A sírás azonban egyáltalán nem segített. Antoine meg sem mozdult és az én lelki állapotom sem lett jobb. Lassan felkeltem és kimentem a szobából. Felvettem egy vastag, bolyhos köntöst és papucsban lépdeltem le a nyikorgó falépcsőkön. Lent a konyha és az étkező volt. Cornelia épp egy pohár vért iszogatott, amikor beléptem az étkezőbe. A vér láttán hatalmasat kordult a gyomrom.

- Ó, csak nem éhes vagy? Mondjuk a megfagyás után szüksége van a szervezetednek egy kis erőre! - majd egy bögre forró vért nyújtott felém.
- Sajnos most csak állatvérrel szolgálhatok. Ez nem olyan édes, mint az emberi. De itt egyáltalán nem élnek emberek jó pár kilométeres körzetben, és a másik formámban amúgy sem nehéz vadászni.

Belekortyoltam a vörös lébe. Enyhén sós volt. Tényleg teljesen más aromája volt, mint az emberinek, de most ez is bőven megtette.
- A másik formádban? - néztem fel rá. Csak most esett le, mit is mondott.
- Igen. Mint mondtam, én vagyok az Anyatigris, és ennek az alakját is birtoklom. Majd egyszer meglátod! - kacsintott.
- Oké - húztam halvány mosolyra a számat. Több most nem tellett tőlem - Antoine... Szerinted mikor ébred fel?
- Fogalmam sincs. Lehet, hogy hetekig is így marad... De ne aggódj, ha egyszer felébred, jobb lesz, mint újkorában! - nevetett fel és ez egy icipicit megnyugtatott.
- De addig is üssük el valamivel az időt! Mit szeretnél csinálni? - nézett rám vidáman.

- Nem is tudom... Annyira nincs kedvem semmihez... Bár... Kicsit mesélhetnél még a vámpírokról. Mégis honnan tudtad, hogy veszélyben vagyunk és meg kell minket keresni? - néztem fel rá.

- Na, gyere, üljünk csak le - mutatott az egyik székre. Miután helyet foglaltunk, neki is kezdett.
- Úgy tudom, hogy te semmit nem láttál a piteåi kis harcból...
- Tényleg nem...
- Pedig Adalric ismét alakított - mosolyodott el - a Cerberust még csak hallottad, nem?
- Cerberus... Úgy érted, az a háromfejű kutya a pokolból? - kérdeztem vissza.
- Pontosan. Először őt idézte meg a védelmedre. Aztán amikor az a csitri vadász mégis utánatok eredt, egy újabb lényt idézett meg, Munint. Bár már egy ideje itt élsz, nem hiszem, hogy túl sokat tudsz a skandináv mitológiából. De az isteneiket csak-csak ismered, nem?
- Valamennyire... Thor, Odin, Loki... de itt kifújt - húztam összébb magam.

- Nos, én sem fogom neked leírni a teljes történetet, de a lényeg az, hogy Odin félszemű, és volt két hollója, akik helyettesítették a szemét. Ők voltak Hugin, a gondolat, és Munin, az emlékezet. Adalricról meg tudni kell, hogy rengeteg ilyen mitológiai fajzatot tud előhívni, így Munint is, és egyből Mike-hoz küldte. A drága húgocskám pedig rögtön felajánlotta, hogy én majd megkereslek titeket.
- Őő... Bocsi, hogy ennyi gondot okoztunk - szabadkoztam.
- Semmi gond! Elvégre is számomra az egész vámpírtársadalom egy nagy család. Mindenki segít a másikon, ha az bajba kerül. Mióta a lányom gyilkosaival mind egy szálig leszámoltam, már csak azért élek, hogy az "új családomnak" segítsek, ha tudok.
- Ez igazán szép tőled... - jegyeztem meg.
- Mi mást tudnék tenni? Mindenkinek kell, hogy legyen egy célja az életében, nem? Különben mihez kezdene? - tette fel a költői kérdést.

