Beth csendben figyelte, ahogy a kalóz kisétál a kabinból. Nem fordult hátra, még csak hozzá sem szólt. Felsóhajtott, mikor meghallotta a kulcs zörgését a zárban. Nem szerette a gondolatot, hogy be van ide zárva, de tudta, hogy itt legalább biztonságban van… már amennyire biztonságban lehet egy kalózhajón. Lepillantott a tenyerében tartott láncra, és a medálra, amit még tegnap éjszaka szakított ki a nyakából a férfi. Egy kalóz, aki visszaad egy ékszert a tulajdonosának… nem szokásos kép.

Elmosolyodott magában, amikor bevallotta magának, hogy rémülete, amely tegnap szinte mardosta belsőjét, átváltott valami könnyedebbé. Levonta a következtetést, hogyha tényleg szót fogad, és nem szegi meg a szabályokat, akkor tényleg épségben leszállhat a hajóról. A férfi már többször is bánthatta volna, ha akarja. Most is csupán egy fűző és alsóruha volt rajta, mégsem nyúlt hozzá. Az már más dolog, hogy lehet, hogy csak a sebek riasztották el…

Kinyitotta az apró, de annál szebb medált, és közelebb emelte arcához, hogy láthassa a benne rejtőző apró portrét. Az anyja nézett vissza rá, kicsi, alig látható, titokzatos mosollyal. Fekete haja, szabadon, hullámos tincsekben omlott a vállára, onnan pedig a hátára. Nem örökölte tőle az éjsötét, vad, fekete szemeket. Azt se tudja, hogy ki volt az apja. Soha nem beszélt neki senki róla. Az anyja egy szépség volt hozzá képest. A legtöbb vonását örökölte, mégis… ezerszer szebb volt nála. Mindig azt mondogatta, hogy várja ki az idejét, mert lehet, hogy akkor talán őt is túlviszi… ebben kételkedett. Ahogy lepillantott magára, még jobban elkedvetlenedett. Bordái kilátszottak, semmi alakja nem volt. Tizenkilenc évesen már igazán mutatkozhatnának rajta valami nőies jelek. 

Összefonta karjait, majd hátrarázva haját, az ágy túloldalára ment, hogy felvehesse a ruhát. Vegyes érzelemmel nézte a mélybordó anyaghalmot, és kedvtelenül vette fel a földről. Egyedül nem fogja tudni visszavenni… az már más kérdés, hogy nem is akarja. Ebben a percben mindent megtett volna, ha itt lehetnének a saját ruhái. Semelyik nem volt olyan fényűző, és lélegzetelállító, mint ami Fannyé… de nem fulladt meg bennük. A legtöbb ruhadarabja elölgombolós volt, és a méretére szabták. Az is más dolog, hogy elveszett bennük, mert rengeteget fogyott az utóbbi időben. A ruhát visszaejtette a földre, majd egy nagy sóhajjal leült az ágy szélére.

Megmerevedett ültében, mikor meghallotta a zár kattanását. Biztosította magát, hogy, még ha a kapitány is, akkor sincs félnivalója. Meglepetése annál jobban fokozódott, mikor az ajtóban meglátott egy szőke nőt. Haja alig ért a háta közepéig, fekete szemei kutatóan fürkészték a kabint. Mikor meglátta Bethet, szélesen elmosolyogta magát, majd belépett, és maga mögött kulcsra zárta az ajtót.  

- Jó reggelt! – szólalt meg a nő, és bentebb sétált a szobába.

- Jó reggelt… - válaszolt Beth kicsit zavartan. Egy nő, egy kalózhajón… mosolyogva?

Kínosan mosolyogva szorosabbra fogta össze magán az alsóruhát, és a földet kezdte el bámulni.

- Ó, előttem aztán igazán nem kell szégyenkezned! – szólalt meg ismét a szőke nő. Beth felnézett rá, majd értetlen arcot vágva, inkább csendben maradt.

- A nevem Valerie Bruckner. De hívj nyugodtan Valerienek, vagy Valnak… ahogy tetszik!

- Valerie Bruckner? Aki…

- Igen, aki hajótörést szenvedett… gondolom, mindenhol azt hiszik, hogy meghaltam. Nem is baj.

- És a férje? – kérdezte Beth érdeklődve.

- A férjem tényleg meghalt! – válaszolt olyan örömmel, mintha nem is egy halottról beszélne –. Na, de visszatérve Rád! A kapitány szólt, hogy hozzak neked valami kényelmesebb ruhát – mutatta fel a kezében tartott csomagot, amit Beth idáig észre sem vett.

- Óh, tényleg? – kérdezte Beth halkan.

- Igen, és ha nem gond, nem abroncsos szoknyát, és hatvan kiló szatént hoztam, hanem nadrágot, egy mellényt, és egy inget, meg persze csizmát, amiben szerintem ezerszer jobban fogod érezni magad! De ha zavar a nadrág, akkor adhatok szoknyát is!

Beth először megrökönyödött a gondolaton, hogy nadrágban mászkáljon mások előtt, de… ahogy végignézett Valerien, hajlott az ötlet felé. Végül is egy kalózhajón van! Ha szoknyában és drágakövekkel kirakva ülne a kabinban, sem változtatna semmin.

- Hát… szerintem a nadrágos változatot kérem – mosolygott rá a nőre, aki viszonozta.

