Nem bántam meg, hogy kiszedtem Antoine-ból ezt a tragikus történetet, bár az is igaz, hogy az eredeti célomtól szinte teljesen eltértünk, hiszen már megint mindenki mást ismerhettem meg jobban, de párom múltjába szinte alig kaphattam betekintést. Mindenesetre elég információt kaptam ahhoz, hogy legyen mit feldolgoznom még mielőtt tényleg sikerült elaludnom vámpírom karjaiban.

Délután újra munkába indultam, hogy Ziannal karöltve leváltsuk a délelőtt dolgozó pincéreket. Még mindig zavarban voltam miatta és hozzá szólni is alig mertem. Amikor kijöttem az öltözőből, ő már ott állt az ajtó előtt.
- Sajnálom, Rosette - szólalt meg, mire én félénken néztem a szemébe - Sajnálom, hogy az vagyok, ami.
- De... Miért? - többet nem tudtam kimondani, ő pedig elkezdte kigombolni az ingét. Én csak nagy szemeket meresztettem rá, hogy mégis mit csinál, majd mikor rájöttem, hogy épp azt nézem ahogy vetkőzik, gyorsan elfordítottam a fejem. Pár másodperc múlva újra megszólalt.

- Nyugodtan nézz ide. Nem akarok semmit sem tenni veled - hallottam a hangján, hogy háttal áll nekem és lassan megfordultam. Szinte hallani véltem az állam koppanását a földön, hiszen olyat pillantottam meg, amire álmomban sem gondoltam volna. Egy hatalmas, beleégetett bélyeg húzódott végig a hátán, egy bélyeg, amely a vadászok szimbólumát, egy szárnyas keresztet ábrázolt. Óvatosan végighúztam rajta egyik ujjamat, amibe Zian beleremegett.

- Bocsáss meg... Fájt? - néztem rá bűnbánóan, mire felém fordult.
- Nem... Fizikailag már régen begyógyult. De itt - mutatott a szívére - sosem fog.
Gyorsan visszavette az ingét és mintha mi sem történt volna, úgy indult neki a munkának. Még éppen hogy sikerült elkapnom a karját és visszarántanom egy pillanatra.
- Egyszer elmondod, hogy miért van ez a hátadon és hogy miért védesz meg mindig engem? - néztem sötétbarna szemeibe.
- Egyszer... De csak akkor, amikor már búcsúznunk kell, valószínűleg végleg - eresztett meg egy szomorú mosolyt, majd mindketten dolgunkra mentünk.

A nap folyamán több különös esemény az étteremben már nem történt. Zárórakor már Antoine a bejáratnál várt és együtt mentünk haza. Mivel Adalric még mindig a városban tartózkodott, ismét átjött hozzánk egy kis beszélgetésre.
Éppen egyik régebbi történetén nevettünk amikor megcsörrent a telefon, s kedvesem vette fel. Azt nem hallottam, amit a hívó fél mondott, de arra rájöttem, hogy Antoine-nak nagyon nincs ínyére a dolog.

- Nem, nem hagyom egyedül a feleségemet csak három napra sem - mondta egyre ingerültebben a készülékbe, majd lerakta.
- Ki hívott? - néztem rá ártatlanul.
- A főnököm... Üzleti útra akar elvinni tolmácsnak Svájcba - végül is, Antoine a maga lassan 185 éve alatt jó néhány nyelvet megtanult: a francia az anyanyelve, a magyar szintén a rokonságához tartozott, de ezenkívül angolul, németül és lengyelül is folyékonyan beszélt, mostanában pedig a svéddel haladt egyre jobban.
- És te nem akarsz egyedül hagyni engem... - néztem rá mosolyogva.

- Még jó, hogy nem! Mikor még a kollégád is vámpírvadász?! - mondta kicsit felindulva - Engem az sem érdekel, ha kirúgnak, amíg biztonságban vagy.
- De a fűtést nektek is fizetni kell valamiből - fűzte hozzá Adalric - És ha csak a rózsaszálad biztonsága miatt aggódsz, én nyugodtan itt maradhatok és vigyázok rá, amíg vissza nem érsz.
- Köszönöm Adalric, de rád sem akarok ilyen felesleges terhet róni, és Rosette-et sem akarom egyedül hagyni.

Több órás bizonygatásunkba és győzködésünkbe került, de Antoine végül elvállalta az üzleti utat. Hogy miért akartam, hogy egyedül hagyjon? Szó sincs arról, hogy untam volna a vele töltött órákat vagy hasonló. Egyszerűen csak nem akartam teljesen korlátok közé szorítani, és bizonyítani akartam, hogy képes vagyok megvédeni magamat!