- De... bár én jelenleg még nem igazán tudom, mi az igazi célom. Mielőtt Antoine-nal találkoztam, még úgy véltem, hogy az egész életem csupa unalom... De azért voltak céljaim, mint egyetemre menni, nyelveket tanulni, utazni a világban... De amióta csak találkoztunk egyfolytában csak rajta jár az eszem és valahányszor nincs mellettem, mindig elbizonytalanodok... Igazából már csak egy boldog életet szeretnék, Vele .

- És azt még nem tudjátok, hogy hova tovább? - tette fel a nagy kérdést.
- Nem igazán... Szerintem Ő sem akar itt zavarni túl sokáig... Svédországba pedig nem mehetünk vissza...
- Ó, Svédország! Van valamim, amit át kell adnom neked! - pattant fel a székről, majd egy másik helyiségből egy laptoppal és egy CD-vel tért vissza.

- Egy hangüzenet, neked, nektek - árulta el, miközben elindította a felvételt. Bármennyire zilált és esetlennek tűnő is volt a hang, tulajdonosát rögtön felismertem. Zian volt.

- Szia, Rosette és Antoine is, ha ott van. Remélem épségben vagytok, és sikerült elmenekülnötök innen - köhögött - ezt a felvételt búcsúzásnak szánom. Emlékszel még a közeledő csaholásra és lövésekre, ugye? Nem sokkal azután, hogy eltűntetek, Daniel berontott a konyhába és rögtön leesett neki, hogy elárultam a vadászokat. Még meg is lőtt, de aztán az a kutya megvédett és még a sebemet is begyógyította... Összességében megnyertük a csatát... De mikor még csak félúton voltam a Pentryt javításán, újra vadászok jelentek meg és a tanács elé kerültem.Talán mondanom sem kell, hogy egyértelműen árulóként kezeltek, és mivel a megbélyegzésen már évek óta túl vagyok, ezért immár a halálbüntetés vár rám - itt összeszorult a torkom. Ez nem lehet! - Még három napot tölthetek el ebben a cellában, ahova bedobtak. Ezt a hangfelvételt is csak apám segítségével tudtam elkészíteni, majd hozzád, Adalric révén eljuttatni. Remélem, egy nap tényleg meglelitek a békét és boldogságot Antoine-nal! És... a körülmények ellenére is, örülök, hogy összehozott minket a sors... De itt a búcsú ideje - remegett meg a hangja - talán egy másik életben újra találkozunk... és... Antoine, vigyázz Rosette-re! Ne hagyd, hogy vele is az történjen, mint a húgommal!...
Ég veletek...

Véget ért a felvétel. Sietve néztem rá a keltezésére, majd az aktuális dátumra... 5 napja készült... Zian... már meghalt... És én nem tehettem, nem tettem semmit ellene! Én voltam az, aki bajba sodorta és miattam halt meg! Ő is csak engem és a boldogságomat védelmezte! Könnyek zápora szökött ki a szememből. Cornelia puhán tette vállamra a kezét és közelebb húzott magához.

- Sss - csitította egyre hangosabb zokogásomat.
- Én... miért engem véd mindenki? Zian meghalt, Antoine pedig nem ébred fel! Mind miattam!... Én... Miért nem vagyok képes senkit sem megvédeni?! Miért... vagyok ilyen gyenge?! - tört ki belőlem.

- Nyugi... Töröld le a könnyeidet, hiszen Zian is ezt akarná! Fel a fejjel! És ha tényleg úgy gondolod, hogy túl gyenge vagy, akkor amíg itt maradtok, addig majd edzek veled, rendben?
- Um... - nyögtem igenlően és sikeresen elmorzsoltam néhány könnycseppet.

A nap folyamán viszont semmi kedvem nem volt még megmozdulni sem. Csak ültem Antoine ágya mellett és próbáltam összeszedni magamat. Annyira jól esett volna néhány bátorító szó kedvesem szájából, azon a lágy, mély hangon! De sajnos Ő most nem tudott átkarolni és biztatóan rám mosolyogni. Most, talán életemben először, a saját lábamra kellett állnom és tennem valamit a jövőmért! Amikor eljött az este, végre döntöttem. Felálltam a székről és egy apró csókot nyomtam Antoine arcára.
- Mire felébredsz, én már mindenképp egy erősebb nő leszek! - mondtam halkan, majd kimentem a szobából. Cornelia már lent várt.

