20. fejezet
Hoshiko 2009.05.02. 19:56
A délelőtt folyamán Adalric-kal a városban mászkáltunk, élvezve a lágy hóesést. Igazán nyugodt volt a környék, és ha ember lettem volna, tuti beültem volna valahova egy forró teára, hogy az ablakon át bámuljam a nyugodt tájat a szállingózó hópelyhekkel. Azonban én már nem ember, hanem vámpír voltam, így a tea helyett is inkább vérre fentem a fogam. Amint hazaértünk a pár órás séta után, a hűtőből zacskós, kórházból származó vérrel kínáltam vendégemet, és magam is szívószállal szürcsöltem egyet.
- Csendes kis város, nem? - néztem ki az ablakon. A vámpír még hallgatott egy darabig.
- De - válaszolta nagy sokára, de nem tudtam mire vélni az előbbi szünetét. Igazából nem is nagyon érdekelt, hiszen már lassan indulhattam is munkába. A kiürült zacskót még kidobtam a szemetesbe és egy utolsó kérdésre visszafordultam a német férfihoz.
- Ma is tízre jössz, ugye?
- Igen, persze, kell az idő annak a három korsó sörnek - nevetett fel élces hangján. Még gyorsan búcsút intettem neki és a kabát felkapása után egyenesen a Pentryt felé tartottam.
Ismét egy zavartalan napnak néztem elébe, legalábbis háromnegyed tízig minden rendben ment. Igaz, Ziannal még mindig nem tudtam normálisan beszélni, de már kezdtem belenyugodni ebbe a ténybe. Épp a pult mögött matattam, amikor egy újabb vendég érkezett. Sokat megélt negyvenesnek tűnt, szürkülő, állig érő hajjal, kemény tekintettel, penge vékonyságú szájjal és a Nap által kicserzett bőrrel. Egy viseletes kalap volt a fején és térdig érő hosszú kabátjának a hátán a szárnyas kereszt húzódott végig. Mikorra ezt felfedeztem és még a lélegzetem is elállt, kínai kollégám sietősen húzott le a pult alá.
- Rosette! Azonnal menj a konyhába, és zárásig ki se gyere onnan! - szólított fel elfojtott hangon.
- De... Mégis ki ez?! - kérdeztem ijedten.
- Aaron Smith... "the Ace"... a legöregebb, még aktív vadász. De menj már! - mondta újra, majd felállt és elindult az öregedő vadász felé, én pedig lapos kúszásban céloztam meg a konyhát.
~~~
- Miben segíthetek? - lépett oda a kínai pincér.
- Úgy hallottam, elég sok vámpír gyűlt a körzetébe - szólalt meg rekedtes hangon az "Ász".
- Nem vészesen - hárított Zian.
- De itt tartózkodik Adalric Teufel is, már ha az információim nem tévesek - folytatta zavartalan hangon - vagy talán megcáfolja?
- Nos, tény, hogy járt erre egy rá kísértetiesen hasonlító alak... - próbálta kimenteni magát.
- És mégsem jelentette... Vagy talán úgy gondolta, hogy majd ön intézi el a legveszélyesebb vámpírt? - emelte meg a hangját az őszhajú.
- Sosem gondoltam erre - vallotta be Zian - esélyem sem lenne.
- Ebben igaza van. És hozzon egy korsó sört.
Szegény pincér épphogy kihozta a megrendelt italt, és már jött is a következő bajkeverő, Adalric der Teufel személyében. Amikor látta, hogy a körözött vámpír a legtapasztaltabb vadásszal szembe ül le, ráadásul ugyanahhoz az asztalhoz, már csak idegesen húzta végig kezét az arcán egy "mi jöhet még?" gondolattal. De legalább a többi vendég már a távozás mellett döntött és a pincér jobbnak látta, ha a "zárva" táblát is kiteszi, mert már előre látta, hogy itt hatalmas harc lesz.
