- Ám legyen! - egyezett bele Travis - Mik legyenek a szabályok?
- Adalric a bál szervezője, ő döntse el - válaszolta ridegen Antoine. Csak ide-oda kapkodtam a fejemet közöttük. Milyen párbajt akarnak?

- Ha ezt akarjátok - egyezett bele Adalric is -akkor vívás lesz, és a győztes rendelkezik a vesztes életével. Megölheti és meg is könyörülhet rajta. A különleges képességek is engedélyezettek - majd a párbaj felterjesztői, a vörös férfi és a fekete hajú nő felé fordult.
- Ramman, Galilahi, kérlek hozzatok kardokat.

- Na de... - szóltam volna közbe, de Cosette megfogta a felkaromat és hátrébb húzott. Mindenki a terem szélére húzódott, középen helyet hagyva a harcnak.
- Most ne szólj közbe - mondta barátnőm - Antoine és Travis már régóta gyűlölik egymást. Antoine-nak most betelt a pohár.
- De miért? Miért utálják egymást? - kérdeztem meglepetten, de még mindig iszonyatosan féltem. Vagyis inkább kedvesemet féltettem. Mielőtt Cosette a kérdésemre választ adhatott volna, Galilahi és Ramman megérkezett és szertartásos tisztelettel átadták a fegyvereket a küzdő feleknek. Feszülten figyeltem, ahogy Antoine hófehér íriszei Travis mélykék szemeibe fúródnak. A harag, amely kedvesemből áradt, leírhatatlan volt.

A párbaj megkezdődött. Eleinte egyenlő felekként vívtak, egyikük sem bírt a másik fölé kerekedni. Mikor már vagy tíz perce csak az összeütköző pengék hangjait hallottuk, a környezet rohamosan változni kezdett és sűrű, átláthatatlan köd borította be a küzdőteret.
- Antoine - mondtam kétségbeesetten magam elé, hiszen semmit sem láttam.

- Ez Travis képessége. Csak ő lát keresztül rajta - zendült fel Adalric élces hangja. Szinte csak most fogtam fel, hogy ő is itt tornyosul mellettem - ritka nagy féreg. De mivel idestova ő is lassan kétszáz éves vámpír lesz és még a TOP10 tagja is, meg kellett hívnom, ha nem akartam balhét. Nem mintha félnék tőle, de nem akartam, hogy pattogjon.

- Hányadik? - kérdeztem remegő hangon. Ha benne van a TOP10-ben és lassan 200 éves is meglesz... könnyen meglehet, hogy erősebb Antoine-nál?

- Ha jól emlékszem, a nyolcadik. A rohadék aljas módszerekkel ölt vámpírokat és embereket egyaránt. Sosem bírtam a képét, és nem csak azért, mert angol kutya - fejtette ki véleményét a rangidős vámpír.
A köd felszállt és Travis fölényes mosolyát pillantottam meg. Ijedten kaptam fejemet Antoine irányába és láttam, hogy az egyik karjából vér szivárog, a kardja pedig visszhangozva csattant a földre. Travis ütötte ki a kezéből és már a végső csapásra készült. Kezemet a szám elé téve fogtam vissza feltörő sikolyomat, majd Antoine eltűnt a szemünk elől. Hátál adtam az égnek a pillantásért.

- Nem játszhatod örökké ezt, francia féreg - kiáltotta az angol idegesen, majd hátrasuhintott kardjával, pont oda, ahol Antoine tűnt fel. Kedvesem védekezésképp karját emelte volna fel, amikor furcsa dolog történt. Jó adag vér kíséretében a francia vámpír hófehér csuklójából egy kard szakadt ki és egyenesen Travis mellkasába fúródott.

- Ezt... Hogyan...? - nyögte a megsebzett - Neked csak a pillantás a képességed... Nem?

- Úgy tűnik, meg lett előlegezve a kétszázadik szülinapom - válaszolta Antoine és gonosz vigyor húzódott a szájára - Csak nem lehet, hogy ezüstből van? - vonta fel szemöldökét, miközben ellenfele sistergő sebére nézett, de a kardot nem húzta ki a testből.

- Mit akarsz baszd meg?! Ez kurvára fáj! - már fél szemét lehunyta a fájdalomtól és nézni is alig bírtam.
- Először is térden állva bocsánatért könyörögsz a feleségem előtt - hangsúlyozta a szót - és persze Ansellnek is tartozol. Csináld, ha élni akarsz! - villantak meg a hófehér szemek.

- Előbb alázkodok meg egy patkány előtt, minthogy ennek a kurvának a lába elé boruljak, hogy arról a hitvány emberről ne is beszéljek - majd szavait egy oldalra köpéssel koronázta meg.

Antoine egy másodperc ezredrésze alatt kihúzta Travis mellkasából a kardot és a következő minutumban egy brutálisan gyors mozdulattal választotta el az angol vámpír fejét a testétől. A kifröccsenő vér halványzöld ingét vörös foltosra festette és én teljesen rosszul lettem a látványtól. Egyre sápadó arccal hátrálni kezdtem és a hányinger kerülgetett. Hirtelen megfordultam és rohanni kezdtem. Még hallottam, ahogy Cosette odaszólt a férjemnek, hogy most maradjon ott, ő majd gondoskodik rólam.

Csak rohantam végig a folyosókon, nem tudtam hova, nem tudtam, miért. Egy ajtóhoz értem és rögtön kicsaptam az ajtaját. Egy öltöző volt és én azon nyomban levetettem magamat az egyik padra és arcomat kezeim közé temetve zokogtam fel.
Pár pillanat múlva az ajtó újra kinyílt és Cosette lépett be rajta. Csendben ült le mellém és átölelt. Nemsokára sikerült egy kicsit lecsillapodnom is.