-Tudnál adni valamilyen ruhát az edzéshez? - kérdeztem határozottan.
- Ez a beszéd! Gyere utánam - majd egy újabb szobába vezetett be és az ott található szekrényből ruhákat dobált az ágyra. Kaptam egy fekete, ujjatlan, de csípőig érő felsőt, egy csőszárú, kényelmes nadrágot, egy pár, a felkarom közepéig érő fekete kesztyűt és egy pár edzőcipőt is. Miután átöltöztem és kivételesen a hajamat is összefogtam, elhagytuk a házat.
Cornelia a szemem láttára alakult át egy hatalmas - szerintem szibériai - tigrissé. Azt hittem, leesik az állam. Az oké, hogy ő az Anyatigris, na de hogy szó szerint? Elmélázni azonban nem volt időm, hiszen már ki is adta az első parancsát.

- Az első feladatod az lesz, hogy utolérj. És ne feledd, vámpír vagy, tehát az izomzatod sem emberi - na jó, tudtam én ezt, de ezzel mire is megyek?
Ő azonban már futásnak eredt az erdőben. Mire észbe kaptam, már majdnem elveszett a fák között. Én is futásnak eredtem, és csak most tűnt fel, hogy tényleg jóval gyorsabb vagyok, mint amikor még ember voltam. De a terep kegyetlen volt. Ő persze könnyedén ugrott át a néhány kidőlt fa vagy bucka felett, míg én egész szépen elszerencsétlenkedtem. Már éppen kezdtem örülni, hogy sikerült egészen utolérnem és már csak öt méter, ha elválasztott minket, mikor is egy hirtelen fordulattal rám ugrott és legalább fél méter mélyen a hóban kötöttem ki, rajtam egy saccra 350 kilós nagymacskával.

- Számíts a meglepetésekre is! - morogta az arcomba, majd leszállt rólam. Igaza volt, nagyon naiv voltam, hogy azt hittem, csak úgy elkaphatom. A hajsza azonban tovább folytatódott és hajnalra már tényleg fogalmam sem volt róla, hogy ki az üldöző és ki az üldözött.
Reggelre végre visszamentünk a házba. A bőröm már teljesen bepirosodott a fagytól, pedig nem is fáztam. Mondjuk ilyen edzés mellett nem is lehetett. Cornelia egy perc pihenőt sem hagyott, de ez így volt helyes. Ahogy tükörbe néztem egy összefagyott, de csapzott, koszos, használt felmosórongyhoz hasonló állapotban levő vámpír tekintett vissza rám. Itt volt a fürdés ideje!
Amikor valamelyest felfrissülve kiléptem a fürdőből, valami olyasmi érzésem volt, mintha a kosszal együtt a határozottságom és elszántságom is lemosódott volna rólam. Halkan mentem be Antoine szobájába és az ágya szélére ültem. Még mindig ugyanúgy feküdt, mint amikor itt hagytam. Ha nem láttam volna, hogy bár gyengén, de meg-megemelkedik a mellkasa minden lélegzetvételénél, tényleg azt hihettem volna, hogy nem is él. Ismét győzedelmeskedett felettem a gyengébbik énem és könnyek csordultak ki a szemeimből. Megszorítottam a kezét és az arcomhoz emeltem. Egy darabig még magamhoz szorítottam, majd adtam egy csókot rá és felkeltem az ágyról. Inkább átmentem a saját szobámba és belehuppantam az ágyamba. Igazából eléggé fáradt voltam és hamar elnyomott az álom.
Már órákkal az edzés időpontja előtt felébredtem. Gondolkoznom kellett. Tegnap szinte egész végig csak futkároztunk és csak hol utánaeredtem, hol pedig elugrottam Cornelia elől. Márpedig a combizomfejlesztéstől eltekintve talán csak a kitartásom és a reflexeim erősítésére volt ez jó. Bár ha azt nézem, ez is tényleg fontos. De ezzel magamon kívül senkit sem tudok megvédeni. De vajon mire célzott még az edzés elején az Anyatigris az izomzatommal és a meglepetésekkel?