- Rég láttalak, Aaron - foglalt helyet a vámpír, majd enyhe gúnnyal megkérdezte - Hogyhogy csak most bukkantál rám?
- Sajnos még mindig túl jó vagy a bújócskában, Adalric - válaszolta, és ebben a pillanatban megérkezett Zian is, és letette a korsó sört.
- Nekem is egyet, légy oly szíves - beszélt csevegő hangon, majd visszafordult régi ellenfeléhez - Szóval egyedül jöttél? Most nincs itt a fél NATO vagy a svájci testőrség?
- Hát, ha ők nincsenek is, de egy tanítványom kint vár.
- De a harcunk csak kettőnkre tartozik, nemde? Vagy szükségesnek érzed egy taknyos kölyök beleavatkozását? - nevetett fel élces hangon.
- A kölyök nem a mi ügyünk miatt van itt, hanem a saját küldetésén. Az a kis vörös vámpírlány és a férje kellene neki, aki jelenleg Svájcban van. Remélem nem zavar majd minket meg, miközben a munkáját végzi.
Adalricban megfagyott a vér. A kölyökkel simán elbánhatna, de Aaron biztosan le fogja foglalni egy jó időre. Már rengeteg csatájuk volt, amiből egyelőre mindig ő került ki győztesen, azonban tudta, hogy a mostani sem két percig fog tartani.
Abban a pillanatban, hogy a kínai a másik korsó sört letette az asztalra, kinyílt az ajtó és Daniel lépett be rajta.
- "Édes istenem" - suttogta magában Zian, majd sietős léptekkel indult meg a konyha felé. Daniel már éppen követte volna, de Adalric kezei között méteres átmérőjű fekete lyuk jelent meg, melyből a "mélység démona", Cerberus mászott elő.
- Állj csak meg, fiacskám. Üdvözöl a pokol - húzta széles vigyorra a száját a vámpír, és a hatalmas, háromfejű kutya elállta a fiatal vadász útját. Eközben Ziannak sikerült átlépnie a konyha küszöbét.
~~~
Bár még csak 10 perc telhetett el mióta Zian ide parancsolt, de számomra már örökkévalóságnak tűnt a konyhában eltöltött idő. Végre lépteket hallottam, majd kicsapódott az ajtó és a kínai srác lépett be a helyiségbe.
- Zian, mi történt? - álltam fel, de ő rögtön visszaparancsolt a sarokba, a konyhaszekrény mögé, míg ő maga az ajtó eltorlaszolásával volt elfoglalva.
- Aaron magával hozta Danielt. Adalric pedig nem tud sokáig küzdeni egyszerre mindkettejükkel. Egyelőre a Cerberus feltartja Danielt, de az sem tarthat örökké, szóval hívd a férjed és meneküljetek!
Gyorsan a konyhában levő telefonhoz futottam és áldottam az eszemet, amiért már kívülről tudtam párom számát. Most hála istennek egészen hamar felvette.
- Antoine! Ide kell, hogy gyere! Kérlek siess! - hadartam.
- Mégis mi történt? - kérdezte ijedten.
- Nemcsak Daniel van itt, hanem Aaron Smith is! Egyelőre el vagyok torlaszolva a konyhába, de nem tudom, meddig tart ki! - mondtam szinte sírva.
- Sietek, de kell egy húsz perc legalább, míg odaérek, különben úgy kiütném magam, hogy egy napig fel sem ébrednék - mondta idegesen, majd elköszöntünk. Csendben, könnyeimmel küszködve guggoltam az egyik szekrényhez dőlve. Kisvártatva Zian is csatlakozott mellém, és mindketten normálisan leültünk. Látva, hogy mennyire a sírás szélén állok, egyik kezével magához húzott és csendben belekezdett a történetébe.
- Megígértem, hogy amikor búcsúznunk kell, elmondom, hogy miért van a hátamba égetve a vadászok szimbóluma és ennek ellenére miért védelek.
