Gondolatai visszakanyarodtak a tegnap estéhez, és mindahhoz, amit hallott. Nem tudta, mi történt Allennel, de biztosan kideríti idővel, de amiről meggyőződhetett, hogy mind érte tette. Már teljesen kitörlődött fejéből az a gondolat, hogy a férfi gonosz, alávaló kéjenc, aki csak az élvezetekért él. Idáig így hitte, de nap, mint nap, főleg mostanában - és így, hogy a naplóba is beleolvasott - máshogy látta férjét. Nemcsak őrjítően vonzónak, mert ezt már az elején sem tagadta, de belül nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Odafigyel családjára, és mindent megtesz annak érdekében, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, és ne essen bántódásuk. Előrébb helyezi szerettei érzéseit a magáénál.

Allen szemhéja megrándult, és felsóhajtott. Daisy úgy feküdt vissza, mintha villám csapott volna belé. Nem akarta, hogy rajtakapja, hogy álmában őt nézi. Épp akkor csukta be szemeit, mikor a férfi kinyitotta. Fejéhez emelte kezét, és halkan felnyögött. Már csak azért sem ivott sűrűn, mert nem szeretett másnapos lenni, főleg, hogy az mindig kínzó fejfájással jár. Oldalra fordította fejét, és meglátta Daisyt, aki felé fordulva, összekuporodva feküdt az oldalán, fejét pedig vállgödrében nyugtatta. Egyik keze mellkasán nyugodott, lába pedig az övéi között. Ahogy elnézte az apró kezet, ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy végigcsókoljon minden kis ujjpercet, és a tenyerét. Végül erőt vett magán, és megemelte a kezét, hogy aztán a párnákra tegye, ő pedig kiszálljon az ágyból. Kicsit megszédült, de aztán feltápászkodott, és egy inget magához véve, a fürdő felé vette az irányt.

Lent a reggelinél, csak turkált az ételben, és egész nap szinte semmit sem csinált. Daisy, ahogy figyelte, mikor elmerengve ült egy helyben, állandóan egy megbántott kisgyerek képe jelent meg előtte. Lehet, hogy Allennek sem kellene más, csak annyi, hogy valakihez hozzábújhasson, és megvigasztalják. Mi lenne, ha most próbálkozna a tervével, miszerint elcsábítja a férfit? Végülis nem hiszi, hogy ilyen állapotban visszautasítaná a közeledését. És ha mégis? Mi van, ha csak hiú ábránd, hogyha ágyba bújik vele, megváltoznak a másik irányába? Ha egyáltalán eljutnak a hálószobáig…

-Allen – szólt Daisy, amire a férfi felkapta a fejét. Szemei alatt sötét árkok húzódtak és az egész ember, maga volt a letörtség, és depresszió.- Arra gondoltam, talán…

-Mrs. Daisy!- szólt közbe Charles, a maga pökhendi módján. Daisy sóhajtva fordult a komornyik felé.

-Igen, Charles?

-Miss Armstrong jött látogatóba. A hölgy üzeni, hogy a nappaliban várja.

-Köszönöm Charles- válaszolt Daisy, amire az öregember páváskodóan kisétált az étkezőből. Daisy újra Allen felé pillantott, aki csak halványan elmosolyodott.

-Menj, csak- mondta halkan. Daisy visszamosolygott, majd felállt az asztaltól, és elment.

Rose, amint megjelent Daisy, felpattant, és suttogva megkérdezte.

-Na hogy ment?

Daisy lemondóan megvonta vállát.

-Sehogy. Megzavartak.

-Mi? A pokolba! Otthon úgy izgultam, hogy alig aludtam, erre meg nem történik semmi.

-Nem én tehetek róla!- védekezett Daisy, és helyet foglalt a kanapén.

-Tudom – sóhajtott beleegyezőleg Rose, és ő is visszaült helyére.- Akkor megint ki kell tervelni valamit. És legközelebb ne egy forgalmas helyen kezdj bele a csábításba.

-Rendben – adta be a derekát Daisy.

-Szóval… mi történt, miután rátok nyitottak?

-Elviharzott.

-Óh, tehát menekült előled. Ez jó jel… rendben. Annyi tehát ezen túl a dolgod, hogy olyan helyzetbe hozd, lehetőleg a hálószobájában, hogy semmiféleképpen ne legyen kiútja!

-És azt, mégis hogy?

-Mondjuk, várd meg, meztelenül az ágyában.

-Hogy mit?- pattant fel Daisy, és levegő után kapkodva meredt barátnőjére, aki értetlenül bámult vissza.

-Most mi bajod?

-De én még…

-Tudom, hogy te még soha sem csináltál ilyet, és még én se, de pont ez fogja lebilincselni, amikor meglát. Hiszen idáig mindig azt hitte, hogy csendes, kis szemérmes, szégyenlős feleség vagy, aki nem mer tenni annak érdekében, hogy a házasságotokban végre eljussatok az intimitásig!

-És mi van, ha elbukok?

-Itt már nem fogsz. Lehet, hogy dadogni fogsz, vagy ilyesmi, de innen már nem menekülhet! És te sem.

