A majd két méteres marmagassággal rendelkező pokoli démon elállta Daniel útját. Egyik feje izgatottan nyüsszögött, a középső habzó szájjal ugatott, a harmadik pedig nem sok jót sejtetően morgott. Egy volt közös a három kutyafejben: a vörösen izzó, démoni szemek.

- Azt a kurva... - jobbat nem tudott mondani az ifjú vadász, miközben az esélyeit latolgatta. Minden egyes mozdulatát három szempár követte ugrásra készen álló, megfeszült izmokkal. Végül hirtelen két pisztolyt kapott elő és tüzelni kezdett az alvilági szörnyeteg felé. Cerberus csaholása szinte röhögésnek hatott a fülében, hiszen a háromfejű kutya megindult felé. Daniel futni kezdett a konyha irányába és egyre gyakrabban lőtt háta mögé a vicsorgó fogsorok irányába. A pokoli fenevadat azonban nemigen kellett félteni, hatalmas ugrásokkal tért ki a legtöbb lövedék elől, de ha néhány testébe is fúródott, az üldözés hevében tudomást sem szerzett róla. Már épp egy utolsó ugrással akarta leteríteni áldozatát, azonban az ügyesebb volt a vártnál, és még idejében lebukott, miközben berúgta a konyha ajtaját. Cerberus nagyot bukfencezve esett a földre, de pár pillanat múlva újra talpon volt, és következő nehéz feladatával nézett szembe: beférni a konyhaajtón.

Ekkorra Daniel észrevette az ájulást színlelő kínait is. Meglátta a bekötözött sebet a csuklóján valamint a kiürült sörösüveget is kiszúrta.

- Áruló! - sziszegte a fogai között és Zian rájött, hogy a megjátszással itt már semmire sem megy, így kinyitotta a szemét és felpattant. A hirtelen mozdulat azonban még nem tett jót az alacsony vérnyomásának, és rögtön az asztalnak kellett támaszkodnia.

- És ha az lennék? Bár szerintem rád sokkalta jobban illik a jelző, elvégre te vadászol a nőre, akit szeretsz, nem? - húza gúnyos vigyorra a száját.
- Akit szeretek? Na ne röhögtess! Ő egyszerűen csak az enyém ! Érted?! Hozzám tartozik! - ordította Daniel.
- Olyan nincs, hogy hozzád tartozik. Ez az érzés két személyen áll, és ebbe ő a legkevésbé sem egyezett bele - oktatta ki a kínai.

- Kussolj! - kiáltotta a vadász és fegyverét elsütötte. Zian oldalából csak úgy patakzott ki a vér, míg ő kimeredt szemekkel nézte azt. Ebben a pillanatban Cerberus az ajtót a fallal együtt kibontotta és betört a helyiségbe. Hat szemével gyorsan felmérte a helyzetet és mindenkit váratlanul ért a kutya döntése.

Zian és Daniel közé ugrott, s fogaival í kínai felé közeledett. Daniel éppen győzelemittasan felröhögött volna, Zian szemei előtt pedig egész élete lepergett. Cerberus azonban nem bántotta, hanem jobb oldali fejével a sérülést kezdte el nyalogatni, aminek hatására a seb elkezdett összezárulni. A kínainak ezúttal szerencséje volt, hiszen ő csak ember volt, így az ezüst nem volt mérgező hatással a testére, és a lövedék létfontosságú szervet sem ért.

A szörnyeteg gyógyító feje is csatlakozott a másik kettőhöz, és újra hat, gyilkosan izzó szempár meredt a sötétszőke vadászra. Baljós, lassú léptekkel indult meg kiszemelt prédája felé.

Eközben a vendégek számára fenntartott részben Aaron és Adalric nézett farkasszemet. A fekete lyuk még mindig nem zárult be.
- Mégis milyen trükkökkel készültél még mára, Teufel? Ne hidd, hogy ezúttal az a bolhás dög elég lesz - mordult fel a vadász.
- Ó semmi, semmi különössel nem készültem. Az a bolhás dög pedig mellesleg a legelső lény, amit elő tudtam hívni az alvilágból, úgyhogy ne szidd a kutyusomat - majd jobb karját a sötétségbe mélyesztette és amikor kihúzta egy fekete holló ült a kezén.

