- Te tudsz valamit erről a Franciaországi kis „kiruccanásról”? – kérdezte Beth, és egy újabb krumplit fogott kezébe, majd hámozni kezdte.

Valerie meglepetten nézett fel rá munkájából.

- Honnan tudsz te arról, hogy Franciaországba megyünk? – kérdezett vissza, és újra szorgosan aprítani kezdte a zöldséget.

- Bill mondta… de azt nem, hogy miért…

- Bill túl sok mindent kikotyog! És a Te érdekedben mondom, hogy ne kérdezgess tőle. Hidd el, néha jobba a boldog tudatlanságban élni…

- De ez most miért olyan nagy titok, hogy miért megyünk oda? – vonta meg a vállát, és a tálba dobta a burgonyát.

Valerie felsóhajtott, és beledobálta a felaprított zöldségeket egy hatalmas kondérba.

- Tényleg nem mondhatok semmit… Ha megtudja, hogy fecsegtem, nem csak az állásomnak, de az egész életemnek annyi. És akkor hova mehetnék?

Beth bólogatott.

- Sajnálom.

- Ugyan! A helyedben én sem tudnék egy helyben maradni, és várni, hogy mi történik velem. De abban biztos lehetsz, hogy még ha furcsán is hangzik, a világon itt van a legjobb helyed!

Beth elgondolkodott a lány szavain. A világ legjobb helye - egy kalózhajó?

Ha még cáfolná is a kérdést, valahol igaza van. Attól eltekintve, hogy akarata nélkül hozták ide, még egy ujjal sem bántották. Tényleg hálásnak kellene lennie, amiért elhurcolták. Szabad ember lett. Mert hát… bele se mert gondolni, hogy milyen következményei lettek volna annak, ha visszamegy a Harper családhoz. Fanny biztosan megtudta volna, hogy mit tett, és jelentette volna a bátyjának… teljes erőből kirázta a hideg. Még élénken élt benne John érintése, ami soha nem volt gyengéd, vagy akár elviselhető… Egy kutyával jobban bánt, mint vele…

- Jól vagy? – zökkentette vissza Valerie hangja a valóságba. – Teljesen elsápadtál…

Elizabeth halványan elmosolyodott, és bólintott egyet.

- Igen… - mondta halkan. – csak… most… ki kell mennem.

Nem tudta mi tört rá, de elfogta a sírhatnék, az ing pedig túl szoros volt a nyakán. Olyan érzése volt, mintha John kezei fognák a torkát… Felállt, felborítva a széket, majd kiszaladt a konyhából. Az ing nyakát hevesen rángatva, végre sikerült leszakítania egy gombot, de a nyomasztó érzés még mindig megmaradt. Felért a fedélzetre, ahol a heves szél, belekapott a hajába. Még csak most vette észre, mennyire beborult az ég. Sietős léptekkel indult el a kabin felé, de a hajó heves mozgása miatt alig tudott megmaradni a talpán.

Behunyta szemeit, hogy ne láthassa a vizet, ami hatalmas fodrokban lökődött neki a hajó oldalának, de megbánta, mert amint elsötétült előtte minden, megjelent Harper arca, amint a sötétben gonoszan rávicsorít. A fejéhez kapta kezét, megrázta fejét, majd újra elindult a kabin felé. Csak egyszer érjen be oda, akkor már nem kell elrejtenie semmit…

Egy nagy valaminek ütközött, amit nem is vett észre, hogy előtte van. Két erős kar ragadta meg karjait, hogy el ne essen. Felpillantott, és egy fekete, kíváncsi szempárba mélyedt a pillantása.

- Jól van kisasszony? – kérdezte a fekete férfi. Hangjából igazi aggodalom csengett ki.

Kopasz volt, füleiben pedig arany karikák lógtak. Felsőtestét csak egy szíj takarta, ami keresztülfutott széles mellkasán. Bal karján furcsa minták voltak, ami átnyúlt a mellizmára, és egy ezüst karikában végződött, amit a mellbimbójába szúrtak.

