A Kapitány belökött egy súlyos faajtót, és belépett, maga után húzva Elizabethet. Az ajtót kulcsra zárta, a kulcsot pedig zsebre tette, és leült egy székre, ami egy nagyobb faasztal mellett állt. Az asztalon térképek, papírok, rengeteg körző, nagyító, és egyéb kellék hevert. A férfi hátradőlt a széken, karjait összefonta a mellkasán, lábait pedig felrakta az asztalra, és onnan nézte a lányt, aki hátát az ajtónak vetette.

- Leülhet, ha gondolja, Hercegnő!

Elizabeth gyorsan felmérte a helyzetet a kabinban. Jobbra tőle egy elfüggönyözött ágy állt, mellette üvegek, és egyéb csecsebecsék, mint például ékszerek, rubintok, gyémántok, és egy koponya. Beth elsápadt a gondolatra, hogy talán megvan a többi része is a szerencsétlen halottnak. A falakról gyertyák lógtak le, mindegyik alatt, szélesebb aljjal, és mindet gondosan kikötötték. Balra két láda volt. Az egyik tárva-nyitva állt, amiből ingek tömkelege lógott ki, a másik zárva volt.

Mivel másik ülőalkalmatosság nem volt az ágyon kívül, némán megrázta a fejét.

- Ahogy gondolja, Hercegnő!

A férfi újra végigjártatta tekintetét a lányon, Elizabeth pedig összeszorított fogakkal állta, és még kínosabban érezte magát, mint előző alkalommal, bár ez érthető volt. Ott többen voltak… itt meg csak ketten.

- Tudja, hogy túlságosan könnyű? Amikor vizes lett a ruhája, csak akkor éreztem, hogy viszek is valamit…

- Ez nem tartozik magára! – csattant fel Elizabeth. – Mit akar tőlem?

- Váltságdíjat, Hercegnő! – válaszolta könnyedén, mintha csak arról beszélgetnének, hogy milyen az időjárás.

- Nem vagyok Hercegnő, és nem kap semmiféle váltságdíjat!

- Már pedig addig marad itt szerény személyem társaságában, amíg nem fizetnek magáért!

- Sohasem fog kapni… és ne hívjon Hercegnőnek!

- És miért is nem? – kérdezte gúnyosan, és érdeklődve felhúzta a szemöldökét.

- Már mondtam! Nem vagyok sem hercegnő, még csak nemes sem…

- Akkor nem értem, egy cselédnek hogy telik ilyen ruhára.

- Ez nem az én ruhám!

- Legalább ne hazudna, Hercegnő! Mondja, melyik családból való? – kérdezte unottan.

- A Harper családnál dolgozom! Szobalány vagyok, nem hercegnő! – sziszegte a lány dühösen, és a férfira meredt, de az csak mosolygott.

- Mi a neve?

Elizabeth megzavarodott a hirtelen témaváltástól, és csak néhány pillanatnyi késéssel válaszolt.

- Elizabeth Katherine Noell – válaszolt csendesen.

- Elizabeth… - mondta ki halkan, és olyan hangsúllyal, mintha valami édességről lenne szó. – Hány éves?

- Semmi köze hozzá!

A férfi felállt, majd lecsatolta a kardot a hüvellyel együtt, és az asztalra dobta, majd elindult felé. Elizabeth összeszorította a szemét, és már várta az ütést, de csak furcsa bizsergést érzett, ahogy meghallotta a Kapitány halk levegővételeit. Kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy a férfi csupán egy lépésnyire áll tőle. Felnézett rá.

- Mi lenne, ha normálisan válaszolna a kérdéseimre, és akkor talán épségben hazaérne, szerető családjához… érintetlenül? – suttogta az utolsó szót, amitől Beth hátán  az összes pihe felállt.

A férfi szemeibe nézett, miközben nem akart tudomást venni a csapdába ejtő karokról, amik az ajtónak támaszkodtak a két oldalán.

- Még egyszer elmondom, Uram… nincs se címem, se vagyonom… se családom…

A Kapitány arca elkomorult, pillantása pedig lentebb került a szájára.

- Akkor talán a legősibb mesterséget űzöd? – kérdezte halkan, és szájával végigsimított a nyakán.

Gyomra összerándult a sértés súlyától, és az ismerős érzéstől, hogy újra csak eszköz lett, amivel el tudják magukat élveztetni.

- Ez több mint sértő, Uram! – remegett meg a hangja, és nekifeszült a férfi mellkasának, de az meg sem mozdult. A férfi, félmosollyal a száján, felemelte a fejét, majd ujjai közt el kezdte csavargatni az egyik lelógó, vizes hajfürtöt.

- Akkor viszont tényleg nem tudom, hogy honnan van a ruha… sem örömlány… sem hercegnő… sem…

Az arca újra elkomorult, de most már véglegesen. Leszakította nyakából az aranyláncot, ami az egyetlen volt rajta, ami ténylegesen az övé. Beth utána kapott, de a férfi lefogta a kezeit. Újra megmerevedett, amikor megérezte a meleg, puha tapintásokat a nyakán.

