Egy lány sétált a parkban a lehulló, őszi levelek között. Lassú léptekkel haladt, kezét barna kabátja zsebébe csúsztatva, tekintetét a nedves talajra szegezte. Éppen azon gondolkozott, hogy vajon mitől van olyan jellegzetes illata minden évszaknak. A tél fagyos, jeges illatát és a nyár virág- és mézillatát még megértette, de mondjuk az ősznek honnan ez a fanyarkás, mégis édes aromája? Olyan csábító volt minden, mint egy hatalmas kehely csokifagylalt tejszínhabbal. Igen. Az ősz íze a csokoládé. A tavaszé... Talán a barack? A nyár íze az eper, ez egészen biztos. Igen, egy hatalmas eperfagylalt! Akkora, amekkorát még nem látott a világ. Garantált gyomorrontó adag. A tél pedig... A tél íze micsoda? A ropogó hóra és a hidegre gondolt, no meg a háztetőkről lógó jégcsapokra. A tél íze talán a fogkrém? Blee... Nem volt egy csábító gondolat.

Hirtelen megállt, felkapott a földről egy rőt levelet, s lerázva róla az esőcseppeket, orrához emelte. Olyan illata volt... Mint... mint... az életnek. Jó illata volt, de tapintata fagyos és nyirkos volt. A lány felnézett a fölé magasodó haldokló lombokra, s egyetlen egy zöld levelet sem látott már. Hát ez a sorsa mindennek. Hirtelen eszébe jutott a régi dal, amit tegnap este hallott a rádióban. Hogy is volt? Hogy is szólt a szövege? Piros ajkaival hangtalanul formálta meg a szavakat, mert dallam nélkül is hallotta magában a számot, majd mikor látta, hogy nincs senki a közelben, halkan énekelni kezdte, hogy hallják a fák is:

„(...)
Már későre jár, beszökött az ősz
Minden kismadár elröpült,
Hát te miért maradsz kedvesem?
Az én időm lejár, lassan lepereg
(...)
Elmúlt a nyár, már messze jár
Ahogy szíved is
Szürke a táj, amerre már
A szél se visz
(...)”

A dal további részére nem emlékezett, de még sokáig dúdolta magában a fülbemászó dallamot, amely alattomosan lopakodott be szívébe. A szerelemről szólt az ének, ő mégis úgy gondolta, hogy az elmúlásról szól. Elmúlik a nyár, ahogy az élet is. És jön a halál, az ősz, amely mindent sötétbe öltöztet.

Negyed óra múlva karórájára nézett, és csalódottan konstatálta, hogy mindjárt kezdődik a tanítás, az pedig kizárt volt, hogy elkéssen. Az iskolai évek alatt soha egyetlen egyszer sem késett el, és ezt a jó szokást meg akarta tartani. Egyébként is, mindenki azt várta tőle, hogy mutasson példát, hisz az évfolyam egyik legokosabb diákjának ezt kell tennie. Színjelesnek kellett lennie, és mindig a tanárok szolgálatára kellett állnia, mint mintadiáknak, szóval sűrű volt a napirendje, de ő vállalta ezt az életet, így nem panaszkodhatott. Úgy élt, ahogy mindig is élni akart. Kerülve mindenfajta konfliktust az életben. Az a fajta lány volt, aki inkább számára kellemetlen dolgokat tett, mint hogy másokkal összetűzésbe kerüljön. Úgy is mondhatnánk, hogy két rossz közül a kisebbiket választotta.

Kamio Hamano. Így hívták, de mindenki csak Hamo-channak nevezte. Bár reménytelenül stréber volt, és mondhatni kissé unalmas teremtés, mégis sok barátja volt, mert különös nyugalmat árasztott mindenki felé. Az osztálytársai gyakran kérték ki a véleményét fontosabb ügyekben, mint például szerelmi melodrámákban, baráti veszekedésekben és hasonlók. Hamano ilyenkor mindig a parkba jött, hogy gondolkozzon. Itt érezte a legjobban magát, talán mert itt végre egyedül lehetett, nem zargatták a tanárok a szakkörökkel, és az anyja sem piszkálta.
Egyébként nem volt csúnya sem, könyvmolysága ellenére. Átlagos vállig érő szőkésbarna haja volt, amely egészen tűrhetően festett, ha a fény jó szögben esett rá. Szép, kerek zöld szemei voltak, de az is inkább csak az átlagos kategóriába tartozott. Átlagos lábak... Átlagos arc... Átlagos méretek. Nem volt egy feltűnő jelenség, de ő erre nem is vágyott soha. Mindig is csak a túlélésre koncentrált az iskolában. Időben bejárt, mert kötelező volt, tanult, mert kellett, elviselte a többieket maga körül, mert nem tehetett mást, de nem akart konfliktusokat, mint az fentebb elhangzott. Csak és kizárólag nyugalmat akart.