- Ühüm - nyögtem.
- 6 éve, amikor 16 éves voltam, még Kínában éltünk, Sanghaiban. Volt egy húgom, Xiuying, aki egy évvel volt fiatalabb nálam. És pont mint te, Ő is egy vámpírba szeretett bele... Pedig a mi családunk már évszázadok óta vámpírvadász család volt... De Yinget ez akkor már nem érdekelte, és hagyta, hogy a szerelme Őt is vámpírrá tegye. Innentől pedig elszabadultak az események. A kínai vadászok tanácsa úgy döntött, hogy ez legyen a beavatási küldetésem. Öljem meg a húgomat és a szeretőjét...
Zian már egyre hevesebben vette a levegőt, és bele-beleremegett a mondandójába. Csak kis szünet után folytatta.
- Kezembe nyomták a fegyvert, de én nem voltam képes a húgomat lelőni! Ő volt a legfontosabb támasz az életemben! De... De a szerelmét megöltem... A szeme láttára öltem meg... Először iszonyatos haragra gerjedt... Tombolt és nekem támadott... Még a pisztolyt is elvette a kezemből és zokogva emelte rám. De végül nem lőtt le... Csak annyit mondott, hogy "Sajnálom, bátyus"... És azután önmagát lőtte le...
A kínai srác arcán hatalmas könnycseppek gördültek végig, melyeket öntudatlanul töröltem le és öleltem magamhoz.
- És bár a vadászokat megtagadtam azzal, hogy a húgomat nem lőttem le, de a küldetést mégiscsak teljesítettem, így a megbélyegzés mellett döntöttek, majd a család maradékával együtt ide száműztek... Ahol aztán, mintha valaki odafent azt akarná, hogy sose felejtsem el a bűnömet, megjelentél te... Ugyanazzal a vidám mosollyal, a szerelmes tekintettel, a töretlen életkedvvel... Pontosan olyan vagy, mint Ying volt... És most rád is ugyanúgy vadásznak, ahogy én is vadásztam Rá. Vagyis... téged nem akarnak megölni...
- Tessék? - néztem a szemébe.
- Beszéltem Daniellel... Amikor börtönbe került, nekem kellett kihoznom... Igaz, hogy nyújtottam, amennyire csak tudtam, de mégiscsak én hoztam ki, szóval ezt is sajnálom... - próbálta meg összeszedni magát - De a lényeg az, hogy a küldetése szerint csak Antoine-nal kell végeznie, téged pedig a vadászok oldalára kell állítania, mert váltig azt hiszi, hogy te csak a vámpír erejének hatása alatt vagy, és igazából még mindig őt szereted...
- Ezt a beképzelt barmot... - jegyeztem meg halkan - Ilyen ereje nem a vámpíroknak van, hanem a szerelemnek...
- Ezt még én is tudom - erőltetett magára egy halvány mosolyt kínai barátom.
A következő pillanatban végre Antoine is beesett. Csapzott és sápadt volt, de mégis jobban örültem neki, mint valaha. Csak hangosan a nevét kiáltottam és a nyakába borultam. Erre azonban már a falnak kellett támaszkodnia, nehogy összeessen.
- Vér kell - nyögte halkan, és én már kezdtem is blúzom felső gombját kigombolni, de Zian mögém állt és kezét a kezemre tette.
- Ne tőled. Csak feleslegesen elgyengülnél, pedig a hajszának itt még nincs vége. Számotokra nincs - majd ingét könyékig feltűrte, és a csuklóját Antoine felé nyújtotta - Én viszont úgysem megyek innen tovább.
- Ne aggódj, nem öllek meg - erőltetett magára egy mosolyt kedvesem is, majd mohón kapott a kinyújtott kéz után. Én csak óvatosan odébb álltam közülük, és csak néztem, ahogy Zian először a falnak támaszkodik, majd a földre ül. Már kezdtem azt hinni, hogy ott hal meg, mikor végre Antoine abbahagyta a vérszívást. Én egy üveg sört bontottam meg és egy kis sütivel együtt a kínai kezébe nyomtam.
