Elizabeth hangtalanul lépkedett fel a fedélzetre. A Nap már fenn volt az égen, és élesen világított a szemébe. A fedélzeten lehettek vagy tizenöten, húszan… Ijedten torpant meg, mikor minden szem felé fordult. Arca vörösre váltott, és legszívesebben visszament volna a kabinba, ahol senki sem láthatja… de nem fordulhat vissza… Egy sebezhető állatnak érezte magát, aki farkasok csapdájába sétált bele. Követték minden mozdulatát, ahogy elindult egy kiszemelt férfi felé. Már öreg volt, ránézésre a nagyapja is lehetett volna. Bozontos szakálla és szemöldöke ősz volt, szemei barnán csillogtak. Mikor megemelte fejét, és a lányra pillantott, tekintetében furcsa meglepődés villant, amit gyorsan el is rejtett. Beth felment a lépcsőn, mely felvezetett a hajókormányhoz, és odasétált hozzá, majd bátortalanul elmosolyodott.

- Jó reggelt… - szólalt meg halkan.

Az öreg biccentett, és mikor látta, hogy a lány tanácstalanul néz körbe, elnevette magát rekedtes hangján.

- Magának is hölgyem!

Beth visszamosolygott rá, és már nem volt a mosolyában semmi mű, semmi bizonytalanság.

- Nyugodtan hívjon Bethnek, nem vagyok nemes!

Az öreg bozontos szemöldöke felszaladt, és csodálkozva figyelte a lány arcát.

- Akkor miért hozta ide a kapitány, ha semmit nem kap cserébe? – kérdezte, és kicsit jobbra tekerte a hajókormányt.

Beth kecsesen megvonta vállait.

- Azt én sem tudom. Szerintem csak a ruhám téveszthette meg.

Az öreg matróz kételkedve pillantott rá, majd újra visszafordította tekintetét a tengerre. Elizabeth a korlátnak dőlt, és elmerengve figyelte az embereket, akik a fedélzeten dolgoztak. Kifeszítették a vitorlákat, egy ember éppen a késeit és fegyvereit élezte. Sokukon nem volt ing, így félmeztelenül végezték a dolgukat. Ez láthatóan nem zavarta őket, sőt. Még jól is érezték magukat. Beth érdeklődve hallgatta, ahogy egy néger férfi, aki a fegyvereket tisztítgatta, fütyülni kezd egy lágy dallamot. Halk volt, de az egész hajót bejárta. Megborzongott, és nem tudta eldönteni, hogy a széltől, vagy a hangtól, ami egyre erősödött, ahogy többen is beszálltak a „kórusba”.

- Hova megyünk? – kérdezte Beth, miközben a férfiakat nézte.

- Franciaországba – válaszolta a férfi, és ő is beszállt a dalba.

Beth összevonta szemöldökeit, és kíváncsian fürkészte a másik arcát.

- Miért pont Franciaországba?

- A kapitánynak van egy kis elintéznivalója. Aztán irány a Csont-sziget… legalábbis szerintem.

- A… a Csont-sziget? – lehelte Beth sápadtan.

Rengeteg történetet hallott a helyről. Egyesek szerint elátkozott, és csak azért tudnak megbújni ott a kalózok, és egyéb „aljas” emberek, mert ők maguk is ugyanolyan gonoszak, és átkozottak, akárcsak a sziget. Mások szerint olyan, mint a Paradicsom. Hívogató, addig kísért, míg a földjére nem lépsz. Aztán egyszer csak nyomod vész… A történelemben, már amióta ismerik a szigetet, egyik birodalom, vagy nagyhatalom se tudta bevenni… Nagy hajóval nem lehet közelíteni hozzá, hisz szinte minden méternél zátonyba futnának. Csak a kalózok ismerik a rejtett kis utakat. És akárhányszor, akármeddig, akárhogy kínozták meg az onnan származó alakokat, egyik sem volt hajlandó elárulni a hely titkait. Kitartottak mellette, megvédték, akár az életük árán is.

- Nem kell így megijedni, aranyom… nem minden igaz, amit állítanak róla…- szólt a férfi, és ránézett a lányra.

- A sziget már sokunk életét mentette meg. Ha az nincs… most mi sem lennénk itt! – barázdált arcán széles vigyor terült el. – Ráadásul bevehetetlen. Kell-e nekünk ennél jobb búvóhely?

Beth egy kételkedő mosolyt küldött a férfi felé, majd ajkait fogai közé harapta.

- És minek megyünk Franciaországba?

- Mint mondtam, a Kapitánynak dolga van… de szerintem, szórakozni is fog egy kicsit…

Bethben felcsillant a remény. Ha a Kapitány huzamosabb ideig nem lesz itt a hajóján, talán van esélye a szabadulásra!

- És mégis mennyi ideig maradunk ott?

A férfi megvonta a vállát.

- Talán egy, legfeljebb két nap… de semmiképp nem több.

Elizabeth megreszketett a lehetőségek adta reménytől, és széles mosoly ült ki arcára.

- Igazából mi dolga van a Kapitánynak? – kérdezte, csak ogy nehogy túl gyanús legyen a csend.

A férfi felnevetett, rekedtes hangja bezengte a hajót. Semmi gúny nem volt benne, csupán jól szórakozott.

- Ha a Kapitány azt akarná, hogy tudja, elmondta volna, nemde?

Beth szégyenlősen mosolyogva bólintott.

- Elnézést Uram…

- Ugyan már! Nem Angliában vagyunk, és nem is egy kicicomázott teremben… Hívj csak…

- Bill!