Mikor végre elérte ezt a bizonyos nyugalmat maga körül, hogy senki és semmi nem zavarta, akkor pedig álmaiba burkolózott. Ostobaságokon szokott elmélkedni, mint a mai nap is, hogy melyik évszakhoz melyik fagylalt illik, vagy, hogy a piros vagy a kék szín a szebb. Ilyenkor volt igazán önmaga. Egy szelíd, átlagos, álmodozó lány volt, akivel soha semmi nem történik. Élete eseménytelenül telt, mert ő így akarta. Rettegett mindentől, ami egy kicsit is más volt megszokott életében. Került minden újdonságot, így talán ez is közrejátszott abban, hogy nem vette észre, hogy valaki a távolból figyeli őt a parkban. Egy sötét szempár meredt a lányra az egyik fa ágai közül.

- Hamo-chan! Majdnem elkéstél! Ez nem vall rád - mondta gyanakvóan egy vörös hajú lány, mikor Hamano végre beért az iskolába. Az érkező fújtatva levette barna kabátját, s az osztályterem végében lévő fogasok egyikére akasztotta. Órájára pillantott, és megállapította, hogy éppen időben érkezett. A következő pillanatban meg is szólalt a becsengő, mire vagy egy tucat diák tört be a terembe.

- Nyugi, Yuna-chan! Végig ura voltam a helyzetnek - nevette el magát Hamano, s beült a vörös hajú melletti padba. - Csak sétáltam a parkban - tette hozzá, s kinyitotta történelemkönyvét. Szokása volt, hogy az óra előtt mindig elolvassa még egyszer az anyagot, noha már betűről betűre tudta az egész tankönyvet.

- Á, szóval világmegváltó terveket szövögettél a reggel? - kérdezte Yuna, aki az osztály egyik legszebb lánya volt. Bár az is igaz, hogy már most több „párkapcsolaton” volt túl, mint ahány csillag van az égen. Vörös haját csillogó, flitteres kis hajgumikkal fogta össze, s talán egy leheletnyit túl is volt sminkelve, a fiúk örömére. Igencsak feltűnő jelenség volt, nem olyan, mint barátnője.

- Csak gondolkoztam - válaszolta Hamano, aki mindig is furának tartotta a lányt. El se tudta képzelni, hogy Aikino hogy tudja ilyen sűrűn váltogatni a partnereit. Szinte minden jóképű pasira rávetette magát az iskolában, így okozott némi háborúskodást a lányok között. Hamano csak nevetett az egészen, őt nem érdekelte. Ő megvolt a maga saját kis álomvilágában, és nem vágyott másra. De csöpögős szerelmi sztorikra főleg nem. Ez persze nem azt jelentette, hogy ő nem vágyott a szerelemre, hisz az ő korában az ilyesmi már szerves része a lányok életének. Tizenhét éves volt, és még sosem volt barátja, ami Yuna szerint igen furcsa dolog. Hamanót már annyira nem izgatta, bár szó, ami szó, tetszett neki valaki. Egy évfolyamtársa, akit elég régóta ismert már. Furude Kakuja-kun a „C” osztályból. Két okból tetszett a fiú Hamanónak. Az első döntő érv az, hogy Kakuja okos volt. Nagyon is. Felettébb kevés ember volt, aki megelőzte a lányt az évfolyamban, de Kakuja-kun közéjük tartozott, és ez tetszett Hamo-channak. Szerette az okos embereket.
A másik érv, - ami talán még az előzőnél is nyomósabb - az az volt, hogy Furude minden, egyszóval minden tekintetben átlagos külsővel rendelkezett. Átlagosan magas volt, átlagos volt az arca, átlagos volt a haja. Na jó, a haja egy kicsit bénább volt az átlagosnál, mert mindig hátranyalva hordta, de ez nem különösebben zavarta főhősnőnket, aki megrögzötten keresett mindent, ami átlagos volt. Magyarán szólva mindent keresett, amiről úgy gondolta, hogy olyan, mint ő: Átlagos, és említésre sem méltó.
Nem is szerette a feltűnő embereket, bár ha muszáj volt, megtűrte őket maga mellett, mint Yuna-chant is, aki voltaképpen a barátnője is volt. Egy idő után megszokta, hogy egy olyan feltűnő jelenség van körülötte, mint a lány.

