Az ajtó résnyire kinyílt, majd a férfi megláthatta, hogy Floron csupán egy leheletnyi vékony köntös van, és nem több. Haját már kiengedte, a szobában pedig elszórtan pislákoltak a gyertyák. A nő arcán csábos mosoly terült el, ami furcsamód már nem hatott Allenre. Tágabbra nyitotta az ajtót, és megvárta, míg a férfi belép, majd mögötte bekulcsolta az ajtót. A szobában, az ágy foglalta el a legtöbb helyet. A kifakult, bordó huzat kopottan várta a „látogatókat”. Az ágyon kívül volt még egy kisebb asztal és két szék, meg egy kandalló, amiben most vidáman ropogott a tűz.

-Már azt hittem, nem tartod be a megállapodásunkat – mormolta a nő a fülébe, s lesimította róla a kabátot.

-Amit megígértem, azt be is tartom – válaszolt Allen mogorván, és a nő felé fordult, hogy a szemébe nézve, nyomatékosítsa is, amit mondott. Ahelyett, hogy Flor megszeppent volna, kacéran megnyalva száját, gombolni kezdte a férfi kabátját.

-Eddig nem kellett vetkőztetnelek, de ha most ehhez van kedved, hát legyen!

-Semmi kedvem ehhez az egészhez.

-Ugyan! Néhány pillanat, és ugyanúgy fogod akarni, mint én.

-Ne legyél abban olyan biztos.

Flor kihámozta a kabátból, majd az ingéért nyúlt, miközben terelte az ágy felé. Végig csókolt minden kis felületet, ami előbukkant az ing mögül. Egy apró mozdulattal lökte az ágyra a férfit, aki hagyta, hadd csináljon vele azt, amit akar. Flor lovagló ülésben a csípőjére ült, és a füléhez hajolt.

-Úgyis jobb vagyok nála!- mondta, és megcsókolva, a férfiba fojtotta az ellenkezést.

Bő két órával később, Flor minden ízében remegve, és izzadtan dőlt a párnák közé, miközben ajkain, önelégült mosoly bujkált. Allen zihálva feküdt a hátán, és a plafont leste, próbálta lenyugtatni zakatoló szívét. Már megint megtette. Lefeküdt a lánnyal, bár ez állt a megállapodásukban. De akkor is gyötörte a lelkiismeret-furdalás, hogy ahelyett, hogy felesége karjaiban töltené az éjszakát, egy… szeretőnél fekszik. Szerencsére, mindig meg tud állni, mielőtt túl késő lenne. Nem akart egy törvénytelen gyereket is a nyakába. Főleg nem Flortól. És most már Daisyvel sem teheti meg. Hogyan is tehetné? Biztosan örök életre meggyűlölné, pedig most próbálnak kikecmeregni ebből az utálatos érzésből. Megszégyenítené, megalázná azzal a ténnyel, hogy Flortól születik gyermeke, tőle pedig nem! Pedig a felesége! Lassan felállt, és összeszedegette ruhadarabjait. Flor elnyújtózkodva, szemérmetlenül végignézte, ahogy a férfi felöltözik.

-Nem maradsz még egy kicsit?- kérdezte enyhén rekedt hangon.

Allen gondolkodás nélkül megrázta a fejét.

-Nem.

-Kár. Pedig én szerettem volna.

-Az engem, nem érdekel. Szombaton még eljövök, de utána kilépsz az életünkből!

-Előbb tartsd be, amit ígértél.

Allen komor pillantást vetett rá, majd szó nélkül kisétált az ajtón.

Öngyűlölet mardosta, miközben hazafelé vágtatott. Hagyta, hogy a jéghideg szél, amelyben elszórtan hópelyhek is szállingóztak, az arcába fújjon, és hogy átjárja testét a fagy. Démon kitartóan vágtatott a széllel szemben, Allen pedig már szinte teljesen hozzásimulva követte mozdulatait. Most hogy nézzen Daisy szemébe? Miért keverte saját magát ilyen kalamajkába? Már akkor meg kellett volna szakítania a kapcsolatot Florral, mikor megesküdött. De nem. Ő makacsul eljárt szinte minden héten, és a nőnél keresett továbbra is vigaszt. De egyre nehezebben ment, amint kezdett javulni a kapcsolata Daisyvel. Végül az utolsó hetekben már nem is ment a nőhöz, mert minden figyelmét lekötötte a felesége. Aztán a bálon újra találkoznia kellett a nővel, és most ide lyukadt ki. De megteszi ezt Daisyért, hogy elmegy az utolsó éjszakára is, és végleg megszabadul Flortól.

