Allen hamarabb kelt fel mint Daisy, de nem mozdult el onnan. Vigyorogva emlékezett vissza a tegnap történtekre, és már előre tervezte, mi lesz majd aznap este. Daisy jobb karja és lába az övéin átvetve hevertek, Allen pedig félig felé fordulva karolta át. A lány keze felcsúszott a nyakáig, és fülébe fújta a levegőt. Allen hátán még a szőr is felállt, és kirázta a hideg. Halk kuncogásra lett figyelmes, és amint lepillantott a lányra, meglátta, hogy már felkelt. Haja kócosan, összeborzoltan terült szét a párnán, és mindkettejüket csak a paplan takarta el, de az is alig. Allennek és Daisynek is csupán a csípője volt elrejtve mások szeme elől. Bár Allen kételkedett abban, hogy bárki is be merne lépni hozzá, főleg azok után, hogy már házas.

-Jó reggelt – köszönt fátyolos hangon Daisy, és kéjesen nyújtózkodott egyet.

-Neked is – vigyorgott Allen, miközben kezét, alig hozzáérintve a lány oldalához, végigsimított rajta. Daisy rögtön felnevetett, és karjait maga elé kapta. Hangja betöltötte a szobát, és Allen sem állta meg, hogy ne mosolyogjon.

-Tegnap nem voltál csikis.

-Az, tegnap volt – vonta meg a vállát Daisy, és újra felnevetett, mikor Allen megismételte a mozdulatot.

-Hagyd abba!

A férfi lefogta a kapálózó kezeket, és felsőtestével felé mászott.

-Tudod, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy te még meg sem köszönted, amikor megmentettelek Blake esküvőjétől.

-De megköszöntem! - válaszolt dacosan, de ahogy a férfi szemébe nézett, rájött, hogy amaz csak ugratja.

-Igazán?- kérdezte a férfi, miközben újra végighúzta kezét az oldalán, de nem csak egyszer. Daisy a sikoltozás és nevetés között nem tudott dönteni, így mindkettőt hallatva, próbált kiszabadulni a férfi szorításából.

-Ne! Hagyd abba… ez így nem fair… várj… mit… mit kell tennem?

-Köszönd meg!

-Köszönöm!

-Nem így!

-Akkor hogy?

Allen megköszörülte torkát, és egy pillanatra a távolba meredt, aztán újra visszatért a lányhoz.

-Köszönöm Allen, hogy voltál olyan kedves és elbűvölő, hogy megmentettél attól a vadállattól, és hogy a tiéd lehetek! Mondjuk így!

Daisy újra felnevetett, és sikerült egyik karját kiszabadítania.

-Nem hiszed el nekem, hogy az enyém vagy?

Daisy abbahagyta a nevetést, de a szája még mosolyra húzódott. Kihívóan pillantott fel a férfira, és szabad karját a nyaka köré fonta, hogy lehúzhassa magához a fejét. A fülébe súgott.

-Akkor mutasd meg, hogy mennyire vagyok a tiéd.

Allen felkapta a fejét, majd kérdőn ránézett a lányra, de az csak bátorítóan végigsimított mellkasán, ő pedig elvigyorodott.

-Ezer örömmel – mondta, és megcsókolta a lányt.

Az egész délelőttöt az ágyban töltötték, megmutatva a másiknak, mennyire is egymáséi. Luigi örömmel lébecolt az ajtó előtt, de akárhányszor Matt megjelent, mindig eliszkolt. Matt nem hibáztatta öccsét, mert hát… khm, igazán félreérthetetlen hangok szűrődtek ki az ajtó mögül. És ilyenkor mindig felvette az Allen szerint idegesítő - "ugye én, megmondtam" -  vigyort, és tovább sétált. Rose, is bepróbálkozott, de őt sem engedték fel, mondva, a párnak most más, sokkal fontosabb elfoglaltsága van. Délután négy felé Allen felsóhajtott, és most már erőt vett magán, majd kiszállt az ágyból. Daisy tekintetével mindaddig elkísérte férjét, míg az el nem tűnt a paraván mögött.

-Mikor jössz haza?- kérdezte fátyolos hangon, és tudta, hogy neki is kéne ennie már valamit.

-Nem tudom – válaszolt Allen.- De muszáj bemennem a városba.

-Nem mehetek veled?- nyújtózkodott Daisy az ágyban.

-Most nem. De ígérem, holnap elmegyünk valahova – igazította meg nyakkendőjét a férfi, bár tudta, hogy nem sikerült tökéletesen. Daisy intett neki, hogy menjen oda hozzá. Allen készségesen hagyta, hogy felesége normálisan megcsinálja, majd felegyenesedett, és megigazította magán az utolsó ráncokat.