Hamano számára a mai nap különleges volt, ugyanis valami nem átlagosra készült. Azt tervezte, hogy szerelmet vall Furude-kunnak. Habár a dolog csak elméletben volt egyszerű, azt már nem tudta, hogy pontosan hogyan viszi véghez a dolgot.

- Talán csak ki kéne böknöm egyszerűen, hogy szeretlek? - tanakodott magában, s némán vánszorgott az iskola egyik folyosóján a harmadik szünetben, miközben a „szeretlek” szó értelmén töprengett. Mit is jelent pontosan? Ha valakinek azt mondom, hogy szeretlek, akkor az milyen elkötelezettségekkel jár? Talán ezt a vallomás-dolgot későbbre kéne hagyni - morfondírozott, mivel arra gondolt, hogy ha ez a szó olyan sokat ér, mint amennyi jelentőséget tulajdonítanak neki, akkor talán nem kéne ilyen felelőtlenül kimondani. Végtére is... Ő nem volt szerelmes Furude-kunba. Kedvelte, az igaz, de ennyi. Mit kéne tennie?

Miközben ezen tanakodott a második emeleti ablakból egy különös alakot pillantott meg az iskolaudvaron. Kinyitotta az ablakot, és a párkánynak dőlt erőtlenül. Érezni akarta a szelet az arcán, mert imádta a levegő érintését. Behunyta szemeit, hogy jobban élvezhesse, s felidézte maga előtt a park hulló leveleit. Eltöprengett azon, hogy vajon neki nincs-e valami más rendeltetése. Örökké a stréber mintadiákot fogja játszani, és mások hülyeségit próbálja majd helyretenni, anélkül, hogy ő maga élhetne? Új volt számára ez a gondolat. Sosem vágyott kalandokra vagy felesleges csatákra, de most valahogy mégis úgy érezte, jól jönne valami változás. Talán ez egy jel arra, hogy szerelmet kell vallania Kakuja-kunnak?

Kinyitotta szemeit, s meglepetten konstatálta, hogy a furcsa alak még mindig az iskola előtt ácsorog, és egyenesen őt nézi. A hideg futkosott a hátán tőle, olyan kísérteties volt. Egy elég jó vágású férfi lehetett, habár kissé merész stílust képviselt. Fogalmazzunk diplomatikusan úgy, hogy ez a valami egy új öltözködési irányzat lehetett, ami a punknak, az emonak és a temetkezési vállalkozóknak a stílusát ötvözi. A férfi úgy meredt az ablakban álló Hamanóra, mint egy vadász a zsákmányra, ami eléggé megrémítette a lányt. Nem volt az az ijedős fajta, de ez bizarr jelenet volt. Félszegen figyelte a jóképű, de fura stílusú alakot a kertben, aki úgy ált ott, mint egy halálmadár. Szinte várta, hogy megszólaljon a fazon: „Soha már” *
Pár percig mintha egymás szemébe néztek volna, majd az iskolacsengő vetett véget a románcnak. Hamo-chan zavarodottan lépett el az ablaktól, s mire visszanézett a különös alaknak már se híre, se hamva nem volt.

A lány még sokáig tanakodott a történteken, végül úgy döntött, hagyja az egészet.
- Biztosan csak egy őrült volt, aki megszökött a diliházból, és csak a jelmezboltot tudta kirabolni - állapította meg az utolsó óra után, s táskájába hányta írószereit. - Nem szabad ezen gondolkoznom, mert a dolognak úgyis vége. És amúgy is utálom az ilyen faragatlan, csicsás öltözködésű felvágósokat! - morogta magában, de szíve mélyén érezte, hogy nem tudja hova tenni akkor sem az ügyet. Furcsa érzések környékezték meg. Akárhogyan áltatta magát, tudni akarta, hogy ki volt az a félbolond. "De mit érek egy névvel? Semmit. Na ugye. Kár erőlködni és feleslegesen keresni a bajt. Mégis mikre gondolok? Ez nem én vagyok "- folytatódott belső vívódása, aminek végül Yuna vetett véget.