- Nemsokára jobban leszel... És sajnálom, hogy belekevertünk - suttogtam.
- Ugyan, előfordul - mondta elhaló hangon - de most meneküljetek! Már jönnek!
És csakugyan, a folyosón már léptek, csaholás, vonyítás és káromkodás egyvelegét hallottuk közeledni.
Menekülnünk kellett. Na de hova? Merre? Kedvesem csak megfogta a kezemet és a következő pillanatban már a nappalinkban voltunk.
- Hát, ez rossz választás - dörmögte az orra alatt, hiszen rögtön észrevettük, hogy a lakás nemcsak feldúlva volt, hanem kapásból három vadászt szúrtunk ki a helyiségben. Egy újabb pillantás és már térdig érő hóban, valahol az erdő egyik isten háta mögötti zugában voltunk, mínusz 15 fokban a szakadó hóesésben. Antoine egy fának dőlt és hatalmasat sóhajtott.
- Mondd, miért nem gyűlölsz? - kérdezte halkan.
- Miért kéne? - néztem rá teljesen ledöbbenve.
- Elvittelek a családodtól, a nyugalomból és a biztonságból. Állandóan menekülnünk kell, életveszélyben vagy... - itt viszont mutatóujjamat a szájára tettem, majd ajkaim vették át a lakat szerepét.
- Először is, én döntöttem úgy, hogy mindezt elhagyom Érted - kezdtem bele a rövid, de hatásos csók után - és pont emiatt az sem érdekel, ha az egész világ ellenünk fordul, ha továbbra is Veled lehetek!
- Makacs, butus lány vagy - "becézett", miközben szorosan magához ölelt.
- Az - válaszoltam, majd egy kisebb hallgatás után egy kérdés jutott az eszembe - Antoine... Miért én? Mit tettem én azért, hogy így, velem legyél?
- Számít az? - kérdezte és arcát hajamba fúrta.
- Igen, számít! - vágtam rá.
- Tudod jól, hogy eredetileg bosszúnak szántalak - hajtotta félre a fejét - de hogy miért lett így ... Azt sokáig én magam sem tudtam. Mert az, hogy minden kóbor kutyát-macskát megszántál, megetetted és játszottál vele, hogy mindenkivel próbáltál kedves lenni függetlenül a pillanatnyi hangulatodtól... Ez nem lett volna elég ehhez az érzéshez... De ahogy kezdtelek tényleg megismerni... Téged, és nem a páncélt, amit másoknak mutatsz. Ahogy megláttam a törékeny énedet, ami igazából még a sötétben is félt... Én csak úgy éreztem, hogy meg akarlak védeni... Erre ez az érzés idáig fajult... - kereste a megfelelő szavakat.
- Megbántad? - fordultam szembe vele enyhén könnyes szemekkel.
- Amilyen önző vagyok, tudom, hogy soha nem fogom megbánni a veled töltött perceket - suttogta, miközben végigsimított az arcomon és szenvedélyes csókban részesített.
- De most merre tovább? A városokban pillanatok alatt megtalálnak, falun pedig könnyen kiszúrhatnak minket... - kezdtem felvázolni a lehetőségeinket.
- Egyelőre csak el az országból. És hogy kicsit megnehezítsük a dolgaikat, el az EU-ból - mondta el a tervét kedvesem.
- Norvégiára gondolsz? Közel is van, ott is marad az éjszaka egy darabig, kevés ember van és rengeteg erdő, fjord és
- És továbbra is hideg - fejezte be a mondatomat, mire csak elmosolyodtam.
- Igen... De ahogy mondtad, a fegyvereket is nehezebb lesz átvinniük a határon! - ő csak bólintott, és miközben szorosan fogta a kezemet, újra "költöztünk".
