Daisy nyűgösen kelt fel. Fel sem öltözött, már megjelent a szobalánya, hogy Mrs. Montgomery azonnal látni akarja. Nem foglalkozva azzal, hogy csak egy köntös, és hálóing van rajta, behívta a nőt. Flor gőgösen lépdelt be a szobába, de nagyon látszott rajta, hogy már csak próbálja fenntartani ezt a hűvösséget.

-Jó reggelt – szólalt meg.

-Viszont – válaszolt Daisy.

-Tudja meg, hogy nem önszántamból vagyok itt! A férjem beszélt rá erre az elvetemült ötletre. És azt se higgye, hogy ezek után puszipajtások leszünk! Ne reménykedjen ilyesmiben!

-Rendben, megértettem – mondta Daisy, de egyáltalán nem értette, hogy a nő hova akar kilyukadni. Hasa már enyhén gömbölyödött, már palástolni sem tudta, hogy várandós. Önkéntelenül csúszott keze a sajátjára. Vajon neki mikor fog megmutatkozni?

-Szóval… én csak azért jöttem, hogy… elmondjam, hogy… hogy… nem Allené a gyermek.

Daisy elfeledkezve magáról, tátott szájjal meredt a nőre. Szinte hallotta, hogy szívéről egy mázsás kő gördül le. Hát mégsem hazudott! Igazat mondott, mikor azt mondta, Flor csak kitalálta az egészet! Szárnyalni lett volna kedve, annyira boldog volt! Hát most már semmi sem állhat boldogságuk útjába. Ha hazajön a férje, rögtön elújságolja a hírt, hogy ő, bizony, tényleg állapotos! Ez nem lehet igaz! Vége a szenvedéseinek!

-Ne haragudjon, hogy zavartam, én csak ennyit akar…

-Köszönöm – suttogta Daisy. Flor meglepetten nézett rá, és ha Daisy szeme nem csalt, és ha jól látta, egy nagyon apró mosoly rándult meg szája szegletében.

Miután Flor elment, Daisy örömittasan dőlt hátra ágyában, és már alig várta, hogy Allen hazaérjen. Vajon hogy fog reagálni arra, hogyha egyszer csak odaállít azzal, hogy apa lesz? Már előre sejtette a reakcióit. Kettő lehetséges. Vagy átcsap szenvedélyes férjbe, és a hálószobáig meg sem állnak, hogy aztán ott „ünnepelhessék” meg a hírt, vagy a döbbenettől meg sem bír majd szólalni… bár az első az esélyesebb, Daisy pedig remélte is. Már rég nem volt együtt vele, és teljesen hiányzott neki. Milyen egy szemérmetlen nőszemélyt csinált belőle!

Az ajtó kivágódott, és Henry lépett be, teljesen furcsa ábrázattal.

-Daisy, Allen megsebesült! Segíteni kell rajta!

Daisy nem foglalkozott vele, hogy megint hálóing van rajta. Így rohant ki a férfi után, felpattant Henry háta mögé, majd hagyta, hogy a férfi elvigye a birtokról.

Allen sietősen lépkedett fel a márvány lépcsőkön. Mielőtt benyithatott volna, Matt és Rose jött ki, egymás kezét fogva. Meglepődött ezen a fucsa viselkedésen, de mégsem tette szóvá.

-Daisy?

Matt és Rose összenéztek.

-Henry azt mondta, hogy te várod a szikláknál. Elég sietve mentek el.

-Óh, ne- nyögte Allen, és kikapta a lovász kezéből Démon kantárját.

Már több mint egy negyedórája lovagoltak. Daisy kérdezgette a férfit, hogy hogyan sérült meg a férje, honnan tud róla, és sok minden mást, de Henry, csak egy "maradj csendben" - nel elhallgattatta. Gyanús lett neki a férfi, de nem kicsit... Már fájt a háta is, hogy ennyire hátul ül, és rettegett attól, hogy talán valami baja lesz a babának.  Megingott abban, hogy Henry igazat mondott, hogy Allen valahol eszméletlenül feküdt, de az aggódás miatt inkább nem szólt.

Az erdő zöldjét felváltotta a kavicsos, kemény út, végül Daisy meghallotta a tenger morajlását. Orrát is megcsapta a sós levegő, mégsem érezte magát jobban, sőt egyre rosszabbul lett. Már biztos volt abban, hogy Allen nem lesz sehol. De akkor mit akarhat Henry?

-Henry, kérlek, menjünk vissza, én inkább otthon várnám meg Allent, jó?- veregette meg a férfi vállát, de az csak gúnyosan elmosolyogta magát, de nem állt meg.