Beth összerezzent a hangtól, ami sajnálatos módon túlságosan is ismerős volt számára. Még az előtt megérezte, hogy mellette áll, mielőtt odapillanthatott volna. Arca égett, főleg a jobb oldali, hiszen tudta, hogy a férfi most épp őt nézi. Összeszedte magát, és ő is felé fordította fejét. A Kapitányon most egy fekete nadrág és csizma volt, melynek felső részét, visszahajtották, és egy fehér ing, melyet vagy lusta volt begombolni, vagy elfelejtette… inkább az első verzió. Haját, szokása szerint egy fekete szalaggal fogta hátra, amelyből mindig kiszabadultak a rakoncátlanabb tincsek, és a széllel játszottak. Csípőjére egy vastag övvel fogta oda a kardot, és hüvelyét.

Nyelt egyet, ahogy saját magát azon kapta, hogy úgy bámulja a férfit, mint macska a farkast… de a gond az volt, hogy a farkas túlságosan is szép volt, hogy menekülni tudjon… megbabonázva nézte az előtte álló alakot.

- Mit keres maga itt kint, Hercegnő? – kérdezte, Beth pedig beleborzongott a hangjába. Te jó ég! Mi ütött bele?

- Ugye nem várja el tőlem, hogy bent üljek naphosszakat? – kérdezte, rátalálva a hangjára. – Szükségem volt a szabad levegőre…

- Férfiruhában? – kérdezett vissza, Beth pedig nem tudta eldönteni, hogy tetszik neki, vagy zavarja-e a dolog.

- Valami baj van vele? – szegte fel az állát a lány.

- Ami azt illeti, igen… - válaszolt Rhys, és közelebb lépett, majd ő is nekitámaszkodott a korlátnak a lány mellett, karjait pedig keresztbefonta mellkasán.

- És mi lenne az? – mondta Beth flegmán, és Billt nézte, véletlenül sem pillantott volna a mellette álló „farkasra”.

Gyomra összerándult, ahogy megérezte a férfi leheletét a nyakán.

- Túlságosan elveszi az embereim figyelmét a lábaival, Hercegnő… - válaszolta suttogva.

Beth meghökkent a hallottakon, és az említettek felé kapta fejét.

- De… de hiszen nem is néznek…

Rhys gúnyosan elmosolyodott, és hangosan beszívta a levegőt, majd kifújta.

- Az a dolguk, hogy bármit tesznek, azt más ne vegye észre… de tudja, akárhányszor elkapom valamelyiket bámuláson, legszívesebben kitekerném a csinos kis nyakát, pedig tudom, hogy mit vált ki belőlük a látvány, és nem is csodálkozom… de csak nem akarhatom egyszemélyes legénységgel folytatni az utam… maga pedig még tartozik nekem.

- Tényleg? – lepődött meg Beth, és a férfira nézett, aki bólogatott.

- Egészen biztos… sokkal többel tartozik, mint amit törleszteni tudna…

Beth szemei kikerekedtek, felháborodása láthatóvá vált arcán.

- Még én tartozok Önnek, azok után, hogy akaratom ellenére felhurcolt a hajójára, és elrabolt? Na ne nevettessen!

- De megmentettem egy férfitól, aki láthatóan bizonyította, mennyire szereti nőkön kiélni az agresszivitását, megmentettem a további szenvedésektől és nyomortól. Ja és ki ne felejtsem, az akasztófától, mert hát… a ruhalopás is bűn. Nem is kicsi!

- És azt hiszi, hogy itt boldogabb vagyok? Egy hajónyi férfival összezárva, akik lesik minden mozdulatomat? – kérdezett vissza hevesen.

- Mondtam, hogy nem fognak magához nyúlni! – jelentette ki a férfi magabiztosan.

- Rendben… tőlük így megszabadultam… de magától nem!

Rhys arcára újra visszatért az a gonosz, féloldalas mosoly.

- Ha nem ad rá okot, én sem fogok magához nyúlni… bármennyire is szeretném… - halkult el a hangja a végére, annyira, hogy csak a lány hallja. Beth arca vörösre gyúlt, és levegő után kapkodva ellökte magát a korláttól.

- És ezt higgyem is el egy… egy… egy kalóznak?

- Sokszor jobbak vagyunk, mint bármelyik más férfi, aki úriembernek mondja magát… ezt ön talán jobban is tudja, mint én! Attól, mert nincs rangunk, és talán egy kicsivel jobban feszegetjük a határokat, mint bármely más ember, nem vagyunk vadállatok… és főleg nem nőkön töltjük ki a haragunk. Az nem is férfi, aki bánt egy nőt…

Elizabeth mereven nézte a férfit, aki még mindig ugyanúgy állt, ahogy az előbb ott hagyta, de szemeiben már harag lángolt. Mogorván nézte a lány arcát, fogait összeszorította. Izmai megfeszültek, ezt láthatta még az ing alatt is. Meg fogja valaha érteni ezt az embert? Kalóz… lop, csal, hazudik… és minden valószínűséggel, embereket is ölt már… mégis, úgy védi a gyengébbik nemet, mintha az egész világon ő lenne a felelős a nőkért. Hogy lehet valaki ennyire ellentmondásos? Biztosan ölt már… ebben nem kételkedett. De hogy állíthatja azt valaki, hogy nem tud megütni egy nőt, ha már több férfi életét kiontotta, mint ahány éves?

- Csak abban tudok bízni, hogy megtartja a szavát… - mondta végül halkan.

Rhys még sokáig figyelte a lányt, aki őt nézte. Végül ő is elsétált a korláttól, átvette Billtől a kormányt, így háttal állt a nőnek.

- Ne a szavamban bízzon… hanem bennem…