…Újra az erdőben volt. Köd szállt a föld fölött pár centire. Tengerzúgást hallott egy irányból, így követni kezdte. Sok szaladás után végül kiért egy tisztásra, aminek a végén, sziklás párkányok voltak, az alatt pedig a végtelen tenger. Ahogy lassan közeledett a párkány felé, ki lehetett venni egy nő alakját. Kirázta a hideg. Magában könyörgött, hogy ne Daisy legyen az. Odarohant hozzá, és lelassított néhány méterre tőle, mert a lány, életveszélyesen közel állt a peremhez, és nem akarta megijeszteni, nehogy rémületében megcsússzon. Egyet nyelve  pillantott le a sziklákra, amelyek éles tőrcsoportokként álltak ki a tenger vízéből, és amelyeket vadul csapkodtak a hullámok. Nagyon nem tetszett neki, hogy a lány ott állt. A távolból gyereksírás hangzott fel, és újra kirázta a hideg. Rettenetesen kísérteties volt. A nő megfordult, és Allen majdnem szívbajt kapott, mikor újra felismerte őt. Daisy volt. Allen rögtön nyújtotta a kezét, hogy elhúzza onnan, de a nő hátrahajtotta fejét. A szél, ami feltámadt, vadul kapkodta haját, és hófehér hálóingjét. A lány háta mögött újra megjelent az a vörös szempár, és Allen, tudta mi fog következni, mégsem tudott megmozdulni a rémület miatt. Daisy teste óráknak tűnő lassúsággal dőlt a tenger felé, végül kicsúszott lába alól a talaj, és a sötétségbe zuhant. Allen ordítozva próbálta elfogni a kezét az utolsó pillanatokban, de már túl késő volt. A lány testét elnyelték a habok, és a végtelen sötétség…

Hangos reccsenésre riadt fel, és észrevette, hogy a takaró huzatának felét tartja kezében, szétszakadva, darabokban. Ő maga zihál, mint egy űzött vad, teste fénylik a verejtéktől. Kétségbeesetten hullott vissza a párnákra, és megpróbálta megnyugtatni magát, végül nagy erőfeszítések után sikerült csak visszatartania könnyeit. „A francba, mint egy gyerek! Akármelyik férfi kiröhögne, ha most látna…”

Még életében nem ijedt meg ennyire, mint most. A gyereksírás, Daisy, amint leveti magát, és még a helyszínt is felismerte. Nem messze volt a birtokuktól. Valami jelentése biztosan van! Kell hogy legyen! Nem lehet, hogy csak véletlen műve az egész, hogy állandóan látja Daisy halálát. Jeges rémület szorította össze szívét. És mi van, ha minden, amit álmodik, a jövőben be fog következni? Nem, az nem lehet! Egyszerűen nem. Daisy nem lenne öngyilkos! Sohasem tenne ilyet! Még ha a fájdalom, amit ő okozott, elviselhetetlen lenne is számára, akkor sem menekülne a halálba… vagy mégis? Mi van, ha ő hajszolja oda? Mi van, ha miatta inkább meghal, mint hogy tovább szenvedjen?

Kiugrott az ágyból, majd feltépte az összekötő ajtót. A megkönnyebbülés hatalmas hullámokban csapott át feje fölött, még térdei is elgyengültek, keze pedig megremegett. A lány az ágyban volt. Alszik, és biztonságban van. Semmi baja sincs! És nem is lesz! Erről, ő maga gondoskodik.

Halkan odalépdelt az ágyhoz, majd lepillantott a nyugodt, angyali arcra. Miért ront el mindig mindent? Miért kell mindig sínylődnie, valami múltbéli hibája miatt? Miért nem élhet boldogságban, mint a többi ember? Mert vámpír? Egy gyilkos, aki talán a saját feleségét hajszolja a halálba? Térdre ereszkedett, miközben végig csak feleségének arcát nézte. Haja szétterült a párnán, a takaró a csípőjéig volt felhúzva, és a hálóing sejtetni engedte, hogy mit is takar.

