – Kirepült a cucc a kezemből, amikor ez a zseni befordult!
- Te mondtad, hogy vegyem át a volánt!
- Mert azt hittem, tudsz vezetni!
- Hinni a templomban kell! – szólt közbe Zao is. – Zsuppold vissza Mizunát az anyósülésre, jobban járunk mindannyian!
- Hé! – Mizuna dühösen hátrapillantott Zao hátsó felére (mivel már csak az volt a kocsiban).
- Az utat figyeld! – szólt a lányra Yuki, és visszamászott a kocsiba. – Gyere, helycserés támadás következik! – az eredeti ülésrend felvétele bonyolultabb műveletnek ígérkezett, mint az átülés, tekintve, hogy közben még arra is oda kellett figyelniük, nehogy felkenődjenek egy szembejövő autóra.

Amint Yuki újból a keze alatt érezte a kormányt, behajtott a várost kettéválasztó folyó alá vezető alagútba. Szinte a bőrét égette az a haraghullám, ami Mizuna felől érkezett, de nem kezdhetett el magyarázkodni, vagy bocsánatot kérni, amiért szabályosan leüvöltötte a lány fejét. Egyelőre arra koncentrált, hogy viszonylag ép bőrrel megússzák az estét.
- Bukj le, úgy nagyobb biztonságban vagy – mondta némileg megenyhült hanggal, és a lány csak azért tette, amire utasították, mert életben akart maradni, hogy utána letéphesse a fiúk fejét.
- Tartsd egyenesben, kilövöm a kerekét! – jött Zao felől a kérés.
- Oké, csak igyekezz!
- Még hogy igyekezzek! – morogta az orra alatt. – Nem én dobálgatom a fegyvereimet! – azt hitte, elég halkan zsörtölődött, ám tévedett.
- Hallottam! – közölte a hervasztó tényt Yuki.

Utált magából nyílt célpontot csinálni, de mást nem tehetett, ha valóban le akarta rázni Yuki üldözőit.
„Csak tudnám, hogy mi a francért segítek neki!”
Halk szipogást hallott az anyósülés felől. Minden jel szerint Mizuna idegei feladták erre az estére a szolgálatot, amit a fiú nem is csodált. Az ő adrenalin szintjét is alaposan feltornázták, pedig ő hivatásos gyilkos. Remélte, hogy Yuki tisztában van azzal, hogy ki miatt kockáztatja az életét a kocsiból kilógva.
- Kopjatok le! – minden szóval egy golyót repített a Mitsubishi bal első kerekébe.
A kocsi megpördült, éles csikorgó hanggal, majd oldalról belement a kivilágított alagút falába. A motorháztető alól vékonyka füstcsík szállt fel.
- Végeztem – ült vissza Zao, és kényelmesen hátradőlt. Senki sem mondott semmit.

A folyó túloldalára érve kihajtottak a kertvárosba. Yuki végig az útra koncentrált, de nem bírta kizárni a mellőle érkező halk sírdogálás hangját. Felpillantott, és a visszapillantó tükörben észrevette Zao bűnbánó arcát, miközben a fiú a lányt figyelte. Úgy tűnt, bánja, hogy találkozott Mizunával., és veszélybe sodorta… ismét.
- Itt fordulj be - szólalt meg váratlanul Zao. A hangja teljesen nyugodt volt, és érzelemmentes, Mizuna mégis riadtan kapta fel rá a fejét, hátranézni viszont már nem mert.

Yuki szótlanul, mindennemű kommentár nélkül teljesítette a kérést, és közel tíz percig kavicsos földúton zötykölődtek. Az utat mindkét oldalról egyre sűrűsödő erdő ölelte, a fák ága szelíden összeborultak a kocsi fölött, s csak nyomokban engedték át a tintafekete eget uraló Hold ezüst fényét. Az út egy rozoga, rozsdás vaskerítéssel ért véget, ami után már csak gyalogösvény vezetett. Yuki lefékezett, majd kérdő tekintettel hátrafordult, és Zaóra nézett.
- És most?
A fiú nem válaszolt. Halk kattanással kinyitotta az ajtót, majd betette maga után, és elindult a kerítés felé. Nem nézett vissza, így azt a kétségbeesést sem láthatta Mizuna szemében. A lány pár másodpercig csak némán ült, arcára száradt könnyekkel, majd hirtelen megmozdult, kitárta a kocsiajtót, és kiugrott az éjszakába.
- Zao! – kiáltott a fiú után, aki erre megtorpant és nagyon lassan megfordult.
- Sajnálom – nagyon halkan beszélt, mégis minden egyes szavát tisztán lehetett érteni. – Sajnálom, hogy megöltem a nagyapádat, hogy feldúltam az életed, hogy nem voltam őszinte, és hogy fájdalmat okoztam. Nem kérhetem, hogy megbocsáss – lesütötte szemét, és az apró köveket kezdte nézegetni. – Nem vagyok egy ártatlan árva, sem hűséges öleb, sem pedig jótevő. Akit eddig ismertél, az nem létezik.
- Ez nem igaz – Mizuna szaggatottan megrázta a fejét, ennél többet viszont képtelen volt tenni.
- Egy hidegvérű gyilkos vagyok – különös kegyetlenséggel ejtett ki minden egyes szót, remélve, hogy ez örök életre elrettenti majd tőle a lányt. – Jobb lesz, ha többé nem látsz.

Egy lépést hátrált, ám ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy a vele szemben álló tagjaiba visszatérjen az élet. Mizuna futni kezdett, egyenesen Zaóhoz rohant, és még mi előtt a fiú bármilyen formában is tiltakozhatott volna, megölelte őt.
- Jaj, Mizuna – suttogta halkan, és némi késéssel ugyan, de viszonozta az ölelést. – Shinikai! – nézett az autó felé, amiből csupán a reflektorokat látta. – Shinikai, told ide a segged!
- Jól van, jövök már! – zsörtölődött Yuki, és kelletlenül kiszállt a kocsiból. – Mi van?
- Mizuna elájult – könnyedén ölbekapta a lányt, a Mazdához vitte, és Yuki segítségével lefektette a hátsó ülésekre.

Rövid ideig mind a ketten a lányt figyelték, majd Yuki becsukta az ajtót, Zao pedig minden további nélkül elindult eredeti célja felé.
- Hová mész? – kérdezte unottan Yuki, habár a válasz nem igazán izgatta.
- A közelben maradok, és ha kell, távol tartom Mizunától a haverjaidat. Vidd őt valami biztonságos helyre, a többit majd én elintézem, te pedig kapcsold le az üldözőidet.
- És mi lesz a Vérebekkel?
- Az is hadd legyen az én gondom – részéről itt véget ért a beszélgetés, és mindennemű késlekedés nélkül átugrotta a derekáig érő kerítést, zsebre vágta kezeit, és mint aki csak éjszakai túrára indul, kényelmes léptekkel vágott neki a gyalogösvénynek.