Homályos szemekkel hajolt le, hogy még egyszer levegőt adjon neki. Hátrébb dőlt, hogy megnézhesse, használt-e valamit, de a lány ugyanolyan mozdulatlan maradt. Ajkai szétnyíltak, szempillái nedvesen tapadtak arcához, ahogy hálóruhája is testéhez, feltárva a rejtett idomokat, amiket csak ő ismert. Allen nyögve térdelt tovább felesége felett, és nem tudta, mit tegyen. Olyan, mintha szívét szegekkel szurkálnák... nem tudta, hova tegye ezt a fájdalmat.

-Ne hagyj itt – suttogta, miközben szorosan lehunyta szemeit, és magához szorította az elernyedt testet. Úgy szorította, mint hajótörést szenvedett a mentőkötelet. Csakhogy ez a mentőkötél már nem nagyon akart élni. Ő üldözte ide. Őmiatta nem akar felkelni. Őmiatta történt mindez.

Felordított volna a fájdalomtól, de nem ért volna vele semmit. Itt tartja karjaiban az egyetlen nőt, akit valaha szeretett, de a halálba üldözte. Igaza volt Mattnek. Nem kellett volna soha hozzáérnie. Még mindig elevenen élt emlékeiben az első találkozás minden egyes perce. A szája, a haja, a teste, amit már soha sem érinthet meg még egyszer.

-Túl… túl szoros…

Allen biztosra vette, hogy csak a képzelete játszik vele, de rögtön magához tért, mikor a lány görcsösen köhögni kezdett. Lazított a szorításon, és távolabb tartotta magától a nőt, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg él! És tényleg élt. Mikor minden vizet felköhögött, ernyedten omlott vissza Allen karjaiba, aki hálásan ölelte magához.

-Soha ne ijessz meg így még egyszer! Hallod?

Daisy erőtlenül bólintott, és karjait férje nyaka köré fonta.

Miután a lány elég erőt szedett össze, hogy rendesen éber tudjon maradni, Allen a karjaiba kapta, majd hazasétáltak. Útközben Daisy mindent elmondott Florról, de még nem szólt a saját gyerekükről. Azt nem tudta, hogy miért nem. Talán nem volt megfelelő az időzítés. Mikor hazaértek, Matt és az apjuk közrefogták Henryt, aki azt mondta, hogy mindketten meghaltak. Nagy volt a megdöbbenés, mikor megjelentek a házban, csurom vizesen.

-Lussie!- szólt Allen a húgának.- Kérlek, kísérd fel Daisyt.

-Rendben – egyezett bele a lány, majd lassan felvezette a lányt a lépcsőn.

Mikor eltűntek a fordulón, Allen rögtön bátyjának esett.

-Te rohadék! Mit akartál ezzel elérni, ha? Engem nem tehetsz ilyen könnyen el láb alól, remélem, felfogtad!- ordítozott Allen.

Henry rezzenéstelen arccal hagyta, hogy öccse a falnak lökje.

-Azt hiszed, megijesztesz? Az a kis ringyó túlságosan a szívedhez nőtt. Szégyent hozol a családunkra! Egy vámpír nem így viselkedik! Még ha az a nőszemély vámpír lenne, talán azt mondanám, rendben! De egy ember! Szánalomra méltó.

-Ne avatkozz az életembe! Te voltál annyira rajta, hogy elvegyem, akkor most mit cirkuszolsz?

-Az volt, hogy majd vámpírrá is teszed! De már majdnem egy fél éve házasok vagytok, és sehol semmi! Még mindig ember!

-Azt hiszem, fiam… - szólt közbe Rufus, furcsán komor tekintettel - elegendő okot mondtál… és elegendőt arra is, hogy végleg elmenj innen!

-Mi?- kapta oda a fejét Henry.- Ezt hogy érted?

-Úgy értem, hogy mától ki vagy tagadva. Nem tartozol ebbe a családba. Mehetsz oda, ahova akarsz.

-Ezt nem teheted meg velem, hallod? Nem teheted meg!- kelt ki magából kétségbeesetten.

