- Hei - köszöntem oda nekik norvégul, hiszen a köszönés és a nyelv nagy része megegyezik a svédben és a norvégban, de aztán rögtön átváltottam angolra - Nem tudnátok ajánlani valami jó kis szórakozóhelyet? Először vagyok itt és semmit sem ismerek - néztem rájuk ártatlanul.

- De persze, csak tarts velünk! - ajánlotta fel a legmagasabb srác, akinek platinaszőke haja és zöld szemei voltak.
- Mi erre lakunk, szóval meg is hívunk téged - kacsintott egy másik srác, akinek enyhén a szeme elé lógó, sötétbarna haja és talán mélykék szeme volt.
- Amúgy én Eirik vagyok - szólalt meg a harmadik is, akinek fekete, rövid haja és méregzöld szemei voltak.
- Én meg Torbjørn - mondta a barna, majd a szőkére mutatott - Ő pedig Håkon.

- Rosette - mutatkoztam be mosolyogva, és Antoine-ék felé vettük az irányt. Halványan világító utcai lámpák alatt haladtunk el, és úgy tűnt, hogy ezúttal sem hazudtoltam meg önmagamat, ugyanis az egyik rögtön ahogy alá értem kialudt. Kicsit sajnáltam őket, elvégre egész jó fejeknek tűntek, de akkor is, itt volt az alkalom. Tudtam, hogy Cornelia és Antoine is már csak lépésnyi távolságban vannak, és csak arra várnak, hogy elkezdjem.

Mivel Eirik beszélt eddig a legkevesebbet, így őt ismerhettem meg a legkevésbé, felé fordultam és bocsánatkérőn néztem rá. Kezeimet nyaka köré fontam és meglepett, zöld szemeibe néztem. A következő pillanatban nem csak az én fogaim mélyedtek a húsba. Cornelia Torbjørnt ragadta meg, Antoine pedig a legmagasabbat kapta meg. Egyik kezével Håkon száját fogta be, másikkal pedig úgy szorította, hogy a fiatal srác mozdulni sem bírt. Pár perc múlva már csak egy rózsakupac és két, majdnem teljesen kiszívott hulla maradt belőlük.

- Elintézem nektek - suttogtam, majd a maradék két testből az utolsó csepp vért is kiszívva rózsaszirmokká változtattam őket.
- Sajnálom - buggyant ki két kövér könnycsepp a szememből. Szörnyű érzés volt úgy megölni valakit, hogy az előtte ilyen kedves és nyitott volt velem. Igazán lelkiismeret-furdalásom volt.

Egy károgás-féle hang törte meg az éppen beállt csendet. Mindhárman a hang irányába néztünk és a villanyoszlop tetején egy hollót pillantottunk meg. A fekete madár széttárta a szárnyait majd Cornelia kinyújtott karjára szállt.

- Rég láttalak, Hugin - szólalt meg a nő - Mi hírt hoztál?
- Most mi van? - tettem fel a nem éppen legszebben megfogalmazott kérdést.
- Hugin, a gondolat. Ő Munin, az emlékezet társa. Mindkettő germán mitológiai alak és jelenleg Adalric megidézett alvilági lényei - magyarázta el gyorsan Antoine - Nézz csak a szemébe.

Úgy is tettem. Furcsa érzés volt. A fekete íriszeken át láttam és megértettem a gondolatait. Egy meghívást említett és egy bálról beszélt, ami tavasszal, Bécsben kerül megrendezésre. Ezzel ünnepelné meg a vámpírtársadalom a vadászok felett aratott győzelmét.
Valahogy most a bál híre sem igazán tudta feldobni a hangulatomat.
Corneliával is szétvált az utunk, így Antoine-nal kettesben maradtunk. Megfogta a kezemet és szótlanul sétáltunk végig az éjszakai városon.
Hiába próbált volna vigasztalni, vagy észérvekkel alátámasztani, hogy helyes volt a döntés, amit hoztam, hiszen talán csak rosszabb lett volna. Egy pillanat múlva egy magas, az Oslofjord felé néző épület tetején álltunk, vagyis mivel olyan hirtelen jött a helyszínváltoztatás, én inkább az egyensúlyomért küzdöttem, amit végül vámpíromba kapaszkodva nyertem vissza. Leült a tető szélére és engem is lágyan az ölébe húzott. Innen csodáltuk tovább a gyönyörű tájat és ezzel végre sikerült egy kicsit lenyugtatnia. Fejemet vállára hajtottam és a szemeimet lehunyva próbáltam kiüríteni az elmémet.