Matt, aki a könyvtárban ült, és egy könyvet olvasott egy pohár vér társaságában, felkapta a fejét a bejárati ajtó csapódására. Meghosszabbította a mellette pihenő lámpás kanócát, amire a fény nagyobb lett. Lassan letette a könyvet, hogy aztán az ajtóhoz sétáljon. Kinyitotta azt, és kilesett a sötétségbe. Szerencsére a látása teljesen normális volt a sötétben, így úgy látott, mintha fényes nappal lenne. Rögtön észrevette öccsét, aki csurom vizesen állt az ajtónál, és éppen hámozta le magáról a kabátot. Haja tincsenként lógott az arcába, de ami legjobban meglepte őt: Allen szemei. Végtelen öngyűlölet mardoshatta őt.

-Hol voltál?- kérdezte, bár tudta, hogy nem ijesztette meg öccsét, mert rögtön észrevette őt.

-Nem fontos – válaszolta, és a könyvtárszobába lépett, félretolva bátyját az útból. Matt figyelte, ahogy kivett a szekrényből, egy üveg cherryt. Felbontotta, majd levágta magát a kandalló előtti fotelbe, és a tüzet kezdte el nézni, miközben félpercenként húzta meg az üveget.

-Mi történt Allen?

Allen csendben maradt, és továbbra is a tüzet bámulta. A fények táncoltak az arcán, és jólesően megborzongott, ahogy átjárta testét az ital, és a szoba melege. Lerúgta magáról csizmáit, és hátradőlt.

-Semmi.

-A francokat, legalább ne tagadnád! - borult ki Matt, öccse állapotát látván.- Későn érsz haza, magadba vagy fordulva, és rögtön italhoz nyúlsz. Nekem ne mondd azt, hogy nincs semmi, mert rohadtul nem hiszem el!

Allen ismét nem szólt semmit, csak elgondolkodva kortyolt néha az alkoholból.

-Ha nem megyek, akkor teljesen tönkretettem volna - szólalt meg végül. Matt felkapta a fejét, és némán várta, hogy folytassa a testvére, de az nem szólt semmit. Csatlakozott hozzá, melléülve a másik fotelbe, és a térdén megtámaszkodva, Allenre nézett.

-Kit, Allen… Kit tettél volna teljesen tönkre? - kérdezte, bár belül már tudta a választ: a feleségét.

-Daisyt - mondta halkan, és újra felállt, hogy kivegyen egy másik üveget, majd ugyanoda visszatérve, lehuppant.

-Hol voltál?

-Az nem lényeges…

-De igenis lényeges!

-Nem, nem az! - emelte meg hangját, és felállt.- A pokolba!- vágta a még teli üveget a tűzre, ami azon nyomban össze is tört, a tűz pedig fellobbant egy pillanatra.- Ha… ha nem megyek, akkor még ennek a kis nyugalomnak is egy pillanat alatt vége lett volna! Mert ha nem teljesítem, akkor egész London az én feleségemet vette volna szájára, Daisyt pedig a sírig hajszolnák! Hogy tehetném, hogy engedhetném meg ezt?! Erre adj választ!- kiabált végül Allen.

Matt még soha sem látta őt így kiborulva. Szemeiben tömény kétségbeesés csillogott, és még valami. Talán… féltés.

-És mit kell tenned, hogy…

-Hagyj már békén! - szakította félbe, és elvonult egy árnyékosabb helyre. Matt még látta, hogy a tűzben néhányszor megvillan a szeme, de nem akart többször kérdezősködni, nehogy még a végén magára haragítsa a férfit.

-Jó éjt – mondta, és az ajtóhoz sétált. Amint hátat fordított a bejáratnak, és már majdnem becsukta, észrevette Daisyt, aki elősétált az árnyékból. Szemei aggódva csillogtak, és megpróbáltak belesni az apró résen, Matt válla felett. Végül, mikor nem ért el sikert, újra Mattre nézett.

-Mióta állsz itt?

-Mi történt?- kérdezte halkan, és bármennyire is próbálta takarni, de megremegett a hangja.

Matt lassan megrázta a fejét, és megfogta Daisy vállát.

-Most inkább hagyd magára.

-De hallottam, ahogy kiabál… nem szokott ilyet… főleg nem veled – suttogta Daisy, és nem engedte, hogy Matt arrébb terelje.

-Ki van bukva, ne húzd fel jobban. Ígérem, nem kell aggódnod, holnapra minden rendben lesz.

Daisy elpislogta könnyeit, és fázósan szorosabbra húzta magán a köntöst, majd bólogatott.

-Biztosan?