- Na, Hamo-chan, szerelmet vallottál végre Furude-kunnak? - kérdezte egy széles vigyorral szája szélén a lány, akit látszólag nagyon érdekelt a téma.
- Hogy mi? - zavarodott meg Hamano, akinek teljesen kiment a fejéből Kakuja és a neki szánt szerelmi vallomás. - Ja, hogy az... Nem, még nem mondtam el neki.
Vállára vetette táskáját, és barátnőjével elindultak a földszint felé.

- Hogy-hogy? Hiszen annyira tervezted - mondta lelombozva Aikino, s elővette kis rózsaszín tükrét, hogy megnézze nem kenődött-e el sminkje.
- Láttam egy fura alakot, és kiment a fejemből - érkezett a válasz.

- Egy fura alak? - lepődött meg Yuna.
- Igen.
- Mégis ki volt az?

- Hát, ha tudnám, akkor nem lenne olyan nagy talány. De mindegy! Majd holnap szerelmet vallok Furudénak, nem kell azt elsietni.

- Én a helyedben sietnék - jelentette ki a Yuna, s táskájába dobta a tükröt. - Egyáltalán csókolóztál már? - kérdezte, de a másik vörösödő arca mindent elárult. - Hát persze, hogy nem. Csak azt ne mondd, Hamo-chan, hogy te olyanfajta lány vagy, aki a nagy szerelemnek tartogatja az első csókot! - nevette el magát, és összecuppantotta száját, hogy a rúzs egyenletesen kenődjön el ajkain. - Tudod, hogy ilyesmi nem létezik.

- Tudom! - vágta rá barátnője, akit nagyon kínosan érintett a téma. Valójában tényleg nem akart senkit sem megcsókolni anélkül, hogy szerelmes volna belé. És mivel talán most volt életében először szerelmes...

- Na mindegy, majd hallani akarom a részleteket! - kacsintott a másik, s elviharzott.

Hamano még sokat gondolkozott a dolgon és kicsit ostobán érezte magát. Úgy viselkedett, mint egy óvodás. Ugyan, mit számít a szerelem? A csók az akkor is egy csók marad. Üres és semmitmondó... Nem számít, hogy kitől kapja az ember.

Másnap ismét a parkon keresztül sétált az iskola felé, s azon töprengett, hogy megvallja-e az érzéseit Furude-kunnak. Logikusnak tűnt az igen válasz, de valahogy mégis kételkedett. Nem volt benne biztos, hogy mit is akar pontosan. Számára ez a dolog egy elég nagy teher volt, mert a megszokott mindennapjaitól eltérő dolgot kell csinálnia, és ez piszkálta a csőrét. Végül mégis úgy döntött, hogy kár húzni a dolgot, hisz már épp elég idős. Ideje, hogy szerezzen egy barátot magának. Elvégre az is egy átlagos dolog. Talán épp akkor ütne el a tömegtől, ha nem lenne barátja. Elképzelte, hogy nyolcvanéves korában is a parkban totyog majd a járókeretével, és azt tervezi, hogy mikor vall szerelmet Kakujának. Erre a gondolatra elnevette magát.

Az utolsó tanítási óra után a könyvtár felé vette az irányt, mert tudta, hogy Furude minden csütörtök délután ott van. A lány a helységbe lépve egyből ki is szúrta a fiút, aki épp egy könyvet emelt le az egyik polcról. Lassú léptekkel közeledett a célszemély felé, s mikor már kellő közelségben voltak egymással, Hamano megállt, s úgy tett, mintha keresne egy könyvet. Nem akarta mindjárt letámadni Furudét, aki gyanútlanul olvasgatott. Nem is kellett sok idő, a fiú magától is felfigyelt az ismerősre.

- Kamio-san! Rég találkoztunk! - köszönt a lányra Kakuja, s elmosolyodott átlagos mosolyával.

- Ohh, Furude-kun! Örülök, hogy látlak - tettetett meglepettséget a lány. - Tényleg rég találkoztunk.

- Igen. Szerencse, hogy most összefutottunk. Na és mi újság veled mostanság?