*

Az idő szinte csak úgy szállt és egy hónap múlva már a franciaországi kis kastélyban laktunk. Sok időmbe tellett, míg sikerült rendbe szednem a helyet, megszabadultam az évszázados portól és bizony a villannyal is akadtak gondok. Annyi mindent kellett elintéznem, hogy a lelkiismeretemre végre időm sem maradt. Sőt, talán a legkönnyedebb napjaink voltak ezek, hiszen csak mi ketten voltunk, nem voltak se vadászok, se harcok, sem pedig üldözés. Mondhatni tényleg béke honolt a még mindig meglehetősen üresnek mondható kastély körüli kertben.

A bál időpontja is rohamosan közeledett, már a ruhám is megvolt. Egy mélyvörös, enyhén rokokó stílusú estélyi fűzős felsőrésszel és könnyed esésű, kibővülő szoknyával. De bármennyire is tetszett a ruha, mégis úgy éreztem, hogy ez azért sok, és ki fogok virítani a tömegből. Ebben azonban hála az égnek tévedtem.
Amikor eljött a bál éjjele, egy gyönyörű épület elé érkeztünk meg kedvesemmel. Sajnos a nevét nem tudtam, pedig azelőtt is már volt szerencsém az osztrák fővárosban járni. Amint átléptük a küszöböt, egy színes forgatagban találtam magamat. A hatalmas terem tele volt vámpírokkal, akik mindannyian hihetetlen mértékben ki voltak öltözve. Nem győztem kapkodni a fejemet a szivárvány minden színében pompázó estélyi ruhák és az elegáns frakkok láttán. Igaz, mi is tökéletesen beleillettünk ebbe a tömegbe, hiszen Antoine is, bár mindig elegánsan öltözködött, most halványzöld inget, fekete frakkot és hozzá illő nadrágot viselt, és haja is mintha különleges lágysággal hullott volna a vállára.
Kedvesembe szorosan belekaroltam és még a lépéseink is teljes összhangban voltak.

Alig tettünk meg tíz métert, és sikerült ismerősökbe ütköznünk: Adalric éppen Corneliával társalgott. A férfi fekete öltözetéhez rézszínű ing társult, amely kihangsúlyozta hátracsapott, sötétszőke haját, Cornelia pedig egyenesen arany színű ruhában tündökölt. Szó mi szó, igenis illett hozzá, és igen jól festettek egymás mellett. Csak nem lemaradtunk valamiről?

Kedvesen mosolyogva üdvözöltük egymást és vidám beszélgetésbe is kezdtünk, míg a zene fel nem csendült. Ekkor Antoine felkért táncolni és ismét az a már jól ismert érzés kerített hatalmába, hogy akarom őt, egyre közelebb és közelebb, de tudtam, hogy itt azért mégsem lehet. Az ő tekintetében is ugyanazt a hevességet láttam, így közös elhatározás alapján amint véget ért a zene, amire táncoltunk, inkább abba is hagytuk, hogy egy kicsit lehűlhessünk.
Ekkor érkezett meg Mike is, aki persze nem bírta ki, hogy teljesen "előkelően" nézzen ki, és minden bizonnyal úgy gondolta, hogy a jobb oldalán pepita mintás zakó jó poén. Bár neki tényleg jól is állt.

- Elrabolhatom egy percre a drága férjedet? - kérdezte meg egy rövid csevej után.
- Persze, addig körülnézek. Cosette merre van? - kérdeztem vissza.
- Nézz körül, hogy hol találod meg a legnagyobb férfikoszorút - nevetett fel - jobbat én sem tudok mondani!
- Azért köszi - válaszoltam, majd Antoine még rám mosolygott és Mike-ot követvén elindultak valamerre, a terem másik részébe. Gondoltam, hogy egyedül is elleszek egy darabig, hiszen rengeteg új arcot és egyéb felfedezni valót láttam.

Már egy ideje keveregtem a táncoló párok között és a cipőm is elkezdte törni a sarkamat, ezért úgy döntöttem, hogy keresek egy félreesőbb helyet és leragasztom a már minden bizonnyal véres sebet. Ahogy a terem egyik sarkából nyíló folyosó felé közelítettem, kiáltásokat hallottam meg.