-Most már itt maradsz!

Daisy összerázkódott a hangjától, és nem tudta miért, de pánikba esett. Nem mert leugrani a lóról, mert nagyon féltette a gyereket, de akkor mit tegyen?

-Henry, azonnal vigyél vissza! Hallod? Vigyél vissza…

Henry hirtelen megállt, Daisy pedig a hátának lökődött. A férfi lepattant a lóról, és őt is durván lerángatta.

-Hé, engedj el! Henry, mit akarsz?! Engedj el! Haza akarok menni!

-Az nem a te otthonod! Te csak egy betolakodó vagy!

-Engedj el!

A férfi nem engedett a szorításon, és egyre csak a sziklák peremére vonszolta őt. Kiértek a szélére, Daisyt pedig a vállánál fogva maga elé állította, a tengerrel szemben. A szél vadul cibálta haját és hálóingét. Reszketve lepillantott, és annyit észrevett, hogy nincsen alattuk éles szikla. Az kicsit arrébb volt még. De így is tudta, hogy mi Henry szándéka. Meg akarja ölni. Csak azért, mert ő betolakodott a családjába.

-A kis Mrs. Daisy öngyilkos lett, mert nem bírta már a férje kiruccanásait. Próbáltam megmenteni, de már késő volt.

-Te őrült vagy – suttogta a lány halálra rémülve.

-Az lehet. De te halott leszel.

-Henry, gyermeket várok! Nem ölhetsz meg mindkettőnket!

-De, megtehetem. Senki sem fog gyanúsítani.

-Ahogy Sarahnál sem, igaz?- esett ki a száján Daisynek, és rögtön megbánta, mert a férfi szorítása erősödött.

-Túl sokat tudsz… hogy élhetnél így tovább?

-Henry ne, kérlek!- könyörgött, és hagyta magát, hogy felzokogjon. Nem érhet így véget az élete. Már megint minden jóra fordult Allennel, talán véglegesen is, erre meg - meg fog halni! Ez így nem igazságos!

-Búcsúzz el szépen – suttogta a férfi a fülébe, és egy aprót lökött rajta. Daisy sikoltozva hátrált, de állandóan Henrynek ütközött. Nem, nem szabad, ezt nem lehet, nem halhat meg!

Henry keze elengedte, és valaki elrántotta mögüle a férfit, de Henry még egy utolsó lökéssel elérte, hogy kibillenjen egyensúlyából, és a tenger felé dőljön.

-Daisy! - Allen éppen el tudta kapni felesége karját, de ő is utána csúszott, és csak szerencséjén múlt, hogy el tudta kapni a sziklapárkányt. Ott lógott, több méterre a vad tenger felett, és könyörgött, nehogy megcsússzon egyik keze sem.

Henry felsőbbrendűen sétált oda, és levigyorgott testvérére.

-Hármat egy csapásra. Nem is rossz!

-Rohadj meg, Henry!- vicsorgott Allen, mire Henry rátaposott a kezére, Allen pedig felkiáltott a fájdalomtól, majd kicsúszott keze közül a talaj…

Nem tudta, minek tulajdonítsa, hogy óriási szerencséjük volt, de nem estek rá sziklára, vagy egyéb halálos dologra. Mikor a tengerbe zuhantak, Allennek kicsúszott a felesége keze az övéből, és két feljövetel után tudta megtalálni az épp süllyedő lányt. Nagy erőfeszítésébe telt, hogy kiússzon a partra, de úgy, hogy a lánynak se essen baja közben.

Köhögve, és levegő után kapkodva, négykézláb mászott ki a homokos partra, magához szorítva Daisyt. Mikor már úgy gondolta, hogy sekély a víz, óvatosan lefektette a lányt, majd maga is mellé zuhant.

Térdei és karjai úgy remegtek, mint még soha. Maga mellé nézett, és észrevette, hogy a lány szemei még mindig csukva annak. Rémülten térdelt felé, és fülét a szájához rakta, de nem hallott semmit. Két ujját a nyaki ütőérhez nyomta, de az is alig lüktetett. Az első másodpercekben azt sem tudta mit tegyen. Kapkodta a fejét, megrázta a lány vállait, de ő csak nem ébredt fel.

-Daisy… Daisy! Hallasz, engem? Daisy!

A nő orrát befogva, szétnyitotta ajkait, majd levegőt fújt a szájába. Aztán várt néhány pillanatot, de az megint nem reagált. Elkeseredetten hajtotta végre ugyanezt a mozdulatot, még egyszer, kétszer, háromszor…