Allen és Daisy minden éjszakát együtt töltöttek, igazolva azt, hogy ők egymáshoz tartoznak. Bár Allen még nem adott választ a tudom-on kívül Daisynek, de a lány sejtette, hogy férje sem érez másképp, csak lehet, hogy még magának sem meri bevallani. A teliholdkor előjövő rémálmai nem jelentkeztek többször. Rengeteg időt töltöttek együtt. Kisétáltak a városba, kilovagoltak az erdőbe, vagy éppen megint valami eldugott helyen élvezték egymás közelségét. Ma, hétfőn is, éppen kifelé lovagoltak, és már az erdő túloldalán jártak. Lágy szellő simogatta Daisy arcát, haja pedig játékosan lebegett meg minden erősebb széllökésnél. Üde, zöld ruha volt rajta, fodorral az ujján, és a V alakú nyakkivágásán.

Sokszor pillantott Allenre, aki elmerülve a tájban, vagy gondolataiban, nézett előre. A már megszokott fekete kabátja volt rajta, de annyit dobott fel a komorságból, hogy vérvörös inget vett fel hozzá. Szerette így nézegetni az arcát, mikor megfeledkezve magáról, ezer meg ezer érzelem suhan át arcán.

-Itt megálljunk pihenni?- kérdezte Allen, és miután Daisy bólintott, leugrott a lováról, majd a lányéhoz lépett, hogy lesegíthesse őt.

Egy kis patak mellett ültek le, ami nyílván a Temzébe torkollott valahol. A lovak kényelmesen legelésztek, egy kicsit távolabb tőlük. Daisy, két kezén hátul megtámaszkodva sütkérezett a napon, Allen pedig leplezetlenül nézte. Daisy is rápillantott.

-Mi az?- kérdezte, amire Allen titokzatosan elmosolyogta magát.

-Semmi, csak erről a pózról eszembe jutott egy korábbi eset.

Daisy elmosolyogta magát, arcát pedig újra a nap felé fordította. Neki is rögtön eszébe villant az első éjszaka képe, mégis rákérdezett.

-Igen? És melyik?

Allen némán közelebb húzódott, és a fülébe súgta.

-Ne mondd, hogy nem emlékszel! Látom az arcodon, hogy rögtön beugrott!

Daisy csak a férfi felőli szemét nyitotta ki, hogy ránézhessen. Nem állta meg, hogy egy csábos mosolyt ne küldjön felé.

-Ennyire ismersz?

-Jobban, mint gondolnád.

-Óh – nyögte, mikor Allen kiszedte alóla kezeit, és a hátára döntötte a fűben, majd az oldalához ült. Egyik kezén, Daisy távolabbik oldalán támaszkodott meg, a másikkal pedig, nyakkendőjét lazította ki.

-Meleged van?- kérdezte kaján mosollyal Daisy, és jót mulatott a férfi fátyolos tekintetén, miközben maga is épp ugyanúgy várta, mi következik.

-Nem is tudod mennyire – mondta, majd felsimított a lány lábán, fel, teljesen a combjáig.

-Allen, a kezed, kicsit… eltévedt – kapkodott levegő után a nő.

-Nem is vettem észre- mondta, majd lehajolt, hogy megcsókolja.- Sohasem foglak tudni megunni.

-Remélem is.

Két órával később, kicsit ziláltan ugyan, de hazaértek. A komornyik gyilkos szemmel mérte végig őket, és fedezett fel minden apró öltözködési hibát, de ez nem zavarta őket. Allennek el kellett mennie a városba, Daisy pedig egyedül bóklászolt a kastélyban. Az ebédnél csak turkált az ételben, teljesen elment az étvágya, ráadásul hányingere is volt. A könyvtárban talált egy könyvet, amivel éppen az emeletre tartott. Szédült, hányingere volt, és egyre homályosabban látott mindent. Ráadásul a hasa is csikart. Mi lehet a baja? Épp, hogy befordult a szobájának folyosójára, olyan erővel tört rá a szédülés, és az öklendezés, hogy azt hitte, elájul. Tenyerén megtámaszkodva, négykézlábra ereszkedett, és nagyokat lélegzett. Henry sétált el mellette, de csak egy megvető horkantást hallatott, majd tovább is ment. Hát miért nem segít? Nincs semmi emberi együttérzés ebben a tuskóban? Valaki… valaki segít… sen…

Arra ébredt fel, hogy Allen szobájában van, azon belül pedig az ágyban. Az ablakon túl, már sötét volt. Ki hozhatta ide? Mi történt vele? Másik oldalra fordította fejét, és meglátta Allent, aki az ágy mellett ült, egy székben, de elaludt. Feje lebukott, könyökével pedig az ágy szélére támaszkodott. Daisy akaratlanul is felsóhajtott, amire a férfi felkapta a fejét. Szemeiben aggódás látszott, és a nő látta, ahogy megkönnyebbülés árnyéka suhan át az arcán. Kezével megfogta a nőét, és gyengéden megszorította.

