Rose minden nap átjött, és érdekes módon, az időt, amit itt töltött, mindig Matt társaságában kezdte. Hosszan beszélgettek, sétáltak el valamerre, és nevettek. Most is kint voltak a kertben, és leültek a rózsák közötti kis padra.

-Sarah?

-Milyen Sarah?- kapta fel a fejét Rose, és érdeklődve figyelte a férfi arcát, ami teljesen megrökönyödött.

-Elnézést, nem ezt akartam…

-Ki az a Sarah?- fordult felé Rose, és enyhén elmosolyogta magát. Nagyon felkeltette a figyelmét a név, főleg, hogy vele keverték össze.- Ki az?

Legnagyobb meglepetésére még észrevette a férfi szemében a fájdalmat, és az enyhe sóvárgást, mielőtt az lehajtotta volna a fejét.

-Sarah meghalt- szólalt meg alig hallhatóan. Rose szája nyitva maradt. Óh, ez nem jó! Miért kell ennyire levertnek lennie? Ki volt ő neki, hogy ennyire rosszul viseli, hogy ha megemlítik a nevét?

-Nagyon hasonlított rád, még egyszer elnézésedet kérem a botlásom miatt.

-Milyen volt?- kérdezte Rose. Matt felnézett rá, majd egy kis ideig töprengett a válaszon. Arcán halvány mosoly árnyéka suhant ár. „Szerette!”

-Csillogó zöld szemek, vörös haj- mutatott Rose fürtjeire.- ugyanez az árnyalat. Viszont veled ellentétben, nagyon csendes, és zárkózott volt. Alig mozdult ki otthonról. El is jegyeztük egymást, de… balesetben meghalt.

Rose, akaratlanul is a férfi kezére tette sajátját, ami Matt combján pihent, majd megszorította.

-Annyira sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire fájdalmas az emléke! Legközelebb szóljon rám, vagy küldjön el, sajnálom!

-Nem, nem kell!- egyenesedett ki Matt.- Meghalt, és még ha fájdalmas is, az élet megy tovább. Élnem kell helyette is. Biztosan ezt akarná.

Rose mosolyt erőltetett magára. A pokolba, pedig azt hitte, hogy Matt szíve szabad. Most meg kiderül, hogy még mindig az elhunyt kedvesét siratja csendesen. Nem vette észre, hogy a férfi arcán hagyta tekintetét, és mikor az felpillantott rá, rettenetesen elpirult. Zavartan pislogott egyet, majd elfordította a fejét. Azt hitte leesik a padról, mikor Matt az álla alá nyúlt, hogy maga felé fordítsa vissza az arcát. Óvatosan, bátorságát összeszedve nézett a szemeibe, majd minden ereje elszállt, mikor közelebb dőlt. Matt végigsimított ajkaival a lányén, majd bátortalanul megcsókolta. Rose nyögött egyet gyönyörűségében, majd átkarolta egyik kezével a férfi nyakát. Matt a derekánál fogva húzta magához, és azt hitte, szörnyethal itt helyben, ha nem lehet az övé a lány. Nem tudta, mi vette rá, hogy megtegye ezt, de abban biztos volt, hogy nem bánja meg soha, míg él. Rose kiegyenesedett, és eltolta magától a férfit. Zavarodottan simított ki arcából egy tincset, de mikor látta, hogy Matt újra felé hajol, felpattant a padról, és távolabb ment.

-Te csak… Sarah miatt tetted, igaz?- kérdezte, bár nem tudta, hogyan jött ez a kérdés, hangja pedig megremegett.

-Nem… Rose, várj!- szólt utána, de a lány már futólépésben elhagyta a kertet.

-Félek, Rose!- remegett meg Daisy hangja.- Mindig nagyon feszült vagyok, és ez nem hiszem hogy jót tesz a kicsinek. Henry megfenyegetett, és állandóan egyedül vagyok, én ezt nem bírom!

-Figyelj, Daisy! Talán… jobb lenne, ha ezeket elmondanád… a férjednek.

-Mi? De hát… miért mondanám el? Mit tudna tenni?

-Biztosan többet, mint én. Tudom, hogy haragszol rá, de szerintem semmi okod sincs, mert Flort elvette Ralph Montgomery. És ami a legmeglepőbb, hogy nagyon boldognak látszanak! Szerintem biztos, hogy nem Allené az a gyerek!

Daisy erre inkább nem válaszolt. Még most is háború dúlt benne, hogy melyik oldalra álljon. Már több napja nem szóltak egymáshoz, és félt, ha ez így folytatódik, újra ott lyukadnak ki, ahol elkezdték. Abba pedig beleőrülne. Bár kételkedett abban, hogy ismét úgy meggyűlölnék egymást, mert rengeteg mindent éltek át együtt, és ez nem csak a testiségre vonatkozik.