- Semmi különös. Tanulok - mondta a lány, s úgy tett, mint akit nem nagyon érdekel Kakuja közelsége. Mikor felnézett a könyvespolcra, észrevette, hogy vakon kereső ujjai épp a „Majmok párzási szokásai” című könyv gerincén pihentek, így gyorsan elkapta kezét. "Na jó! Szedd már össze magad! "- biztatta magát gondolatban. Ez mégiscsak nevetséges.

- Nincs kedved az asztalomhoz ülni? - tette fel a várva várt kérdést a fiú, mire a lány bólintott. Szerzett még valami normális olvasmányt, és leült Kakuja asztalához, ahol a fél könyvtár könyvállománya már ott hevert. Nagyon tanulhat valamit - állapította meg magában Hamo-chan, s helyet foglalt az egyik széken. Elkezdtek beszélgetni az iskolai eredményeikről, meg a félévi vizsgapontszámokról, szóval mindketten testhezálló témára bukkantak. Hamano kicsit ugyan furcsának találta, hogy Kakuja úgy beszél magáról, mint az iskola legokosabb diákjáról, de szemet hunyt a dolog felett. Azzal nyugtatta magát, hogy a pasik alapból beképzeltek, és végül is neki oka is volt rá.

Furcsa volt minden. Elérte, amit akart, ha leszámítjuk a körülöttük sétáló ötven könyvtárlátogatót, akkor édes kettesben voltak, s a lány bármikor szerelmet vallhatott volna, de egyszerűen képtelen volt rá. Nem találták meg a szavak, és minél többet beszélgetett Furudéval, annál kevésbé akart neki bármit is mondani. Mikor a fiú valami kémiaversenyről magyarázott, hirtelen a lány eszébe jutott a tegnapi alak, akit az ablakból látott. Vajon ki lehetett? Folyton csak ez járt a fejében, s már képtelen volt figyelni Kakujára.

Tudni akarta, hogy ki volt az a félbolond, és, hogy miért nézte őt árgus szemekkel. Volt valami megkapó a tekintetében... Sötét szemei voltak. Olyan messziről nem tudta megállapítani, hogy pontosan milyen színűek, de sötétek. És volt valami komor mélabú bennük. A hajszínét se látta, mert egy sötét kapucniféleség volt a fejére húzva. A lány úgy érezte, mintha szemrehányóan figyelte volna őt az idegen. Mintha mondani akart volna valami nagyon fontosat, és azért nézte őt olyan szúrós szemekkel. Volt a nyakán egy tetoválás. Igen! - idézte fel emlékeit, melyek egyre szilárdabb formát öltöttek elméjében. Egy tetoválás, de nem látta, hogy mit ábrázolt. Nem volt nagy minta, talán egy átszúrt szív lehetett? Nem, nem, valami más volt... Egy rózsafej? Nem, az sem valószínű.

Furcsának találta, hogy hirtelen jobban érdekelte egy vadidegen tetoválása, mint a vele szemben ülő - és még mindig szorgosan karattyoló - Kakuja-kun. Abban a pillanatban olyan távolinak tűnt számára a fiú, hogy el se merte hinni, hogy pár perccel ezelőtt még szerelmet akart neki vallani. Mégis miért? Hiszen nem szereti. Amióta csak leültek, Furude csak magáról beszélt, és nem is érdekelte Hamo-chan véleménye, aki így teljesen elkalandozott. Fogalma sem volt már, hogy a másik mit beszél, folyton csak a titokzatos idegen járt a fejében. Amikor nem figyeltek rá, hajlamos volt mély álmodozásba kezdeni, és történeteket kitalálni, ezzel is feldobva monoton életét. Legújabb története egy detektívregény volt, melyben ő maga a főhős:

"Hamo-chan, az oszakai rendőrség nagyneves detektívje ismét munkába áll, és szembekerül eddigi legkülönösebb rejtélyével. Ki volt az az alak? És mit keresett az iskola előtt? Akart vajon valamit mondani? De mit? Talán egy bűntényről akarta értesíteni. Talán olyan információk birtokában volt, melyek értékesek lehettek volna a rendőrség számára. Talán ő maga is detektív volt. Igen, ez elég valószínű - morfondírozott a lány, s gondolatban elővette hatalmas nagyítóját, amely már oly sokszor nyomra vezette. Nem hiszem, hogy bűnöző volt - állapította meg magában, a férfi szembeszökő külleme ellenére. Talán rosszfiú volt, de a jó útra tért. Igen! Egy megtért bűnöző, egy eltévedt bárányka, aki visszatalált a pásztor házához."