-Jobban vagy?- kérdezte rekedten.

-Mi történt?

-Elájultál. Matt talált rád, és még a frász is rájött, mert nem tudta mi bajod lehet. Engem is meg…- elharapta a mondatot, mielőtt kikotyogta volna. De hogy miért nem mondta, ki azt nem tudta. De a nő halálra rémisztette, az biztos. Lóhalálában vágtatott haza, és nem tudta, mi történt. Csak annyit, hogy a lány rosszul volt, elájult, és a szobájában fekszik.

-Biztos, hogy jobban vagy?

-Igen, csak éhes vagyok egy kicsit – mondta bágyadtan.

Másnap reggel Daisynek semmi baja sem volt. Ugyanolyan vidáman kelt, és evett, mint szokott. Jele sem volt a tegnapi rosszullétnek. Délelőtt felé Rose megint megjelent, és szerencséjére, Daisy elérhető volt.

-Már kezdtem azt hinni, direkt találsz ki kifogásokat – duzzogott a lány, amire Daisy heves tiltakozásba kezdett.

-Ugyan Rose, hogy képzelhetsz rólam ilyet?

-Nyugi már, csak bolondoztam…- mondta, majd lehuppant a fotelbe.- Amúgy mi bajod volt tegnap?

-Nem tudom- vonta meg a vállát Daisy.- Hányingerem volt, szédültem, és étvágyam sem volt.

Rose csak pislogni tudott, és a szája is tátva maradt. Daisy értetlenül nézett a háta mögé, nem ott van-e Rose arckifejezésének oka, de ott nem talált semmit. Visszafordult barátnőjéhez, aki már szélesen mosolyogva szólalt meg.

-Te terhes vagy, Daisy!

Daisy kiejtette a poharat a kezéből, ami szerencsére üres volt, és ami ráadásul a szőnyeges padlóra esett, így nem tört össze. Arcából minden szín kifutott, majd újra visszatért.

-Ho… hogy én… terhes?

-Most mit vagy úgy meglepődve? Már majdnem három hónapja házasok vagytok, ráadásul egy hónapja, ha jól tudom, minden nap, minimum kettő a száma, mikor elbújtok valahova hancúrozni…

Daisy még mindig csak nyeldesni tudott a meglepetéstől. Igaza volt Rosenak. Akaratlanul is hasára csúsztatta kezét. Akkor most… Allen gyermekét hordja a szíve alatt? A döbbenetet felváltotta az öröm. A végtelen öröm. Már azt tervezgette, mikor kéne elmondania ezt férjének, mikor belenyilallt a mindig ott bujkáló kérdés. Mi van, ha?

-De… biztos ez? Mármint biztos, hogy állapotos vagyok?- kérdezte Daisy, amire Rose csak elhúzta a száját.

-Biztosan! Női megérzés!

Daisy arcán sugárzó mosoly terült el. Alig várta, hogy Allen hazaérkezzen.

Allen Ralph oldalán lépkedett fel a lépcsőn, és barátságosan beengedte a kastélyba. Előresietett a nappaliba, mert tudta, hogy Daisy ott van. Meg is találta, amint az ablak alatt ült, egy székben, és a kinti tájat figyelte. Mikor benyitott, Daisy rögtön észrevette. Szemei felcsillantak, mintha ajándékot kapott volna. Mosolyogva odaszaladt hozzá, majd a nyakába ugrott. Allen meglepődött ezen a viselkedésen, de visszaölelt, és megcsókolta üdvözlésképpen.

-Allen, mondanom kell valamit! Én…

-Zavarok?- kopogott az ajtón Ralph.

Allen gyorsan elállt onnan, majd megköszörülte torkát.

-Nem nem zavarsz – mondta, majd Daisy felé fordult.- majd este elmondod- suttogta, hogy csak a lány hallja, és mindenki helyet foglalt.

Ralph az asztal egyik oldalán, Allen a másikon, Daisy pedig férje mellett. Sokat nevettek, és beszélgettek semleges dolgokról, majd áttértek a házaséletre is, de az ajtóban megjelent Charles. A komornyik megköszörülte a torkát.

-Lord Noir. Miss Backwish találkozni óhajt önnel.

Allen feszengett egy kicsit, ahogy Daisy is, de Ralphnak felderült az arca.

Egy perc múlva betipegett Flor, a maga gőgös, felfuvalkodott módján. Furcsa volt, mert olyan mintha fogyott volna egy kicsit, és a pompás színek is eltűntek róla. Most csak egy egyszerű, szürkéskék ruha volt rajta, haját pedig csak kontyba fogta fel.

"Mi történt vele?" - kérdezte magában Daisy.

-Fontos beszélnivalóm van önnel, Lord Allen.

Allen mégegyszer megmoccant, majd megköszörülte torkát.

-Nyugodtan mondd, Flor.

Flor kapkodta a tekintetét az arcokon, végül megszólalt.