Kisimított arcából óvatosan egy tincset. Belehalna, ha valami történne a lánnyal. Egész idő alatt egy idióta volt. Soha nem nézett a felszín alá, és csak kergette a konfliktusokat. Nem közeledett a lányhoz, csupán a testét akarta megkapni, azt gondolván, talán akkor véglegesen győz a nő felett. Gyerekkora óta egyedül volt, nem törődött vele senki, az élvezeteknek élt, aztán megkapta maga mellé Daisyt, aki mit sem sejtve hozzáment. Rajongott érte, és még képes lett volna odaadni magát, már az első éjszaka, ha nem derül ki minden. És megint győzött volna. Azt hitte. De belátta, hogy egy idő után elmúlt volna a diadalittas örömérzete, és megint ott lyukadtak volna ki, ahol elkezdték. Veszekszenek, gyűlölködnek.

De nap mint nap láthatta, ahogy szenved a lány, és ahogy szenved maga is. Magában mosolygott, mikor a lánynak is sikerült kicsikarnia magából. Szemeivel követte minden mozdulatát, rezzenéseit, és mindig az a lehetőség lebegett a szeme előtt, mi lenne ha lépne felé?

Elemi erővel csapott rá a felismerés. Matt ugyanezeket mondta el, mikor Sarah meghalt. Matt szerette a lányt… és most ő is… szereti Daisyt. Beleszeretett feleségébe, igaz késéssel, de megtörtént. Lehunyta szemeit, és próbálta kiűzni a gondolatát, hogy ő egy nőbe szerelmes, de az, makacsul ragaszkodott elméjéhez.

Nem akarta felébreszteni a lányt, bármennyire is vágyott arra, hogy bemásszon mellé, és a karjaiba zárja. Felállt, és ellépett az ágy mellől.

Másnap Allen már korán elment a városba, hogy üzleti ügyeket intézhessen, bármennyire nem volt hozzá kedve. Daisynek elment az összes életkedve, de muszáj volt felkelnie. A gyomrával nem volt semmi baja, sőt rosszul sem volt, de így is csak turkált az ételben. Akárhányszor beszélgetést próbált kezdeményezni Henryvel, vagy bármelyik rokonával, kurta válaszokat adtak, vagy meg sem szólaltak. Henry, bármikor találkozott a pillantásuk, undorral vegyes gyűlölettel nézett vissza rá, és elfordította fejét. Miért vetheti meg őt ennyire? Amikor rosszul lett, és a földön térdelt, hajlandóságot sem mutatott, hogy egy kicsit is segítsen. Pedig semmi oka nem volt rá, hogy ennyire utálja. Nem tett ellene semmit. Vagy mégis? Lehet, hogy félreértelmezte valamelyik szavát. De akkor sem önszántából tette! Végül megunva az undort, ami a férfiból áradt, felállt az asztal mellől, majd szó szerint kimenekült az étkezőből.

Céltalanul lépett ki a szabadba, és az istálló felé vette az irányt. Tobey, az istállófiú, éppen egy mogyoróbarna arab telivért futatott meg. Mikor meglátta, hogy Daisy tart felé, megállt, majd megemelte kopottas sapkáját.

-Miben állhatok szolgálatára hölgyem?- kérdezte udvariasan.

Daisy elmosolyodott.

-Most nem lovagolni szeretnék. Mondd, Tobey! Lehet itt vívni valahol?

A fiú szemei kikerekedtek, és csodálkozva nézte úrnőjét. Egy nő vívni akar? Ez biztosan csak félreértés.

-Lord Allen nem tartózkodik itthon, Lady. Lord Matthew pedig, ha jól tudom, még nem kelt fel, úgyhogy, senki sincs ott.

-Nem, azt hiszem félreértettél. Én szeretnék egy kicsit… kikapcsolódás képpen.

-A Lady tud vívni?- kérdezte teljes megdöbbenéssel. Daisy felnevetett az arckifejezésén. Nyílván nem sok olyan nőismerőse lehet, aki ilyesmivel üti el az idejét.

