Végre eljött a következő edzés ideje. Az üldözősdi újra elkezdődött, és az elején még minden ugyanúgy ment, mint az előző éjjelen. Szerintem Cornelia már kezdett reménytelen esetként elkönyvelni, ugyanis újra ugyanúgy közelítettem meg, mint első alkalommal. Már láttam rajta, hogy fél pillanaton belül megfordul és ugrik, de megelőztem. Vámpír izomzat ugye?

Elrugaszkodtam a hóból és egy szaltóval pont akkor termettem közvetlen mögötte, amikor megfordult. De még itt sem állhattam le, kezeimet kinyújtottam és szorosan tartottam a nagymacskát. Eközben a földön levő mancsai mellől rózsák kúsztak felfelé. Ezt nevezik meglepetésnek?
Persze ilyen könnyen nem mehetett minden, és egy nagyobb rántással könnyedén tépte ki magát a karjaim és a rózsák közül, majd szembefordult velem.

- Ez nem volt rossz ötlet! Sőt! Sikerült meglepned. De az erőddel még mindig maximum egy-két alacsonyabb szintű vadászt tudsz leteríteni - mondta.
Nem tudtam, hogy akkor most büszke legyek, vagy elszégyelljem magamat.
- Ma inkább a képességedet fogjuk fejleszteni - jelentette ki, majd folytattuk az edzést.

Egy hét múlva már jóval sokoldalúbban tudtam használni a rózsákat. Már nem csak felkúszó, bénító növények voltak, amik néha még egy ember megfojtására is megfeleltek, hanem képes voltam velük védőburkot alkotni magam köré, ami a lőfegyverek támadásán kívül szinte mindent képes volt kivédeni, illetve olyan gyorsan tudtam már egy-egy ágat megnöveszteni, hogy az szúrófegyverként végezzen az ellenfelemmel. Napról napra egyre erősödtem, kitartóbb és gyorsabb, de ugyanakkor egyre magányosabb lettem.

Ma már közel három hete edzettem folyamatosan. Ez pedig azt jelentette, hogy Antoine már egy hónapja volt kómában. Hajnalodott, és most enyhén véresen tértem vissza a házba. A mai edzésen elég sokat hibáztam és ennek megvolt az ára. Rengeteg alkalommal sikerült Corneliának a hó legmélyére juttatnia engem. Egy forró zuhany után azonban ezeknek már nyoma sem volt rajtam, de még akkor is úgy éreztem, hogy minden tagom majd' leszakad.

Ismét Antoine szobája felé vettem az irányt. Elalvás előtt mindig legalább fél órát még az ágyánál szoktam térdelni és miközben a kezét fogom és sokszor még a könnyeimet is hullatom, elmesélem neki a napomat.
Most is így volt. Letelepedtem az ágy mellé és kezét a kezembe vettem. Ma nem akartam az edzésről beszélni.

- Már egy hónapja... - suttogtam - már egy hónapja alszol... Olyan szörnyű, hogy itt vagy, fogom a kezed, de mégsem tudsz átölelni, mégsem hallom a hangodat... Tudom, hogy megígértem, hogy sokkal erősebb leszek, de ma is csak folyton hibáztam. Tudom, hogy a sarkamra kéne hogy álljak, de egyedül nem megy... Nélküled nem megy - és a könnyeim újra kicsordultak. Hideg kezét az arcomhoz szorítottam, és a sós cseppek csuklójára hullottak és hófehér alkarján csordultak végig - Antoine... Annyira hiányzol!

Eddig bírtam visszatartani. És itt nem csak a zokogásomra gondolok, hanem arra, hogy kimondjam az érzéseimet, hogy kimondjam, mennyire magányos vagyok nélküle.

Egy gyengéd, apró simítást éreztem az arcomon. Megpróbáltam visszafojtani a sírásomat és csak figyeltem. A kéz újra megmozdult a kezemben. Igaz, csak gyengén, de végigsimított az arcomon. Tágra nyílt szemekkel néztem Antoine arcára, és láttam, ahogy a hosszú, fekete szempillák lassan megemelkedtek, ahogy pislantott néhányat, majd a hófehér tekintete az én vörössé vált szemeimmel találkozott.

- Antoine! - kiáltottam és nyakába borulva öleltem át. Ő nem szólalt meg, de éreztem, ahogy a kezei gyengén, de határozottan a derekamra fonódtak.
- Sss - csitított, de én csak tovább zokogtam, egészen addig, amíg a kimerültség úrrá nem lett rajtam és kedvesemen aludtam el.

Az éjfekete hajú vámpír óvatosan ült fel az ágyban, majd feleségét az ölébe vette és átvitte a szobájába. Törékeny kincseket megillető lágysággal fektette le az ágyba, és most ő volt az, aki csak csendesen ülve figyelt. Végigsimított a lány arcán és halványan elmosolyodott.
- Tényleg megváltoztál egy kicsit - suttogta. Ekkor egy mézszőke hajú nő állt meg az ajtófélfának támaszkodva.

- Cornelia? - nézett fel rá a férfi.
- Már épp ideje volt felkelned, Antoine - szólalt meg a nő is - Lejönnél az étkezőbe egy kicsit? Beszélni szeretnék veled.