- És ez a tollkupac mégis mi? - folytatta az Ász.
- Hát nem ismered fel? Igaz, te csak egy hollót látsz. Meg amúgy sem nézek ki belőled túl nagy műveltséget, szóval elárulom. Ez a holló itt Munin megtestesítője, vagyis Odin, csak úgy zárójelben megkérdezném, hogy ugye tudod ő kicsoda? Szóval Odin egyik hollója, és a memóriája. Majd nézz utána a wikipedián! - kacagott fel a vámpír, majd szélnek eresztette madarát - repülj Mike-hoz!
A holló csettintett egyet csőrével és tovaszállt. Aaron abban a pillanatban utánatüzelt, de egy a már megnyílt fekete lyuk eltűnt és a golyó útjában nyílt meg újra.
- Rühellem a módszereidet - szólalt meg újra Aaron - a stílusodat és mindent, ami veled kapcsolatos.
- Akkor minek vagy itt? - nevetett fel élces hangon, miután kortyolt egyet a korsó söréből - Ha a legveszélyesebb vámpírral állsz szemben, számítanod kell a képességeire, még akkor is, ha csak egy kivénhedt vadász vagy. Menj inkább vaddisznókat lőni!
- Adalric!! - kiáltotta rekedten és két hatalmas fegyvert szegezett a vámpír felé s tüzelni kezdett - Pusztulj, szörnyeteg!

Pisztolylövések, ördögi kacajok, szitkok és káromkodások az összes létező felmenőre, valamint két férfi élet-halál harca. Három lövés is érte Adalric jobb karját, mire ugyanazzal a képességgel, amivel fia is rendelkezik, bronzzá változtatta sérült végtagját, melyből kiestek a golyók.

- Tudod, hogy átlagban százévente új képességekkel gazdagodunk - magyarázta fölényesen a vámpír - és én idén már a 395-et töltöm be. Mégis mit gondolsz, mikre vagyok még képes?

- Senki sem legyőzhetetlen! - kiáltotta megvetően Aaron.
- Ez tény. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy majd pont te fogsz legyőzni.
Ekkor egy fájdalmas ordítás rázta meg az épületet.
- Azt hiszem, ha nem sietsz, Cerbi elfogyasztja a vacsoráját - húzta kaján vigyorra a száját Adalric.

- Daniel! - kapott észbe a vadász - Még folytatjuk!
Amint ez a mondat is kicsúszott fogai közül, a konyha felé rohant. A látvány ami fogadta, csak egy hosszú perc erejéig bénította le. Az ördögi fenevad ugyanis éppen az érkeztekor mart tanítványa oldalába és vágta a falhoz úgy, hogy az egy kissé be is repedt.

- Daniel!! - kiáltotta a vadász, majd fegyvereit Cerberusra szegezve tüzelni kezdett és fiatal társa felé rohant. A srác szeme már félig le volt csukva és egy vékony csíkban vér folyt ki a száján. Aaron óvatosan húzta fel a földről a fiatalt és kifelé indult el.

- A kínai... Áruló - suttogta a szavakat elhaló hangján a sérült vadász, mire mestere a földön ülő, legyengült pincérre nézett. Az alvilági fenevad azonban ismét közéjük állt és testével fedezte az áruló vadászt.
- Most nem érünk rá. Ezt a csatát ők nyerték, de a háborúnak még nincs vége - hangzott el az újabb klisé.

Mire Adalric is a szinte porrá zúzott helyiségbe ért, meglepetten vette észre, hogy kutyusa egyik fejét Zian ölében pihenteti, a középsővel figyel, a harmadikkal pedig sérüléseit nyalogatja.
- Mi az kutyus? Pártfogásodba vettél egy vadászt? - húzta fel a szemöldökét a vámpír, mire Cerberus csak morgott egyet.