- Igen… - lehelte Beth, és hátrébb lépett. A kalóz azon nyomban elengedte, és ő maga is hátrált egy lépést. – Sajnálom, nekem most… - kezdett bele, de nem fejezte be, hanem ismét a kabin felé vette az irányt. Elérte a lépcsőt, amin letántorgott. Remegő sóhajjal zárta be maga mögött az ajtót, hátát nekivetette, majd lecsúszott a földre.

Nem tudta mi történik most vele… Talán csak most tudatosult benne, most ébresztették rá, hogy megszabadult John Harpertől… végleg… mostantól soha nem nyúl majd hozzá… A mérhetetlen örömtől, vagy a kétségbeesett reménységtől, ami mindig ott lapult lelke mélyén, amíg Angliában volt, hogy megszabadulhat onnan, és ami most teljesült...  felzokogott. Mennyit könyörgött a fentieknek azért, hogy elkerüljön onnan! Minden nap, minden órában, még azokban a percekben is, mikor a ház ura éppen rajta élte ki magát…

Bárcsak itt lehetne az anyja vele, és együtt sírnának a megkönnyebbüléstől, hogy végre eljöhettek onnan! Már az a tény is elhalványult, hogy egy kalózokkal teli hajón volt, a jövője pedig bizonytalan, akár csak az élete. De a tudat, hogy soha többet nem kell elviselnie könnyek nélkül a köteleket, és a férfi közelségét, olyan mérhetetlen hálával töltötte el, amit már nem tudott szavakba önteni. 

Szabad lett. Független!

Mától bátran szembenéz a jövőjével, és megpróbálja kézben tartani. Ő fogja eldönteni, hogy hova megy, mit tesz… Senki sem fog beleszólni…

Rhys látta, hogy a nő zaklatottan felszalad a hajókonyhából, belefut Timbe, aztán elbotladozik a lépcsőig. Mi üthetett belé? Akarattal újra a tenger felé fordította tekintetét. Most nem foglalkozhat egy nő szeszélyeivel, amikor neki a tengerrel kell megbirkóznia… Horkantva erősítette meg a gondolatot, hogy a nő ugyanolyan, mint a tenger… Kiszámíthatatlan, hisztis, és soha nem tudni mi lesz a reakciója…

Már nem kell sok, és elérik Franciaország partjait. Holnap délutánra szárazföldre léphetnek. Úgy tervezte, hogy a lányt is magával viszi. Nem akar egyetlen egy esélyt sem adni arra, hogy megszökhessen… Több terve volt vele, mint amit azzal a kis naív fejével el tudna képzelni…Mindenesetre, tudta, hogy nem kellene utána mennie, mégis győzött felette a másik énje, ami csak egy-két napja kezdett felerősödni. Igazából csak azóta, mióta a lány itt van.

Szólt Billnek, hogy vegye át a kormányt, majd sietős léptekkel elindult a kabin felé. Valeriet is meg kell kérdeznie, hogy meg tudott-e valamit a lány múltjáról. Ha nem, unszolnia kell, hogy próbálkozzon jobban.

Kopogás nélkül nyitott be a helyiségbe, ahol félhomály uralkodott. A függönyöket csak félig húzták el, az ágyon minden úgy volt, ahogy a legutóbb itt hagyta. A hatalmas vörös ruha még mindig a földön hevert, ahogy a lány alsóruhája is. Beleremegett a gondolatba, hogy a nőt csupán valami vékony ruharéteg fedi, amitől egy rántással megszabadíthatná.

A lány az ablakhoz húzott széken ült, és a tengert figyelte. Az ajtónyitódásra odakapta a fejét. Arca maszatos volt, nyílván a könnyei miatt, amik már teljesen felszáradtak. Ha meg is lepődött a férfi megjelenésén, nem mutatta ki.  Semleges arckifejezéssel fordult vissza az ablaküveghez, s csendben maradt. Rhys becsukta maga mögött az ajtót, majd ő maga is a hullámokra szegezte tekintetét, és lassan a lány mellé sétált.

