Elizabeth nem tiltakozott, mert már a levegővétel is nehezére esett, ráadásul azon igyekezett, hogy kordában tudja tartani háborgó, görcsben álló gyomrát. Iszonyatosan lüktetett a feje, és elzsibbadtak a végtagjai, az ájulás határán állt. A férfi már a dokkoknál járt. Azóta sem szólt semmit, és ez csak még jobban felcsigázta félelmét. Egészen közelről hallotta a tenger morajlását, és a habok hamisíthatatlan sziszegését, ahogy kifutnak a partra, majd eltűnnek a homok között. Az idegen nehezebben lépkedett a nedves homok miatt, mégis könnyedén tartotta a nőt. Elizabeth félig ájultan lógott a vállán, de még észrevette, ahogy megtorpant. De alig tarthatott a „tétovázás” pár másodpercig, mert utána céltudatosan belegázolt a vízbe. Beth nyögve megmarkolta a férfi hátán a kabátot, és kinyomta magát, különben már könyékig elázott volna.

Érezte, hogy a térdénél erősödik a szorítás, majd egy erőteljes rántás után combközépig elmerült a vízben. Majdnem felsikoltott a jéghideg víztől, de már annyi ereje sem volt. Egy nagyobb hullám a háta közepéig felcsapott, és már nem a hidegtől, hanem az erejétől, és a rosszulléttől sírta el magát.

- Engedjen el… - suttogta erőtlenül.

Újra meglökte egy hullám, és minden ízében remegve próbálta megtartania magát, mégsem sikerült. A férfi láthatta rajta, hogy nem sokáig bírja már, ezért megfogta a felkarjait, majd egy kicsit maga felé húzta. Elizabeth a fejét rázta, mégis öntudatlanul lépett egyet a férfi felé. Homlokát a másik mellkasára hajtotta, és nem értette, hogy miért állnak itt ketten. Ha az idegen halálra akar fagyni, nem tiltakozik… de miért rángatja bele őt is?

- Ne… Nem akarok… nem akarok magával menni… - nyögte halkan.

- Muszáj… - hallotta a kíméletlen választ, ami egy világot döntött le benne.

Nem tudja, mennyi ideig állhattak itt. Fogai összekoccantak, szájából forró pára szállt fel, akárhányszor kilélegezte a levegőt. Kezei elgémberedtek, lábait már nem is érezte. Mégis, csak a másik szívdobogására figyelt… Meg akarta ütni, rákiáltani, hogy ehhez egyáltalán nincs joga, de semmihez nem volt ereje… vagy már nem is akarta? Mégis, mit számít, mi történik vele? Itt se jobb a helyzet… Szolga, semmibe se nézik, se anyja, se apja. Ráadásul egy gazdag, szadista arisztokrata szeretője volt… most meg egy bűnöző szeretője lesz?    

- Kapitány, ki ez? – hallott meg egy harmadik hangot.

Arra eszmélt fel, hogy a férfi, aki előtte állt, megragadja a derekánál, és a térdeinél, majd egy lendülettel felemeli. Nem foglalkozott; kinek adja át, csupán az volt most neki a fontos, hogy minél szárazabb helyre kerüljön.

- Az most nem lényeges… - válaszolt tömören a kapitánynak nevezett alak.

A férfi, akinek átadta,  ő is jó erőben volt, és sokkal gyengédebben ért hozzá, mint az, aki még a vízben volt. Biztosan észrevette, hogy nő, gondolta magában Elizabeth cinikusan. A Kapitány is felhúzta magát a csónakba, majd egy mogorva pillantással a másikra nézett. A férfi, aki idáig Elizabethet próbálta valamelyest felmelegíteni, rögvest elengedte, és az evezőlapátokért nyúlt.

- Késtél! – morogta oda neki.

- A Kapitány jött túl hamar! És minek hoztad magaddal őt is? – váltott át rögtön közvetlenebb megszólításra.

- Sok közöd van hozzá?

- Nincs… - morogta oda a Beth számára egyre szimpatikusabb férfi. – De minek rángattad magaddal? – kérdezte, és evezésbe kezdett.

- Kérem, ne vigyenek magukkal… - szólalt meg Beth alig hallhatóan.

- Maradjon csendben, ne kezdje el megint, Hercegnő! – förmedt rá a Kapitány.  

- Nem lehetnél vele egy kicsit kedvesebb? – állt ki mellette a másik férfi.

- Ne most kezdd el játszani az Úriembert, kérlek!

- Veszélyes a hajó egy nőnek! Visszaviszem, ha gondolod, de ne vigyük el magunkkal… a fiúk egy-kettőre lecsapnak rá!

- Köztük te lennél az első, nem? – válaszolt gúnyosan a férfi.

Elizabethnek csak egy szó forgott az agyában, és egyre jobban átjárta a rémület. Már hamarabb is rájöhetett volna, hogy kik ezek, de még csak most döbbent rá. Kalózok. Gyomra újra diónyira zsugorodott, és legszívesebben öngyilkos lett volna. Inkább, mint egy olyan sors, ami rosszabb John Harpernél.

- A szavam végleges! A nő velünk marad, mert meglátott, és tudja, hogy köröznek. És az a férfi, aki hozzá mer nyúlni, köztük Te is… a saját kezemmel tekerem ki a nyakát, feldarabolom, és a cápáknak adom vacsorára!