Fogalmam sincs, hány óra lehetett, hogy éjjel volt e vagy nappal, amikorra úgy döntöttünk, hogy itt megfelel. Talán háromszáznál is több kilométert tettünk meg, és valahol Nordland tartományban jártunk. Ugyanúgy a végtelen erdő és a néma csend fogadott minket. De ez most megnyugtatott. Igaz, hogy jeges szél fújt keresztül rajtam, még így is, hogy Antoine rám adta a kabátját. Bár nem csodálkozhattam, hiszen pont olyan szerencsétlen időben tűntek fel ismét a vadászok, hogy még most is pincérnői egyenruhámat viseltem, vagyis egy kis szoknyát és egy fehér blúzt a meleg kabát alatt. Szorosan egymáshoz bújva lépkedtünk a hóban és egy viszonylag zártabb, szélcsendesebb hely után kutattunk. Fél óra múlva nemcsak a lábamat, hanem szinte már semmimet sem éreztem a fagytól. Az arcom is teljesen ki volt pirosodva, mire végre találtunk egy ideiglenes fedezéket, vagyis egy öreg fa gyökerei között meghúzódó mélyedést. Reszketve másztunk be és teljesen átfagyva ültem Antoine ölébe úgy, hogy szembe legyek vele.
- Antoine... A vámpírok is megfagynak? - tettem fel a jelenleg engem leginkább foglalkoztató kérdést.
- Igen... De csak elalszanak , nem pedig meghalnak... Ha a fagy elmúlt, újra felébrednek, mintha mi sem történt volna... Legalábbis én így hallottam - válaszolta szinte vacogva. Ő is nagyon fázott.
- Akkor jó. Most még nem akarok meghalni - mosolyodtam el és az ölében feljebb csúszva apró csókokkal halmoztam el először csak az arcát, majd egyre lejjebb haladva az állát és a nyakát is. Kezdeményezésem pedig őt sem hagyta hidegen, egyre szorosabban fonta karjait a derekamra, húzott közelebb magához, hogy aztán egy szenvedélyes csókcsata bontakozzon ki közöttünk.
Mivel még mindig éreztük környezetünk fagyát, tovább folytattam a játékot. Amikor hideg kezeimmel kedvesem felsője alá nyúltam, már éreztem, milyen forró a bőre, hogy kimerültsége ellenére is sikerült jócskán feltüzelnem. Játékosan haraptam még egyet a kulcscsontjába, és itt úgy tűnt, hogy betelt nála a pohár.
A kabát puhán esett a földre és én szerelmem óvó karjaiban követtem. Most a puha és selymes tincsek keményre fagyva borultak nyakam tájékára, de ez a legkevésbé sem zavart. Forró csókok és érintések perzselték fel a bőrömet és lassan a blúzom is kigombolódott , miközben egyre közelebb kezdtünk egymáshoz.
Újra az a mennyei, tüzes érzés lett úrrá rajtam, amit ahányszor csak Antoine-nal vagyok, érzek. Ilyenkor semmi nem marad meg bennem a külvilágból, hiszen ilyenkor Ő az egyetlen, aki létezik, aki, miközben elmerül bennem, a lángoló mennyekbe repít.
Kedvesemben most sem csalódtam, hiszen mire a csúcsra értünk, szinte a hó is megolvadt körülöttünk. Ziláltan pihegve néztem hófehér szemeibe, melyekben ugyanaz az elégedettség tükröződött, mint az enyéimben. Lustán elmosolyodtam, majd megkérdeztem:
- Most nem kérsz a véremből?
Először csak megcsóválta a fejét és kisvártatva folytatta.
- Nem akarlak legyengíteni. Így sem tudom még, hogy hogy lesz tovább - mire a mondata a végére ért, hihetetlenül erős kábulat lett úrrá rajtam és miközben szerelmem ölében ültem fejem a vállára bukott és lecsukódtak a szemeim.
|