Végül persze csak azzal a feltétellel "hagyott magamra", hogy amíg ő távol van, Adalric beköltözik a lakásba. Ez annyira nem volt ellenemre, hiszen így mégiscsak a Föld legerősebb, de legalábbis legveszélyesebb vámpírjától tanulhatok és hallhatok rengeteg régi történetet.
Másnap délután még lekísértük kedvesemet a taxihoz és egy gyors, de szenvedélyes csókkal búcsúztam el tőle.
- Hozzál majd valami szuvenírt! - mosolyogtam rá.
- Tudom, a plüssök a kedvenceid - mosolygott vissza, majd beszállt az autóba. Egy utolsó intés és a jármű már el is indult. Egyedül maradtam, igaz, nem teljesen és csak három napra. De akkor is, Antoine nélkül...

Gondolkozni azonban nem túl sok időm volt, hiszen máris késésben voltam a munkából. És bár az igaz, hogy délután még meglehetősen pangás volt, de estére születésnapi partyhoz foglalták le a helyet, és az bizony igényelt némi előkészületet. Többek között például egy rakat asztalt közelebb-odébb elhúzkodnunk, és rengeteg szendvicset kellett előre megcsinálnunk.

Nem sokkal később, hogy végeztünk ezzel, már a buli házigazdája meg is jelent, és szép lassan elkezdtek beszállingózni a vendégek. Azokból a tipikus, harmincas éveik közepén járó agglegényekből állt az egész bagázs, akik képesek pusztán sörön és rendelt kajákon évekig elélni. De azért mosolyogva írtam fel a rendeléseiket, és szorgalmasan szállítottam nekik az újabb korsó söröket. Este tízre már mattrészeg volt a bagázs nagyobbik része és tudtam, hogy már direkt szívatásból hívnak újra és újra az asztalukhoz.

- Mit hozhatok? - kérdeztem legalább ötvenedszerre az elmúlt fél órában, és már már kezdett lelohadni még az üzleti vigyor is a képemről.
- 3 korsó sört a barátomnak, és nem lenne kedved beülni mellénk, kiscicám? - az utolsó szónál már végleg elegem volt belőlük. Nem elég, hogy lejárom a lábamat a hülye rendeléseik miatt, mert nem tudják ám egyszerre mondani, sőt, folyton a mellemhez beszélnek, és erre még cica is vagyok?!
Egyedül egy férfi van a világon, akinek engedném, hogy így szólítson, de még Ő sem akar ezzel "kedveskedni".
- Egy pillanat, és hozom az italokat. És kérem, ne nevezzen a kiscicájának! - nyomtam meg az utolsó szavakat.

- Ugyan már, nem kell így felkapni a vizet cicus! - folytatta egy másik, mire legszívesebben a tálcát keresztülhúztam volna a fején.
- Nem nőtted még ki ezt a nevet, elvégre nem vagy még vénkisasszony! - kiáltott be egy harmadik is, mire én már csak idegesen húztam fel az egyik szemöldökömet.
- Elnézést, de nem is leszek, lévén hogy férjnél vagyok - válaszoltam némi gúnnyal a hangomban.
- Ugyan, ne viccelj, kislány - aha, már nem is kiscica... Már kislánnyá "fejlődtem" - És mégis merre van a kedves férjecskéd?
Mielőtt tényleg lenyomtam volna először a jegyzetfüzetemet, aztán a tollamat, majd a kiürült söröskorsókat és koronának a tálcát a kérdező torkán, egy kezet éreztem a vállamon, ahogy biztatóan megszorít, majd egy élces, parancsoló hang szólalt meg.

- A kislány férje jelenleg üzleti úton van és amíg vissza nem tér, az én felügyeletemre hagyta a kedves feleségét. Szóval ha valami problémájuk van, tessék csak hozzám fordulni - húzta széles vigyorra a száját Adalric és a "drága" vendégek végre befogták a pofájukat.

- Hát te meg mikor kerültél ide? - kérdeztem meg ártatlan hangon "felügyelőmtől", mikor már elfordultunk az asztaltól.
- Már pár perce itt voltam, csak nem vettél észre, olyan jól lefoglaltak téged - nézett vissza a lúzerek társulatára - De ha már végre engem is észrevettél, nekem is hozhatnál egy korsó sört - nevetett fel, majd helyet foglalt a pultnál.
Adalric az egyetlen olyan vámpír az ismeretségi körömben, aki még nem tudott lemondani az egyszerű halandók mindennapi élvezeteinek egy részéről. Vagyis csakis és kizárólag a sörről nem mondott le, állítom, még a vérnél is jobban szereti.