-Jól nézel ki – búgta Daisy, amire Allen csak elvigyorogta magát.

-Tudom!

A nő felnevetett, és maga köré tekerte a paplant, hogy utána felálljon. Az ajtóhoz lépett, hogy átmenjen a szobájába, ruhákért, és hogy végre szalonképessé varázsolja magát. Kinyitotta a kétajtós szekrényt, és választása egy barackszínű ruhára esett. Hallotta, hogy Allen is átjön, és mögé lépett. Átkarolta, és a nyakához hajolt.

-Nem maradok sokáig – súgta, és egy csókot nyomott a füle mögötti részre, amitől a lány egész teste megremegett az izgalomtól.

-Remélem is! Ha elalszok, nem bocsátom meg neked, hogy felkeltesz!

Allen kajánul mosolyogva lépett ki felesége szobájából. Ezt Matt is észrevette.

-Hova mész?

-Ralphoz. Van egy kis megbeszélnivalónk.

Matt bólogatott, majd váratlanul Daisy ajtaja felé intett fejével, és kérdőn nézett öccsére, aki ismételten csak vigyorgott, mint egy gyerek, aki megkapta a karácsonyi ajándékát, és hátra elé araszolt. Matt rögtön megértette, és a szobája felé indult.

-El sem hiszem!- kiáltott fel Rose, amint meglátta mit sem sejtő barátnőjét. A lány szinte sugárzott, és ezt le sem tagadhatta. Csillogó, melegbarna szemek, és… volt még valami benne, ami megváltozott.

-Mit nem hiszel el? - kérdezte Daisy, mosolyogva a lánytól.

-Tuti, hogy megtörtént, igaz? - kérdezett vissza izgatottan.

Daisy elpirult, de azért mosolyogva lehajtotta fejét. Rose örömittasan csapta össze tenyerét, majd átölelte a nőt. Együtt nevettek, és Rose addig kérdezgette Daisyt, amíg az ki nem kotyogott minden részletet, a szemérmesség határain belül. Az egész délutánt végigbeszélték, és Matt néha megjelent a színen. Akkor viszont Rose kezdett el furcsán viselkedni. Zavartan hebegett mindenfélét, Daisy pedig követni sem tudta. De mikor már harmadszor jelent meg a férfi, leesett neki, hogy Matt váltja ki a lányból ezeket. Fejében már megfogalmazódott a terv, hogyan is lehetne a két szende kis nyuszi figyelmét, egymásra fordítani. Mert, hogy Matt is észrevette a lányt, az teljesen biztos volt!

-Hallottam, hogy kezdesz Flor felé kacsingatni – mondta Allen, és otthonosan töltött magának egy kis portóit, majd hátradőlt a kényelmes karosszékben. Ralph elvörösödve hajtotta le barna fejét, és idegesen forgatta kezében a poharat.

-Hát igen… szóval… mi már...

-Lefeküdtetek egymással?- kérdezte megint nyíltan Allen, bár egyáltalán nem zavarta, hogy ők ketten egymásra találtak.

-Hát igen… szóval… ő volt az aki eljött, én nem is tudtam róla. Átjött, és annyit mondott, hogy vigaszra van szüksége. Allen, hogy tagadhattam volna meg? Tudod, hogy gyerekkoromtól ő a gyenge pontom!

-Ralph, nyugi! Eszem ágában sem volt lehordani emiatt. Sőt. Örülök, hogy végre annak a nőnek is benőtt a feje lágya, és végre leszállt rólunk… és mióta?

-Már majdnem egy hónapja. De még nem engedi, hogy megkérjem a kezét. Azt mondta, neki ez még túl korai. De nem értem, mert már rengetegszer bújtunk ágyba.

-A nők már csak ilyenek! Az ördög bújt beléjük – mondta sejtelmesen Allen, és belekortyolt italába.

-Akkor… tényleg nem haragudnál meg rám, ha Florral komolyabb terveket is szövögetnék?

-Teljesen biztos lehetsz benne! - válaszolt mosolyogva Allen. Ralph teljesen másnak látta most Allent. Soha sem mosolygott ennyit, és a szemeiben csillogott a jókedv. Ennek biztos van valami oka. Vagy valaki.

-Ha már itt tartunk – kezdett bele Ralph.- Hogy állsz a feleségeddel?

Allen mosolya egyre szélesebb lett, végül átcsapott önelégült vigyorgásba. Hát igen. Ilyen az, ha az ember dicsekedhet a feleségével.

-Jól… A lehető legjobban.