Éjszakánként, alig bír aludni, mert állandóan arra gondol, milyen jó lenne, ha mellette lenne, átölelné, hallhatná a hangját, szuszogását, mikor alszik. Ha végigsimíthatna arcán, hozzábújhatna, és újra meg újra bebizonyíthatnák egymásnak, hogy férj és feleség. Szenvedett, ezt ő maga is tudta, de mégsem mert lépni felé, mert mindig attól félt, hogy mi van, ha igaz az, amit Flor mondott, és Allené a gyerek.

Rose még sötétedés előtt elment, miután egy kiadós bújócskán átesett, Luigi jóvoltából. Végül megint Matt mentette meg a kölyöktől, és elvörösödött, de ugyanakkor komor arccal köszönte meg, majd elviharzott előle.

Négy teljes napig ez ment. Rose reggel megérkezett, próbált a férfi útjából kikerülni, de mindig összefutottak. Miután a hűvös köszönésen átesett, elmenekült Daisy szobájába, ahol a nőbe öntötte a lelket. Egyre rosszabbul nézett ki. Teljesen maga alatt volt. Nem evett, és ne is mozdult ki a szobájából, és ez nem nagyon tett jót a kicsinek. Daisy állandóan rettegve zárkózik magába. Állítása szerint éjszakáként, érzi, hogy nem egyedül van a szobában, de Allen nem lehet, mert mindig szemmel tartotta a két ajtót, és azon senki nem jött be, sem pedig ki.

Rose becsukta maga után Daisy szobájának ajtaját. Sikerült megnyugtatnia valamennyire a lányt, és az elaludt. Sietős léptekkel ment végig a folyosón, mikor néhány méternyire kinyílt Matt ajtaja, és kilépett rajta a férfi. Rose megtorpant, és már késő lett volna megfordulni, mert a másik észrevette. Így hát, más választása nem lévén, bizonytalanul elindult. Lehajtott fejjel ment el a férfi mellett, aki csak állt, és őt nézte.

-Miért menekülsz állandóan?- kérdezte végül. Rose megállt, majd fejét Matt felé fordította.

-Nem menekülök.

-De azt csinálod!- lépett felé, Rose pedig ugyanannyit hátrált.- Félsz tőlem?

-Nem! Nem félek, csupán…

-Csupán?

Rose dacosan emelte meg fejét, és kezeit ökölbe szorította.

-Nem akarok pótlék lenni!

Matt erre nem nagyon tudott válaszolni. Igen. Kár volt elmondania Saraht. Ha nem osztotta volna meg a nővel, most nem így állnának. De mit értett az alatt, hogy nem akar pótlék lenni? Jó, eleinte mindig megzavarodott a hátborzongató hasonlóság miatt, de soha nem úgy gondolt rá, mint Sarahra. Annyira mások voltak természetben.

-Sohasem gondoltam rád úgy, mint pótlék - szólalt meg csendesen. Rose szemei felcsillantak egy pillanatra, de gyorsan félrefordította tekintetét. Kezei idegesen remegtek, ahogy gyomra is bukfencet hányt. Miért érez így, mikor a férfi a közelében van?

-Ha még így is lenne… nem olyan családból származom, hogy bármi is lehessen közöttünk… jó éjt!

Sietős léptekkel elindult, de Matt elkapta a karját. Könnyben úszó szemekkel pillantott vissza rá.

-Ha ismerne, tudná, hogy engem nem érdekel, hogy honnan jött, vagy milyen a családi háttere… engem csak maga érdekel.

Rose lassan megrázta a fejét, mintha csak egy zavaró legyet akarna elhessegetni. Még mindig szereti Saraht, pedig már meghalt. És csak azért mondja ezt, mert hasonlít rá. Nem tudná elviselni, ha jobban megismerné, eldobná magától, mert a külső mögött egy teljesen más személyiség lakozna, nem pedig a halott nőé. Nem szabad beleesnie! Még jobban nem, mert sokkal fájdalmasabb lesz a lemondás!

-Mennem kell-, suttogta elhaló hangon. Legnagyobb meglepetésére a férfi magához rántotta, majd olyan kétségbeeséssel csókolta meg, amivel még életében nem találkozott. Matt erősen tartotta a nőt. Nem akarta elengedni. Olyan régóta vágyott már erre a pillanatra, és most megtörtént. Szó sem volt arról, hogy Sarah miatt teszi. Mindig szeretni fogja, ez tény. De a Rose iránti érzései sokkal erősebbek lettek. Lassan fordult a fal felé, a lányt pedig az ajtajának döntötte.

-Maradj ma itt velem!- suttogta a nőnek, aki beleegyezőleg a nyaka köré fonta karjait. Rengeteg habozás után lenyomta a kilincset.