A három nap túl gyorsan repült el Allen számára. Daisy próbált közeledni hozzá, de mindig undor fogta el saját maga iránt, és a magányba burkolózott, mint oly sokszor, ha nem akart beszélni. Mattnek sikerült kihúznia belőle, hogy Florral miben egyeztek meg, és azt is, hogy ma is odamegy. Erre csak annyit mondott, hogy megvan a befolyása arra, hogy leállítsa ezt a nőszemélyt, és hogy ne kelljen neki elmennie ezekre a találkákra.

Most pedig itt ül, este tizenegykor, a nappaliban, és várja, hogy éjfélt üssön az óra. Daisy, tudomása szerint, korán elment aludni, mert hamar elfáradt, ismeretlen okoktól.

Mégis mit tehetne, hogy ne kelljen újra „végigszenvednie” az estét? A fontosabb kérdés inkább az, hogy mit tenne, ha nem menne el, Flor pedig egy igen aljas híreszteléssel állna elő, Daisy házaséletével kapcsolatban? Bár nem csak a lányt, hanem ő magát is megalázná, de kinézi a nőből, hogy megteszi. Még nem látta őt veszteni. Mindent elért, amit akart, rajta kívül, mert nem őt, hanem Daisyt vette el, de mégis, a testét, még mindig magáénak mondhatja, tehát félgyőzelem.

De egyszer feltette a nőnek a kérdést, hogy szerinte kinek hinnének jobban, egy gróf fiának, vagy egy egyszerű birtokos lányának. A válasz egyértelmű. Mi más vezetne egy nőt, a féltékenységen kívül, hogy bemocskolja a szeretett férfi feleségét hamis állításokkal, mikor azok boldog házasságban élnek? Mert a nép nem tudja, hogy ez érdekházasság, ráadásul úgy állították be, mintha lángolna köztük a szerelem. A látszatot mindig tartották, aggodalomra semmi okuk nem volt. A hiba Allen lelkén szárad, mikor mindent elmondott a nőnek, Daisyvel kapcsolatban. Rettentően bánja, de most már semmit sem tehet.

De ha Daisy teherbe esne, minden megoldódna, mert hát ki gondolná, hogy egy férj, akinek állapotos a felesége, másfelé kacsingatna? Persze, hogy senki! Hát megvan! Nem kell mást tennie, csak egy kis időre megrémítenie Flort, és ezt a kis időt kihasználva, Daisyvel minél előbb ágybabújni!

Életkedve egy pillanat alatt visszatért, már megtalálta az utat a kilátástalanságban. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe?! Ráadásul a lány nap, mint nap itt küldözgeti felé a jeleket, csak el kellett volna fogadnia! „Vak vagy, Noir, de nem gyöngén!”

Flor győzelemittasan mosolyogva figyelte, ahogy Allen lefékez lovával a kocsma előtt, és a kantárt egy fiú kezébe adja, és némi aprópénzt, hogy rendesen megőrizze, amíg kell. Arcát megcsipkedte, hogy elmúljon az unalomban támadt sápadtsága, köntösét pedig meglazította. Már hallotta a férfi lépteit, amint egyre közelednek a szobája ajtajához. Hangos dörömbölés zavarta fel a csendet. Flor felhúzta, vékony, kissé, ívelt szemöldökeit. Csak nem türelmetlen a kis Allen? Kinyitotta az ajtót, és berántotta a férfit, száját pedig azon nyomban az övére tapasztotta. Utazó köpenyét lerángatta róla, és a kabátért nyúlt, de Allen megfogta a csuklóinál, és arrébb tartotta magától.

-Hagyd abba, Flor!

-De Ramen! Megegyeztünk – emlékeztette a férfit, és újra hozzásimult volna, de ő még szorosabban fogta kezeit.

-Emlékszem. És a megállapodásunknak, ezennel vége. Nem vagyok hajlandó többször lefeküdni veled!

-Akkor viseld a következményeit!- sziszegte Flor a fogai közül, és kirántotta karját a szorításból.

-Ne fenyegess, Flor. Engem ne fenyegess! Ha botrányt próbálsz indítani, véged! Én magam foglak eltenni láb alól, ezt jól vésd az eszedbe!

Látta, ahogy a lány elsápad egy pillanatra, végül elvörösödik a düh miatt. Szemei villogtak, ahogy rámeredt, és már csak a morgás hiányzott, és teljesen olyan lett volna, mint egy felbőszített tigris.

-Ezt nem úszod meg szárazon!- suttogta.

-Akkor készülj fel a válaszomra – mondta Allen, majd feltépte az ajtót, és teljes erővel becsapta. Flor felindulásában az ajtóhoz vágta a vázát, amiben már kókadtak a virágok. A váza darabokra tört, a víz pedig lefolyt az ajtón. Hallotta, hogy Allen elvágtat, és ugyanebben az ütemben dübörög saját szíve a mellkasában.

-Ezt még megbánod, Ramen… ezt még nagyon megbánod!

Allen, amint hazaért, Démont átadta a lovászfiúnak, ő pedig hármasával szedve a lépcsőfokokat, felsietett az emeletre. A köpenyét már az előszobában elhagyta valahol, de nem is érdekelte. Csak egy cél vezérelte, mégpedig minél előbb elhálni a már rendesen elcsúszott nászéjszakát, de nem kötelességből!