- Kamio-san, figyelsz te rám? - zökkentette ki képzeletvilágából a lányt Kakuja, akinek valószínűleg feltűnt, hogy a vele szemben ülő lány horkol.

- Hogyan? - emelte fel fejét az asztalról Hamano, s körülnézett, mert hirtelen nem tudta, hogy hol van. - Hogy én? Hogyne figyelnék - mondta felháborodottan. - Épp a kémia versenyről beszéltél - kockáztatta meg, noha fogalma sem volt arról, hogy miről beszélt a fiú.

- De hisz már vagy fél órája a biológia versenyről beszélek! - mondta megrökönyödve Furude.

- Jah, hát persze, csak nyelvbotlás volt. - hazudta rezzenéstelen arccal Hamo-chan, s töprengő tekintetet vágott. "Tényleg ennyire unalmas lett volna Kakuja? Még el is aludtam. Valami detektíveset álmodtam eltévedt báránykákról, meg ilyenek..."

Hosszú, kínos percek következtek. Egyikük sem szólalt meg, csak némán meredtek egymásra. A nap már lemenőben volt, aranyló sárga fénybe vonva a távolt. Hamano úgy érezte, ideje hazamenni, és már épp felállt volna, hogy elköszönjön a másiktól, mikor az hirtelen ismét megszólalt:

- Kamio-san, tudod, hallottam a barátnődtől, hogy kedvelsz engem.
Hamanónak a torkán akadt a „viszontlátásra”, annyira meglepődött azon, amit hallott. Érezte, hogy elvörösödik. Szóval Kakuja végig tudta? Akkor meg minek csinált hülyét magából?!

- Kitől hallottad? - kérdezte meg, kerülve a fiú pillantását.

- Aikino-santól - érkezett a válasz.

- Yunától?! - döbbent le a lány, s visszahuppant a székre, amiről már félig felállt. Nem tudta, mit gondoljon. Yuna tényleg elárulta volna őt? De miért tette? Egyszersmind legszívesebben kitekerte volna drágalátos barátnője nyakát, akinek akkora szája van, mint egész Japán. Mikor végre tudatosult benne, hogy egyáltalán nem szerelmes Kakujába, ez történik? Erre szokták azt mondani, hogy pech. Oltári nagy pech.

- És csak azt akartam mondani, hogy azt hiszem én is szeretlek - folytatta a fiú, s arcát gyengéd pír öntötte el. A lány meg se tudott szólalni a döbbenettől. "Mi az, hogy ő is szeret? Ne már! Ez nem lesz jó!" - Kedvellek, mert te tényleg okos lány vagy. Tudod nem nagyon szeretem a buta lányokat. És pluszban még csinos is vagy, ami nagyon jó. És szerintem mi remek páros lennénk. Az iskola szuper párosa. Majdnem olyan okos vagy, mint én. És ez rendkívüli teljesítmény, tekintve, hogy te csak egy lány vagy. - mondta, s valószínűleg nem hallotta Hamano köhintését a „majdnem” szó hallatán. Kezdte azt hinni, hogy az a Furude-kun, akit ő ismert sosem létezett. Csak ez a nagyképű majom volt mindig, semmi több. "Mi az, hogy csak egy lány?! Na mindjárt bemosok egy olyat, hogy egy hétig csak pudingot tudsz enni!" - fenyegetőzött gondolatban, ám végül képes volt türtőztetni magát. El kellet ismernie, hogy azzal semmire se megy, ha verekedni kezd. És amúgy is... nem akart felesleges konfliktusokat. Csak túl akarta élni a gimnáziumot zavargások nélkül, ennyi az egész. Kezét ökölbe szorítva állt fel, s fogait összepréselte az erőlködéstől. Legszívesebben nagyon csúnya dolgokat vágott volna Kakuja fejéhez, de nem tette. Inkább magát átkozta, amiért ennyire elvakult volt. Mindig is kerülte a feltűnő, jóképű fiúkat, mert úgy gondolta, hogy azok csak bajt okoznak, ám most rá kellett döbbennie, hogy az átlagos pasik ugyanolyan szarkeverők, mint helyes társaik. Nincs különbség. Talán mégiscsak egyedül fog bóklászni nyolcvanéves korában is a parkban, de mit számít? Inkább egyedül, mint valaki olyannal, akit nem szeret.