- Akkor essünk neki…

Valerie közelebb sétált, Beth pedig láthatta a pillantását, ami az összekuszált ágy felé siklott. Zavarában rákvörös lett, és csak áldani tudta a nőt, amiért nem hozta szóba, ugyanakkor nem kerülte el figyelmét a rosszalló homlokráncolása.

Odaadta neki a fehér inget, és egy barna, térdig érő nadrágot. Elfordult, hogy Beth felöltözhessen, de a válla fölött hátraszólt.

- A fűzőt ne vedd le!

Beth magán hagyta a fűzőt, és felvette a nadrágot. Furcsán érezte magát benne, de valahol mégis szabadságot.

- Ne félj, ne lesz nagyon szoros a fűző, de muszáj fenn lennie rajtad, mert az ing túl átlátszó!

- Rendben… te ehhez jobban értesz! – mosolyodott el Beth, és hagyta, hogy szorosabbra fűzzék a „börtönét”.

- Kapsz rendesen levegőt? – kérdezte Valerie, és megállt a keze.

Beth nagy levegőt vett, és megmozgatta vállait, hajlongott egy sort.

- Igen, így jó lesz!

Valerie befejezte a fűzőt, majd odanyújtotta Bethnek az inget. Ő felvette, majd visszatartott röhögéssel nézett le magára.

- Ez mindjárt leesik rólam!

- Nyugi, mindjárt megcsinálom!

Valerie elővett egy övet, majd befűzte a nadrágba, elöl pedig olyan szorosra vette, ami kényelmesen megtartja rajta a nadrágot.

- Így ni!

Elizabeth még felvette a mellényt, ami a térdéig ért, és egy pár csizmát.

- Kicsit furcsa…

- Ne félj, hamar megszokod! Észre se fogod venni!

Beth végül elengedte magát, és rámosolygott a nőre. Ki tudja? Lehet, hogy pont benne talál rá a csatlósára! Nem maradhat itt ölbe tett kézzel, egy kalózhajón, szövetségesek nélkül! Ez így nem mehet! Nem fogja magát egy elveszett kis „hercegnőnek” mutatni. A lábára fog állni, és kiharcolni magának egyes jogokat… mint például… a szabadságát… nem fogja hagyni, hogy még egyszer megkötözzék! Kötözték őt már eleget! Vagy, hogy oda mehet, ahova akar! Nem fogja a kalóz mégegyszer bezárni, mert… hát megütni nem meri, de van más módja annak, hogy az orra alá törje a borsot! Mindenesetre mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ne érezze rabként magát ezen a hajón. Kibírja addig, amíg ki nem kötnek. Akkor pedig leszökik valahogyan. Azt a tervet majd máskor eszeli ki, de mindent szépen sorjában.

- A hajammal mi legyen? – kérdezte a nő felé fordulva, és kíváncsian fürkészte az arcát.

- Csak egyszerűen fogd fel. Tessék, itt van egy szalag! Mindjárt jövök, csak… van egy kis elintéznivalóm!

Beth bólintott, nem értette ezt a hirtelen hangulatváltozást.

Valerie kisétált a kabinból, mosolyogva. De amint bezárult mögötte az ajtó, arca komor lett, és egyenesen felszaladt a fedélzetre. Kikerülte a kalózokat, a főárbochoz sietett. Rhys éppen a vitorlát rögzítette ki.

- Beszélhetnénk, Kapitány? – morogta neki oda.

Rhys meglepődve figyelte a nő feszült arcát, és szemeiben a tüzet, ami tapasztalatai szerint, rosszabb volt a pokolnál.

A kötelet odaadta Nathannek, majd követte a lányt a konyhába. Mikor bezárta az ajtót, megbánta, hogy ezt tette. Valerie szembefordult vele, és hozzávágott egy rongyot.

- Mi bajod van? – csattant fel.

- Miért kellett ezt tenned? – kiáltott rá.

- De mit?

- Tiszta kék és zöld folt az egész háta! A csuklóin a kötélnyomok, és a nyakáról ne is beszéljünk! Rhys, a rohadt életbe, te nem szoktál ilyen lenni! Miért kellett bántanod? Csak, azért mert nem engedett? Nem minden nő ugrik rögtön az ágyadba! Egy szadista állat vagy! Ha még egyszer…

- Nem én voltam! – szakította félbe Rhys, és dühösen visszadobta a rongyot. – És köszönöm, hogy azzal gyanúsítasz, hogy nőket verek meg! Mintha mindennap ezt csinálnám! Ez az a dolog, amire soha nem lennék képes, ezt te is jól tudod!

- De hát…

- Hozzá se nyúltam! Azon kívül, hogy le kellett róla szednem azt a göncöt, különben megfulladt volna! A pokolba… tényleg így ismersz?

- Nem te… ha nem te… akkor ki? – fogott vissza magából a lány, és már megbánta, hogy így nekiesett a férfinak.

- Nem mondta el… erre meg is akartalak kérni, hogy valahogy nyomozd ki! Te jó vagy a lelkizésben, ezért biztos menni fog!

Valerie lehajtotta fejét, majd hangosan sóhajtott. Hajába túrt, és újra felnézett a férfira. Az csak állt ott, sértett büszkeséggel, de nem szólt többet.

- Sajnálom Rhys… de… nem tudtam, na!

- Máskor gondold át a dolgokat, és csak azután vádolj meg… - mondta, majd kisétált a helyiségből.