Elizabeth már megint a sírás határán állt, de legalább nyugtatta a tudat, hogy nem fogják rávetni magukat, amint felteszi a lábát a hajóra. Ha jól vette ki a Kalózkapitány szavaiból, akkor csak magának akarja… egyelőre. És mi lesz, ha megunja? Vagy ha nem tetszik neki a látvány? Mert még mindig megvannak a nyomok, amiket az előző „szeretője” hagyott rajta. Mi lesz, ha megundorodik tőlük, és úgy végzi, ahogy azt olyan részletesen elmesélte?

A csónak lassan megállt, és már csak a hullámok ringatták. A mögötte ülő férfi felállt, és felsegítette őt is. Megfordult, majd belemarkolt az ingének az ujjába.

- Könyörgöm, vigyen vissza… - kérte suttogva. A Kapitány megragadta a derekánál, majd távolabb rántotta a férfitól.

- Ne próbálkozzon nála, Hercegnő, mert a végén még elgyengül, kísértésbe esik, és teljesíti a kérését. De remélem, nem akarja, hogy a leghűségesebb emberemet maga miatt kelljen kivégeznem! – mondta, gúnytól éles hangon.

Az előtte álló férfi lassan megfordult, majd megfogta a kötelet, amit nemrég dobtak le. Elizabeth felpillantott a hatalmas fregattra, ami tiszteletreméltón ringott a vízen. Három árboc meredt az ég felé, melyekre hófehér vitorlát feszítettek ki. Az orrárboc alatt egy faragott alakot látott, de a sötétben nem tudta kivenni teljesen. A korláton több férfi is kihajolt egy pillanatra, bizonyára, hogy megnézzék, visszajött-e épségben a két férfi. A Kapitány megvárta, míg társa teljesen felér, csak utána indult el, maga előtt tolva a nőt is.

- Várjon, én…

- Hallotta, amit mondtam, nem? – szakította félbe a férfi.

Elizabeth nyelt egyet, és újra felpillantott a férfiakra.

- Ne féljen… nem fogják bántani magát…

- Nem akarok menni!

- Ez most nem akarás kérdése, Hercegnő! – válaszolt gúnyosan mosolyogva.

- Nem megyek fel a hajójára! – mondta határozottan, bár tudta, hogy határozottsága kicsit vetekszik remegő hangjával és testével.

- Azt majd meglátjuk… - morogta a férfi, majd újra felkapta, és a vállára dobta.

 Elizabethnek ismét könny szökött a szemébe a fájdalomtól. A férfi elindult felfelé, bár elég lassan haladt. A csónak  lassan eltűnt a sötétségben, és Elizabeth érezte, hogy az élete innentől fogva gyökeres fordulatot vesz.

A férfi ráültette őt a korlátra, és valaki megtámasztotta a hátát, nehogy hátra, vagy esetleg előre essen, de ott maradt. Biztos volt abban, hogy az a férfi, aki a csónakban evezett, és aki rá akarta beszélni a Kapitányt arra, hogy őt visszavigyék. Rosszul volt, émelygett, ráadásul szédült is. Még csak most vette észre, hogy be lehet dagadva az arca az ütés miatt, amit Georgetól kapott.

A Kapitány elérte az utolsó létrafokot, és egy szintbe került a lánnyal. Elizabeth a férfira pillantott, aki szintén őt nézte. Most láthatta az arcát, mely hosszúkás volt, de nem annyira, mint Johné. Egynapos borosta sötétítette az állkapcsát, de még ez sem rontott az összképen, sőt. Határozott vonásai voltak. Nem mindennapi, ahogy azt megszokta egy ember a bűnözőktől. Ha nem ebben a helyzetben találkozott volna a férfival, biztosan nemesnek mondja. Világosbarna haját csak lazán, egy fekete szalaggal fogta össze, melyből kiszabadult néhány makacs tincs. Jobb fülében pedig egy nagyon apró, arany karika lógott. Alig lehetett észrevenni a hajától. De legjobban a szemei fogták meg. Mindig azt hitte, az a legszebb, ha az embernek határozott zöld, vagy kék szemei vannak. A Kapitánynak viszont füstszürke volt, amiket sötét szempillák kereteztek… a legszebb, amit valaha látott.

Arcán megjelent egy apró mosoly, amit nem tudott hova tenni. Nem volt gúnyos, de öröme rögtön elszállt, ahogy a férfi leplezetlen kíváncsisággal végigmérte, majd ismét a szemébe nézett, immár komoly arccal. Felhúzta magát, így a lány hátrahőkölt a hirtelen támadt közelségtől, és szomorúan vette tudomásul, hogy a férfi arcán megint ott van az a jellegzetes, gonosz mosoly. Átlendítette az egyik lábát a korláton, majd a másikat is. Fél karral emelte át a nőt is, majd állandóan maga mellett tartva, elindult a hajó fedélzetén.

- Friss husi!

- Éljen!

Beth kétségbeesetten kapkodta a fejét a rengeteg félmeztelen férfi között. Sikítani, toporzékolni akart, hogy - hogy lehet a Kapitány ennyire érzéketlen tuskó, hogy felhozza ezek közé a barbárok közé.

- Ugye mi is kapunk belőle, Kapitány?

- Hozzám is beugrassz, cukorfalat?

- Én leszek az első!

- Menj a francba az elsőbbségeddel! - kezdtek el hangoskodni a fedélzeten.

- Pofa be! Ő az enyém! – harsogta túl a hangzavart a fogvatartója, a hajón pedig síri csend támadt –. Csak egyszer mondom el, úgy hogy mindenki figyeljen! Ha bárki hozzá mer nyúlni, saját kezűleg fogom kinyírni, és nem leszek gyors, világos voltam?

Többen igenlően motyogtak valamit, mások bólogattak.