-De megtehetem, és meg is teszem. Szedd össze a holmidat. Fél órád van, hogy eltűnj innen!

Henry betartotta a fél órát, és ennyi idő múlva már azt hihették, hogy nem is volt ott soha. Daisy az egész napot átaludta, Allen pedig mellette virrasztott. Soha sem élt át olyan fájdalmat, amit akkor, mikor azt hitte, elveszíti. Mégis, mit kezdene nélküle? Egy fabatkát sem ér az élete, ha nincs mellette Daisy, aki kitölti a napjait. De ha mellette marad, talán a lány továbbra is csak szenvedni fog. Bár nincs itt Henry, Flor pedig boldog házasságban él, nincs aki, bántaná őket, de mindig lesznek új ellenségeik.

Daisy dél körül ébredt. Rettenetesen fájt a feje, és rögtön hasára rakta kezét, és mosolyogva nyugodott meg, hogy biztosan ott van, hiszen alig észrevehetően már domborodott. Felkelt, megmosdott, átöltözött, majd vidámabban ment le az étkezőbe, de ott senki sem volt. Charlestől megtudta, hogy Allen a könyvtárszobában tartózkodik, így odament.

Kopogás nélkül nyitott be. Szerencsére férjén kívül nem volt más, így maga mögött becsukta az ajtót, és lassan a férfihez sétált. Allen felpillantott naplója mögül, majd mikor meglátta Daisy, becsukta. „Itt az idő.”

-Allen… szeretnék mondani valamit…

-Figyelj Daisy…- szakította félbe a lányt, aki már előre rosszat sejtett. Mikor lett ilyen pesszimista? - Ma… voltam a papnál, és… kértem hogy bontsa fel a házasságunkat.

Daisy egy pillanat alatt sápadt le, és legszívesebben elájult volna, de nem mert. Hogy mit akar?

-D-de… miért?

Allen szemeiben mély fájdalom csillogott, de elkapta a lányról.

-Ha mellettem maradsz, állandóan veszélyben leszel. Bármennyire is fáj, de el kell hogy engedjelek. Nem lehetek olyan önző, hogy magam mellett tartsalak, mikor tegnap majdnem meghaltál.

-Allen, engem nem érdekel!

-Daisy… ne. Most már teljesen mindegy…

-Ne dönts helyettem is! Felnőtt nő vagyok, tudok gondolkodni, és döntéseket hozni! Nem kell, hogy helyettem határozz el dolgokat! És mégis, megmondanád, hogy hova menjünk?

-Én nem megyek veled…

-Nem rád gondoltam – tört ki belőle a sírás, és már megint akaratlanul hasához szorította kezét, amit követett Allen tekintete. Jó néhány percbe telt, míg rájött, hogy mire is céloz a lány.

-Te… te… tőlem…

-Igen! Gyereket várok tőled, te meg el akarsz innen küldeni!- fakadt ki majdnem kiabálva a lány.

Allen nem akart hinni a fülének. Daisy terhes. Méghozzá tőle! Gyereke lesz!

-Ez… biztos?

Daisy bólogatott.

-Ezt próbáltam már több hete elmondani, de mindig közbejött valami… ne lökj el magadtól Allen… most már ne!

A férfi karjaiba zárta a nőt, aki szipogva bújt a védelmet nyújtó karokba. Hogy mennyire hiányzott már ez neki! El se tudja mondani.Allen lehajolt, hogy megcsókolhassa a lányt, aki készségesen ajánlotta fel ajkait. Már el is felejtette, hogy az előbb miért sírta el magát. Nem számított semmi más, csak az, hogy ők itt vannak, újra együtt.

Bő két óra múlva mindketten meztelenül feküdtek a kandalló előtti szőnyegen. Forró ölelésekkel, csókokkal bizonyították egymásnak, hogy fontosak a számukra. Allen ezerszer vonta vissza szavait, ami a válással kapcsolatosak voltak, Daisy pedig újra, és újra megbocsátott neki. Lehetséges, hogy ez így fog menni, életük végéig, de ha mindig boldog lesz a vége, akkor egy szava sem lehet.