Miközben egy jól megpakolt tálcával indultam ki, láttam, hogy a legelszántabb, vagyis azt hiszem, éppen a szülinapos vendég már megint a szemével mintha vetkőztetne, annyira engem nézett. Erre csak lecsaptam elé a korsó sörét és inkább az idősebb vámpír társaságát választottam.

- Akarod, hogy lerázzam? - vigyorgott rám Adalric.
- Van nálad feszítővas, borsspray vagy ilyesmi? - néztem rá kedvtelenül.
- Az nincs, de nem is lesz rá szükség! Figyelj csak! - majd mereven a részeg alakra vetette tekintetét, és észrevettem, hogy jobb szemében egy örvénylő, fekete lyuk jelenik meg. A férfi egyenesen ebbe a lyukba meredt, falfehér lett, majd kiabálva távozni készült. Adalric pislantott egyet, és az előbbi jelenség rögtön eltűnt.

- Ez mégis mi volt? - néztem rá értetlenül.
- Ez a képességem alapfoka. Mivel nem neked céloztam, te minden bizonnyal csak egy fekete lyukat láttál. De ő a legnagyobb félelmeit látta beteljesülni benne - majd rántott egyet a vállán amolyan "engem aztán nem érdekel" stílusban.
- Hm... Ez csak az alapfoka? Akkor azt hiszem, soha nem akarnék az ellenséged lenni! - nevettem fel, majd elindultam, hogy a számlát behajtsam a menekülő születésnaposon.

Végre elérkezett a 11 óra is és elindulhattunk haza. Nagyon furcsa volt, nemcsak az, hogy Adalric kísért, hanem az, hogy az ajtónk túloldalán sem láttam sehol sem Antoine-t. Olyan üresnek tűnt a lakás... Egyszerűen nyomasztó volt, úgyhogy német vendégemnek is csak mondtam egy jó éjszakát-ot, majd zuhanyzás után rögtön aludtam. Volna. De egyszerűen képtelen voltam elaludni. Ez volt az első nap, az első éjszaka amit Antoine nélkül töltöttem, mióta vámpírrá tett. Nagyon nem volt jó érzés. Párnáján még éreztem a friss, édes illatát, és jobb híján a puha tárgyat öleltem magamhoz.

- Olyan buta vagyok... Hiszen nincs egy napja sem, hogy elmentél, de már hiányzol... Pedig én erősködtem, hogy jól megleszek egyedül is... - szipogtam magam elé. Gyorsan elmorzsoltam feltörő könnyeimet és két kisebb pofonnal próbáltam helyrerázódni. Végül mégiscsak kezembe vettem a telefonomat, és Antoine számát tárcsáztam.
Kicsengett... Majd még egyszer és még egyszer... Már épp azon voltam, hogy leteszem, mikor hallottam, hogy felvette.

- Szia - köszöntem bele halkan.
- Szia - válaszolta - Milyen napod volt?
Olyan lágy, bársonyos hangja volt, hogy már erre újra bekönnyeztem. Ez nem lehet igaz! Ennyire még én sem vagyok érzékeny!
- Hosszú, fárasztó és...
- ...és?
- ... és csak jó éjszakát akartam kívánni - hazudtam.
- Biztos csak ezt akartad? - kérdezett vissza enyhén játékos hangon, hiszen tudta, hogy egyáltalán nem ezért hívtam.
- Rendben, bevallom... Iszonyúan hiányzol, pedig még nincs egy teljes napja sem, hogy elmentél! És igen, fogalmam sincs, hogy fogom kibírni az elkövetkezendő két napot! Most örülsz? - törtem ki, mire felnevetett.
- Viszont ma, amikor az egyik vendég lecicázott stb, olyan jó érzés volt visszamondani, hogy ne szólítson így, mert férjnél vagyok!
- Örülök, hosz szeretsz a feleségem lenni - válaszolta egy újabb nevetés után - de remélem megjegyezted, hogy ki volt, mert ha legközelebb összefutunk, átrendezem az arcszerkezetét... Csakhogy tudja, hogyan kell szólítani az én kis feleségemet.

Erre már nemcsak ő, hanem én is szívből nevettem. Sikerült jobb kedvre derítenie. Végül azonban jó éjszakát kívántunk egymásnak és letettük a telefont. Ha minden jól megy, holnapután estére már vissza is ér.