- Valami gond van? – kérdezte flegmán, vigyázva a hangsúlyára, nehogy többet áruljon el a kelleténél.

Elizabeth határozottan megrázta a fejét.

- Most már nincs.

- Akkor úgy kérdezem, hogy volt valami gond?

Legnagyobb meglepetésére, a lány elmosolyodott, de még mindig a kinti világon tartotta szemeit.

- Semmi olyasmi, amit ne tudtam volna egyedül megoldani… - felnézett rá. – De azért köszönöm.

Rhys szemöldökei a magasba szaladtak, keresztbefonta karjait a mellkasán.

- Magának van valami hátsó szándéka, Hercegnő! – jelentette ki, és szembefordult a lánnyal.

- Miért lenne? Az, hogy kedves vagyok, már azt jelenti, hogy tervezek valamit?

- Én azt nem tudhatom! – emelte meg kezeit a férfi.

- Maga az egyetlen közülünk, aki terveket szövögethet, nem igaz? – kérdezte pajkos mosollyal, és felállt.

- Így van!

- Ezt idáig is tudtam, és most beletörődtem. Rájöttem, hogy én húznám a rövidebbet, ha ellenállnék! 

Rhys gyanakodva fürkészte a lány arcát, majd lassan megrázta fejét.

- Egy szavát sem hiszem el – jelentette ki.

- Azt hiszem, ez már nem az én problémám… - mosolygott tovább a lány.

Rhys felsóhajtott, beletúrt a hajába, majd az asztalhoz sétált.

-Szerintem már biztosan tudja, hogy Franciaországba megyünk…

- Igen, már hallottam róla – bólintott Elizabeth. – De azt nem, hogy miért.

Rhys háttal állt a lánynak, mégis elmosolyodott. Billből tényleg könnyű kiszedni dolgokat. Csak még abban nem volt teljesen biztos, hogy ez neki jó, vagy rossz.

- Van egy kis dolgom…

Beth elhúzta a száját… ezt már ma harmadszorra mondják neki. Hozhatnának már fel valami új kifogást…

- De maga is velem jön.

Beth meghökkent.

- Mégis… miért?

Rhys megfordult, kezében egy tekercscsel.

- Azt hiszi, nem tudom, hogy mégis miért lett ilyen kedves hirtelen?

- Nem tudom, miről beszél… - komorodott el Beth, és visszaült a székre.

Rhys visszasétált az ablakhoz, csípőjét a falnak vetette, karjait összefonta mellkasa előtt.

- A szökésén töri a fejét… de jobb, ha lemond róla.

A lány felpillantott rá, tekintetében az összes haragját és megvetését belesűrítette.

- Nem parancsolgathat az emberek élete felett! Nincs ehhez joga…

- Amint maga is látja - ebben a helyzetben, lehet hogy elkeserítő -, de van!

- Miért akar maga mellett tartani? – kérdezte dühösen és felállt. Csupán egy lépés volt közöttük.

Rhys végigmérte, arca kifürkészhetetlen lett. Már nyoma sem volt a játékos, könnyed hangulatának. Újra „kalóz” lett.

- Mondtam már… nem engedhetem, hogy még jobban megismerjenek az emberek… Elég nekik a hírnevem. Mit gondol, melyik partra tehetném a lábam, anélkül, hogy rögtön felismernének?

- Nem mondanám el senki…

- Maga is elhiszi, amit mond? – kérdezte a férfi cinikusan. – Különben is… még sokkal tartozik nekem.

Beth lassan beszívta, és kifújta a levegőt. Elszámolt magában tízig, ökleit összeszorította.

- És… szerintem jól fogunk szórakozni… nem mindenki jár arisztokrata bálokra!