- Sajnálom Furude-kun... - motyogta erőtlenül, s táskájáért nyúlt. - Nekem... Nekem most mennem kell.
Azzal kiviharzott a könyvtárból, magára hagyva a döbbent fiút, aki nyilván nem számított erre a reakcióra.
Hihetetlen hogy ilyen rövid idő alatt mennyi minden megváltozhat. A lány úgy érezte, meghozta a lehető legjobb döntést, hisz nem lehetett valaki olyannal, akit nem szeret. Jobb így. Ebben biztos volt. Egyébként is még mindig zavarta az a hím soviniszta szöveg, amit Kakuja lenyomott neki.

- Olyan vak voltam - fogta a homlokát a lány, s elindult hazafelé. - Mégis, hogy hihettem, hogy ebből bármi jó sülhet ki? Nevetséges. Ez az egész helyzet nevetséges.

- A szerelem is nevetséges. - suttogta, miközben egy sötét utcán sétált keresztül. Nincs is olyan, hogy szerelem. Csak olyan van, hogy szeretlek, mert te okos vagy, vagy szeretlek, mert te szép vagy - morogta magában, s összehúzta kabátját. Hűvösre fordult az idő, és mostanában nagyon gyorsan sötétedett.
- Olyan nincs, hogy szeretlek... mert mikor rád gondolok, úgy érzem boldog vagyok - morgott tovább a lány, s megszaporázta a lépteit. Nem szeretett egyedül kószálni sötétedés után, ráadásul olyan érzése volt, hogy valaki követi. - Vagy, hogy szeretlek, mert amikor a hangodat hallom, úgy érzem, az angyalok játszanak... - folytatta éjszakai monológját, amivel kemény pszichológiát gyakorolva magára azt próbálta a tudatáig eljuttatni, hogy senki sincs a közelében. "Ugyan! Ki lenne itt? Talán Kakuja követ, hogy megöljön amiért visszautasítottam?" - nevetett erőtlenül, de a gondolattól csak még jobban megijedt. Talán tényleg követi valaki? "Kakuja ennyire magára vette volna? Nem, az nem lehet. Ő nem az a pszichopata fajta" - nyugtatgatta magát. - "Biztos csak elfáradtam."

Minden olyan különös volt. Mostanában furcsán érezte magát, mintha várna valamire. Mindig is csak nyugalomra és békére vágyott, most mégis valami más érzés csábította. Tegnap kezdődött minden, amikor megpillantotta azt a sötét alakot az iskolaudvarban. Olyan megdöbbentő volt a tekintete - idézte fel ismét maga előtt a férfi sötét szemeit, és megrovó tekintetét. - Úristen! És mi van, hogy ha egy pszichopata volt?! - merült fel benne a kérdés, és bár maga sem gondolta volna, de abban a pillanatban visszavágyott Furude mellé a könyvtárba, és tovább hallgatta volna az unalmas élménybeszámolóit. - Talán az az alak egy baltás gyilkos, vagy egy második Hasfelmetsző Jack - találgatott tovább, s hideg futkosott a hátán. Kezdett becsavarodni. Lépteket hallott maga mögül, de nem mert hátrafordulni. Minden filmben így kezdődik. A gyanútlan kislány nem tud gátat szabni kíváncsiságának, és az őrült gyilkos elébe megy. Ekkor szoktak meghalni. Ez mindig így van, mint ahogy az is törvény, hogy minden horrorfilmben vagy katasztrófafilmben a néger, nagydumás jó fej csávó hal meg az elsők között. De ő, Kamio Hamano sokkal okosabb azoknál a szereplőknél, mert ő ugyan nem fordul hátra. De nem ám! Na most mihez kezdesz gyilkos haver? Talán hátba támadsz? Az nagyon stílustalan. Na gyerünk! Na gyerünk! Mire vársz?

Észre se vette, hogy időközben megérkezett a házukhoz.
Mielőtt belépett volna a kertjükbe, hátrapillantott. Senki nem volt a közelben, csak egy lyukas nejlonszatyrot verdesett az esti szél.

* utalás E.A. Poe A holló című versére