- Rendben, értem. Én sem bántom, hiszen bízok benned - majd Zianra emelte a tekintetét - Életben maradsz?
- Asszem... - tapogatta meg már begyógyult oldalát.
- Cerberus, megyünk! - intette magához "kutyáját", s még egyszer visszafordult.
- A javítási költségekről a számlát csak küldd ide! - nyújtott oda egy névjegykártyát a kínainak.
- Kössz...
A vámpír és alvilági követője egy újabb fekete lyukban tűnt el.

~~~

Lassan nyitottam ki a szemeimet. Olyan érzésem volt, mintha a szemhéjaim minimum ólomból lettek volna. Egy ágyban feküdtem, egy kis szobácskában. Egyedül.
Egyedül? Villámgyorsan ültem fel az ágyban és néztem jobban körül. Tényleg egyedül voltam. Fél percen belül azonban nyikorogva nyílt ki az ajtó, és egy kedves arcú, harmincasnak tűnő nő lépett be. Barna szemeibe egy kis arany szín is keveredett, ami olyan macskássá tette a tekintetét, hosszú, mézszőke, enyhén hullámos haját pedig oldalt, egy hosszú copfba fonva viselte.

- Hát felébredtél? Rosette, ugye? - mosolygott rám. Valahonnan ismerősnek tűntek a vonásai, pedig még soha nem találkoztam vele ezelőtt. Bólintottam.
- És te? És hol vagyok? Hol van Antoine? - beszéltem egyre gyorsabban.

- Nyugalom, kedvesem. Én Cornelia vagyok, egy házban vagy és a párod a szomszéd szobában fekszik. Ő még nem ébredt fel - válaszolta.
Azt sem tudtam, mire reagáljak először. "Cornelia? Talán ő lenne Cosette nővére? Végül is hasonlítanak... De hogy kerültünk ide? És mi az, hogy Antoine még nem ébredt fel?!"

- Mennyi ideje... voltam eszméletlen? - nyögtem ki.
- Ha még aznap megfagytatok, amikor eljöttetek Svédországból, akkor már másfél hete. Én azonban csak egy hete találtam rátok.
- Ránk találtál? Hogyan? - győzött le a kíváncsiságom, mire ő csak felnevetett. Egészen csilingelő hangja volt.

- Úgy látom, nem tudsz túl sok mindent rólam.
- Te vagy Cosette nővére, ugye?
- Igen. Cornelia Lacrose, vagy más néven az Anyatigris. És a képességeim között szerepel az is, hogy ha lehunyom a szemem és erősen koncentrálok, érzem a többi vámpír jelenlétét, és akikkel már találkoztam is, őket be is tudom azonosítani. Antoine-t pedig ismerem, de így is három napba tellett, mire megtaláltalak titeket. Mégis micsoda ötlet volt az erdőben, ilyen hidegben elaludni? - nevetett fel újra.

- És Antoine... Ő miért... - kezdtem volna bele, de nem bírtam kinyögni a mondat végét.
- Szerintem nagyon kimerült. Hogy egészen pontos legyek, több, mint 330 km-et tettetek meg Piteåból. De ha fel tudsz kelni, akkor gyere, átkísérlek a szobájába. Úgyis tudom, hogy ezt akarod.

Erre csak elmosolyodtam és újra bólintottam. Tényleg nagyon aggódtam. Óvatosan keltem fel az ágyból, és egy kissé nehéz volt a lábaimra állnom. Mindenemet zsibbadtnak és nehéznek éreztem, de akkor is tovább kellett mennem. A mellettünk levő szoba sem volt nagyobb. Itt is csak egy ágy, egy szekrény és egy éjjeliszekrény kapott helyet. Reszketve térdeltem le Antoine ágya mellé. A haja lágyan ölelte körül a nyugodtnak tűnő arcát, a bőre pedig fehérebb volt a hónál. Ez még nála is túl sápadtnak számított... A légzése is szörnyen lassú volt. Megfogtam jéghideg kezét és még közelebb húzódtam hozzá.
- Antoine... - suttogtam - ne hagyj egyedül...
- Ne aggódj, nem fog - tette kezét a vállamra Cornelia - de most magatokra hagylak titeket. Lent leszek a földszinten, ha szükségetek lenne rám. És szólj, ha felébred!
A szőke nő elhagyta a szobát, így már utat mertem engedni a könnyeimnek.