- Mit keres itt egy ilyen szánalmas alak?
- Ez csak kajának való nem?
- Bemocskolja a vámpírok bálját! - hallottam meg az ingerült hangokat, és rögtön célba vettem a kisebb társaságot. Vagy öt vámpírt láttam és ahogy sikerült "áldozatukat" is észrevennem, majd belémfagyott a vér. Ansell volt az, akit elég rendesen a falhoz vágtak, és szája sarkán még a vér is kicsordult.

- Mégis mi a frászt csináltok? - kiáltottam el magam és sietős léptekkel közelítettem sérült barátom felé. Egy zsebkendőt vettem elő a táskámból és leguggoltam a szőke férfi mellé. Letöröltem ajkairól a vért.
- Köszi - nyögte fáradt hangon.
- Nem lesz semmi baj - mosolyogtam rá, majd testemmel fedezve a társasággal szembe álltam.

- Szóval, ez mégis kinek az ötlete volt?! - néztem rájuk lángoló vörös szemekkel.
- Ez csak egy rohadék ember, mit számít? - szájalt egy fiatal férfi.
- Valaha te is csak egy rohadék ember voltál, nem? - forrt fel bennem a vér - És mellesleg Ansell Mike Teufelssohnnak dolgozik és rajtam is sokat segített már.
- Ó, ha nem tévedek, te vagy annak a vadásznak a kurvája! - röhögött fel egy barna hajú, húszas éveinek végén járó férfi.
- Hogy micsoda? - kiáltottam vérig sértve, és pokolian éreztem magam.
- Te vagy a szegény Rosette, aki hagyta, hogy egy vámpírvadász kúrja a tudta nélkül, nem? - folytatták a heccelésemet - És még ezek után hagyja, hogy egy másik ember húzza ki a pácból! Ez szánalmas!
Elszakadt bennem a cérna. Ökölbe szorított kézzel indultam meg a rohadékok felé.
- Ennyire sokra tartjátok magatokat? - fújtattam - Akkor gyerünk, ne csak beszéljetek!

Mielőtt azonban odaértem volna és a legelső arcába csaphattam volna, egy háromfős társaság állta el az utamat. Arcukat nem láttam, hiszen nem felém fordultak, hanem Ansell támadói felé.

- Ezt most hagyjátok abba! - szólalt meg az egyik.
- Ugyanis rohadtul nem díjazzuk, ha megbántjátok "anyucit" - mondták kórusban.

Anyuci?! Mégis mi a fészkes fene?... Majd amikor az egyik védelmezőm felém fordult, torkomon akadt a szó.

Platinaszőke haj, kedvesen csillogó zöld szemek.
- Håkon?! - tört rám a felismerés - De... hogyan? Hiszen ti... Meghaltatok! Én voltam az, aki megölt titeket!

Érzelmek ezrei kavarogtak bennem. Meglepetés, szégyen, öröm, kíváncsiság és még több szégyen. Lehajtottam a fejem.

- Ezt később megbeszéljük! - kacsintott rám Torbjørn.
Már egész tömeg gyűlt össze körülöttünk és végre régi ismerőseim is megérkeztek. Cosette rögtön Ansell segítségére sietett, míg Mike gyilkos tekintettel meredt a nagyszájú vámpírok felé. Éppen megjelent Adalric és Cornelia is, amikor a legbunkóbb vámpír, akinek ezüstös haja és mélykék szemei voltak, újra szólásra nyitotta a száját.

- Na de komolyan, Teufel, hogy hívhatsz meg ilyen mocsadékokat is egy vámpírbálra, mint ez a vacsorajelölt féreg és ez a hitvány ribanc?

Ahogy kimondta az utolsó szót, szinte füstölögve indultam felé, és amikor már csak karnyújtásnyira volt tőlem, már pofonra emeltem a kezemet, de valaki elkapta.

Éjfekete tincsek hullottak a vállamra és ismerős, finom illat csapott meg.

- Kinyírlak, Travis - Antoine hangja mintha a pokol legmélyéről jött volna fel, mély volt és fenyegető. Halálosan fenyegető.

- Kid neked ez a ribanc, he? Ja tényleg, elfelejtettem, te vagy a férje, ugye? - röhögött fel.
- Párbaj! - kiáltott fel a tömegben egy sötétvörös, félhosszú hajú, zöld szemű vámpír.
- Igen, párbaj! - csapta össze a kezét a mellette álló nő is, akinek valahogy sötétebb színű bőre, hollófekete haja és mandulavágású, fekete szemei voltak.