- Ki tette ezt? – kérdezte összevont szemöldökkel, és ujjait végigfutatta a kékes-zöld, lilás foltokon, a lány bőrén.

Beth megpróbálta kiszabadítania a kezeit, de a férfi erősen tartotta. A Kapitány először a szemeibe nézett, majd a kezekre, amit a kezében tartott. Maga elé tartotta az egyik csuklót, és megfordította, majd a belső részén észrevette a horzsolásnyomokat és véraláfutásokat. Újra a lány szemeibe nézett, aki zavartan pislogott, nyilván ezzel akarta visszatartani könnyeit.

- Ki tette ezt? – kérdezte újra, de most már valamivel lágyabban. Még meg is lepődött saját magán, hogy, hogy tud így megszólalni.

- Nem jobb ember, mint maga… - suttogta Elizabeth, és lehajtotta a fejét. A férfi úgy érezte magát, mintha egy kést forgattak volna meg egy mély sebében. Megfogta a nő állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Sohasem tudnék bántani nőt! – sziszegte összeszorított fogai közül, majd arrébb vonszolta a lányt, kiment, és bevágta maga után az ajtót.

Elizabeth hallotta a kulcs zörgését a zárban, mégis megkönnyebbülve rogyott le a székre, és maga is vizsgálni kezdte a csuklóját. Kesztyűt kellett volna vennie. Bár… ez előtt az ember előtt mi marad titokban, néhány óra után? Biztos volt benne, hogy semmi.

A Kapitány, dühösen vágott át a fedélzeten. Az emberei, mind a helyükön voltak, és látszólag csak a parancsára vártak.

- Irány Cherboury! – kiáltotta haragosan. – Mi lesz már? Döglött népség!

- Miért pont Franciaország? – lépett oda mellé az elsőtiszt.

- Azért, mert én azt mondtam! – csattant fel a Kapitány, és továbbment.

- Mi az? Nem ment olyan könnyen a hölggyel, ahogy gondoltad? Én mondtam, hogy vigyük vissza!

- Fogd be a pofád, ha jót akarsz magadnak! És csak, hogy tudd! Nem tettem vele semmit! És nem is fogok!

- Csak nem langyi lettél, főnök? A francia veszett egy nép. Nem hittem volna, hogy elkapod a hülyeségüket…

- Menj a rohadt életbe! Egyáltalán, ki kérdezett?

- Rhys…

- Első tiszt, azt hiszem, ok nélkül otthagyta a munkáját! Mi a mentsége? – állt meg, és farkasszemet nézett a vele egymagas, sötétbarna hajú férfival, akit gyermekkorától ismert.

- Megpróbáltam észhez téríteni egy idiótát… - morogta a férfi, majd hátat fordított a Kapitánynak.

Rhys sokáig nézett utána, majd morogva újra elindult a tervezett irányba.

- Hé, Morgan! – kiáltott oda egy őszülő, hatvanas éveinek elején járó, kopaszodó embernek, aki a kormánynál állt. – Tegyél egy kis kerülőt, ha esetleg követnének.

- Rendben, Kapitány! – bólogatott a férfi, majd hozzáértő reflexszel és kezekkel, jobbra tekerte a kormányt.

Rhys újra elindult le, a konyha felé. Még vetett egy utolsó, dühös pillantást a csillagok felé, mielőtt lemászott a keskeny lépcsőn, és benyitott volna.

Ijedten kapta hátra a fejét, amikor egy balta suhant el az arca előtt, és beleállt a falba. Elszörnyülködve nézett a tejfölszőke nőre, aki villámló szemekkel meredt rá. Kezeit csípőre vágta, és idegesen dobolt a lábával.

- Valerie…

- Megmondtam, hogy senki nem jöhet be a konyhába kopogás nélkül, nem? Ennyi erővel meztelenül is rohangálhatnék, azt se vennétek figyelembe? – kiabált és idegesen hadonászott a fél karnyi késsel.

- El is találhattál volna!

A nő éjfekete szemei összeszűkültek. 

- Rhys Rathmore… Ha el akartalak volna találni, már halott lennél! – suttogta vészjóslóan.

- Rendben, oké! Legközelebb nem felejtem el a kopogást! De ha nem mászkálnál meztelenül, nem kellene kopogni!

- Nem szoktam meztelenül mászkálni! – kiáltott rá, és belevágta a kést az asztal lapjába.

- Rendben, te győztél! – emelte Rhys magasba a kezét. – Inkább adj valami nyugtatót!

Félelmetes volt a változás, ami néhány pillanat alatt végbement a lányon. Az arca megenyhült, a kést kirántotta az asztalból, és elmosolyodott.

- Mit adhatok? – kérdezte.

- Valami erőset… - motyogta, és helyet foglalt.