-Igen, Tobey, tudok… szóval… megmutatnád, hogy merre van?

Tobey kikötötte a lovat, majd elvezetette Daisyt a kastély háta mögé, ahol egy nagyobb tér állt. Egy kisebb kunyhóban páncélok, különböző bárdok, kardok, és egyéb vívóeszközök lógtak a falon.

Egy bő negyedórával később Daisy - a Tobeytól kért - nadrágban és bő ingben állt a pályán, maga előtt pedig Lussie. A lány rajtakapta, amint gyakorol, és megkérte, hogy tanítsa meg az alapokra. Daisy örömmel egyezett bele. Haját hátrafogta egy bőrszíjjal, és örült, hogy nadrágban mozoghat a nehéz szoknya helyett. Kezében egy vékony, de hosszú kardot tartott. Kidolgozása egyedi, és kivételesen szép volt. Biztosan nagyon régi lehetett.

-A lényeg, hogy próbáld meg mindig szem előtt tartani az ellenfeled, ne hagyd, hogy sikerüljön a hátad mögé mennie! Légy magabiztos, és még ha félsz is, próbáld meg eltalálni - mondta Daisy, és előrenyújtotta a másik, sokkal egyszerűbb kardot, amit Lussie elvett.

-Rendben!- biztatta magát a lány. Ő is hátrafogta a haját, bár nem vett fel nadrágot, a legegyszerűbb szoknyája volt rajta. Ráadásul mondása szerint a legkényelmesebb is.

-Támadj!- szólt rá Daisy, Lussie pedig magabiztosan előre szúrt. Daisy könnyedén kitért előle. Intett Lussienak, hogy maradjon úgy, ahogy van, így a fiatal lány támadó állásban maradt, ahogy a karját is előrenyújtotta. Daisy egyszer körbesétálta, majd lentebb nyomta vállát, a kard hegyét pedig fentebb tolta.

-Így jó lesz. Próbáld meg még egyszer.

Lussie újra szúrt, és a mozdulata olyan volt, mint ahogy Daisy mutatta.

-Nagyszerű. Akkor most rám támadj!

-De mi van, ha megsebezlek?

-Nyugodj meg, nem fogsz, és ezt ne nagyképűségnek vedd!

Lussie bólintott, majd nagy levegővétel után támadt. Daisy ismét kitért előle, majd egy félköríves mozdulattal, kardjával a földhöz szegezte a lányét. Egymásra mosolyogtak. Ezután a védekezés következett, majd egy bő óra múlva egész métereket haladtak előre vagy hátra. Lussie jó tanítványnak bizonyult, Daisy pedig tanárnak.

Allen feszengve lovagolt be a birtokra. Most, hogy megint haragban állt a lánnyal, semmi kedve nem volt hazajönni. Hiszen úgy sem beszélnek egymással, nem ölelheti, csókolhatja meg, akkor mi értelme az egésznek?

Mikor odaadta Démon kantárját Tobeynak, a fiú vigyorogva közölte, hogy a felesége a legnagyszerűbb nő, akit valaha ismert. Allen gyanakodva kérdezte, hogy mit ért ez alatt, Tobey pedig a vívópálya felé mutatott a fejével, és csak ekkor vette észre, hogy fémes hangok zavarják fel a csendet.

Odasétált, majd majdnem leesett az álla, mikor látta, hogy a húga és a felesége vívnak egymással. Daisy rendkívül jól forgatta a fegyvert a kezében, nyilván oktatja Lussiet. De a legfeltűnőbb jelenség, az a szoknya helyett a nadrág volt. Ahogy hozzásimult a lábához, combjához, de fentebb már az ing takarta el. Őrjítő látvány volt, az biztos. Ha nem látta volna már meztelenül, igen meglepődött volna azon, hogy mennyire hosszú, kecses lábai vannak, de ezt már rég tudta. Nem egyszer kalandozott el közöttük.