- Persze - válaszolta és miután még egy apró csókot nyomott kedvese arcára, Cornelia után ment.
A két vámpír az asztalnál egymással szemben ült le.
- Azt sem tudom, hol kezdjem - mondta Cornelia.
- Az elmúlt hét eseményeivel nagyjából tisztában vagyok. Akkor már ébren voltam, csak megmozdulni sem tudtam. De ha jól sejtem, azért lemaradtam egy-két dologról.
- Hát igen. Már egy hónapja voltál kómában. Szóval ezzel kezdem. Mégis hogyan lehetett annyi eszed, hogy hagytad, hogy megfagyjatok? - emelte meg a hangját a nő és még egy kissé a széken is előrébb dőlt - Azt még csak bevenné a gyomrom, hogy Rosette, aki még 18 sincs, ilyen hülyeséget csináljon, de te több, mint tízszer olyan idős vagy mint ő! Lehetne egy kis felelősségtudatod!

Antoine egyre mélyebbre süllyedt a székében. Elég rég volt már, hogy így kioktatták.
- Nos... Igazából nem terveztem előre. Tudom, hogy hibáztam, de nem tudtam, hogy mit tegyek - próbált megfelelő választ adni.

- Ha nem kereslek meg titeket, akkor más nem nyáron, amikor beköszönt a hónapokig tartó világosság, biztos szénné égtetek volna! De mindegy, nem így történt - csillapodott le a nő - és örülök, hogy végre felébredtél. Már nem tudom, mihez kezdtem volna Rosette-tel.
- Hogyhogy? A beszámolói alapján jól kijöttetek egymással.

- Már megint hülye vagy. Tény, hogy jól kijövünk egymással, de nélküled nem tud létezni! Hiába lett fizikailag napról napra erősebb, ha lelkileg megtörik! - magyarázta.
Gondolatban Antoine Corneliát már a rég elhunyt anyjához kezdte hasonlítani, de ezt inkább nem jegyezte meg.
- De jól sejtem, hogy nem csak ez a híred van, igaz? - kérdezte mély hangján.

- Igen. Az elmúlt egy hónapban sok változás történt, olyanok, amikről még Rosette sem tud, lévén, hogy teljesen el vagyunk szigetelve a külvilágtól. Adalric azonban tegnap üzenetet küldött. Míg ti a hóban fagyoskodtatok, az egész hajsza története bejárta a vámpírtársadalmat, hála Teufeléknek. Bár Rosette kissé megosztotta a vámpírokat, mivel egy vámpírvadásszal volt, de a vámpírok nagy része a ti pártotokra állt. Sőt, az egész társadalmunk büszkeségébe sértettek a vadászok azzal, hogy olyan küldetést adtak ki egy zöldfülűnek, hogy térítsen meg egy vámpírt arra, hogy a fajtársait gyilkolja! Szóval Berlintől New Yorkig az összes vámpírt sikerült úgy felbőszíteni, hogy vadászirtásba kezdtek. A jó hír pedig az, hogy a vadászokat sikeresen megtizedelték, így egy jó darabig nem fogunk hallani felőlük. Viszont ha egyszer visszatérnek, akkor azt hiszem el fogunk csodálkozni rajtuk.

- Ez azért jó hír - tűrt hátra egy szemébe lógó tincset Antoine.
- És még valami, bár ez nem tudom, mennyiben érint téged, elvégre nem nagyon ismerted, de Ziant is megölték. Nem a vámpírok, hanem a vadászok, mert kitudódott, hogy áruló volt. Még küldött egy hangfelvételt, amiben azt üzeni, hogy vigyázz Rosette-re, bár ezt remélem enélkül is megtennéd - fejezte be a nő.

- Ez természetes - nézett határozottan az éjfekete hajú vámpír.

Amikor felébredtem, már nem voltam egyedül a szobában. Antoine az ágyam szélén ült és hófehér szemeivel engem nézett. Boldogan mosolyodtam el és lassan felültem az ágyban.

- Szia - köszönt mély hangján, míg én egy puszit nyomtam az arcára.
- Szia - öleltem át és ő is engem.
- Felkelni hétalvók! - rontott be Cornelia a szobába, enyhén megtörve a romantikus összhatást.
- Igen? - néztem rá értetlenül majd egy gyomorkorgást hallottam meg. De ez nem az enyémből jött, hanem mellőlem hallottam.

- Csak nem vagy éhes? - fordultam vissza kedvesem felé és felnevettem.
- Tudod, ez teljesen normális, ha azt nézzük, hogy egy hónapja nem jutottam vérhez - válaszolta, miközben egyik szemöldökét játékosan felhúzta.
- Éppen ezért jöttem ide. Vadászni megyünk! Már nekem is elegem van az állatvérből, szóval irány a főváros! - jelentette ki a mézszőke női vámpír.
- Végre! - örültem meg én is, hiszen már kifejezetten elegem volt abból a sós vörös löttyből, ami valószínűleg jávorszarvasokból származhatott. Gyorsan berohantam a fürdőbe és rendbe szedtem magamat.

Végre kabátba mehettem ki a hidegbe, bár az is igaz, hogy március közeledtével már egészen felmelegedett az idő, szóval volt vagy 4 °C. Antoine átkarolta a derekamat és Cornelia is belekarolt. A következő pillanatban az éjszakai Oslóban találtuk magunkat. Hatalmas épületek, fények, sok víz és védett erdők. Elvileg itt sem ritka jelenség télen jávorszarvast látni az utakon. De összességében azt hiszem, nem véletlenül ez a világ legdrágább városa. Rengeteg látványossággal dicsekedhet, melyek közül én a Frogner parkban található Vigeland szoborcsoport emelném ki.

De most nem kultúrálódni jöttünk, úgyhogy inkább a drágább szórakozóhelyek felé vezető utakat vettük célba. Nem voltak sokan az utcákon, ezért vagy fél órát gyalogolgattunk, mire lehetséges áldozatokat pillantottunk meg. Három srác sétált hangosan beszélgetve és néha még fel is röhögtek. Finomnak tűntek. Kibontakoztam Antoine karjaiból és feléjük vettem az irányt.