- Nyugi... Már vége van - szólalt meg végül.
- Tudom, én csak... Eléggé nyomorultul érzem magam... Ez az egész miattam van... - mondtam.
- Rosette! Hová gondolsz? - fordított egy hirtelen mozdulattal szembe Cosette - Travis magának kereste a bajt! És gondolod, hogy nem pont azért akart téged porig alázni, hogy ezzel Antoine-t hozza kínos helyzetbe?!
- De mégis, miért tette volna? - fakadtam ki.
- Na ide hallgass! Gondolom hallottál már az angol-francia ellentétekről meg a százéves háborúról - kezdett bele.
- Persze... - válaszoltam halkan.
- Na az cicafing se a kettejük között levő gyűlölethez képest. Hiába lettek ugyanazon a napon vámpírok, talán az alaptermészetük miatt, vagy a Mesterük befolyására, de a lényeg az, hogy szöges ellentétei egymásnak. De nem úgy, mint Mike, Adalric vagy én. Mi hiába vagyunk Antoine ellentétei, ez egy teljesen más irány és kölcsönös tisztelettel és elismeréssel társul, ezért is állunk ki egymás mellett tűzön-vízen át. De Travis teljesen más volt, mint mi. A tisztelet és megbecsülés legapróbb szikrája is hiányzott belőle. Önmagát is megtagadta az embergyűlöletével, a sznobsága pedig nem ismert határokat. A pláne csak az volt benne, hogy nem értettem, egyáltalán mi hajtja. Mindenkibe csak belekötött és élvezte, hogy győzött. És persze Antoine-nal való első találkozása is elég viharos volt, ugyanis meg akarta ölni a dédanyádat!

- Hogy mi? - néztem nagy szemekkel, bár igazából nem is ismertem a dédanyámat. Már jóval a születésem előtt meghalt.
- Tudod, hogy megy ez... Először az ágyba aztán a szájba. Ennyi. És akkor majdnem sikerült is neki. Alig maradt élet abba a szegény nőbe, mikorra Antoine-nak sikerült közbelépnie... Innentől pedig persze nem volt visszaút, ki nem állhatták egymást. De míg Travis visszament az Egyesült Királyságba Antoine pedig Magyarországon maradt, így a konfliktusokat el tudták kerülni. De szerintem az a seggfej alig várta, hogy eljöjjön ez az alkalom és Antoine-t a sárba tiporhassa. De nem számolt a változással.
- Én sem tudtam, hogy Antoine-nak ilyen képessége is van - hajtottam le a fejemet.

- Mert nem is volt. Ez ott, akkor született meg, a szemünk előtt. Nem érezted?
Megráztam a fejemet. Igazából eléggé rosszul voltam az egész párbaj alatt, pláne amikor Antoine-t fegyvertelenül és sérültem láttam meg.
- Pedig érezni lehetett, hogy hirtelen megváltozott az ereje. De ezt én nem tudom pontosan leírni, inkább tőle kérdezd majd meg - majd tenyerét az arcomra tette és felemelte azt - Most pedig nagy mosolyt, hiszen egy mocsadékkal kevesebb és ami talán még fontosabb, hogy Antoine újra bizonyította, mennyire kiáll melletted!
Egy kicsit jobb kedvre derültem és még halványan el is mosolyodtam.

- Csak... Olyan ijesztő volt... Nemcsak a harc, hanem most láttam Antoine-t először gyilkolni... mármint étkezésen kívül... Jut eszembe, hogy az istenben él az a három norvég srác?!

Az ajtó újra nyílt és az emlegetett szamarak léptek be.
- Én sem igazán értem, szóval inkább tőlük kérdezzük meg - ajánlotta fel Cosette, a fiúk pedig velünk szemben foglaltak helyet.

- Ugye nem zavarunk? - kérdezte Håkon.
- Nem - ráztam meg a fejem - de azt hiszem, én egy bocsánatkéréssel tartozom... Ti pedig egy magyarázattal...
- A bocsánatkérésen már rég túlvagy - jelentette ki Eirik. Csodálkozva néztem fel méregzöld szemeibe.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül.
- Tudod, eléggé megleptél minket Oslóban - szólalt meg Torbjørn és egyik sötétbarna tincsét elsöpörte a szeme elől.

- Úgy konkrétan köpni-nyelni nem tudtam, amikor egyszer csak belém haraptál - szögezte le a fekete hajú srác, én pedig egyre vörösebb lettem.
- Onnantól, hogy a szőke nő és a férjed megjelent, teljes filmszakadás következett be mindhármunknál... - ecsetelte a platinaszőke.
- Talán mert... Meghaltatok? Láttam, ahogy rózsaszirmokká váltatok... - nyögtem ki.
- Ez a képességünk megmaradt. De vissza az esethez: reggel mindannyian otthon ébredtünk fel, és mindhármunknak ugyanaz az álma volt, hogy a fognyomokról ne is beszéljünk - folytatta a barna hajú fiú és akaratlanul is a nyakához tapintott.
- De nemsokkal azután, hogy ezt megtárgyaltuk, megjelent Cornelia. Úgy nézett ránk, mint a szellemekre - nevetett fel Eirik.

- Hát, nem csodálom - szólaltam meg.
- És azon nyomban felkereste Adalricot, mert mégiscsak ő a legöregebb meg a főnök is, hátha ő tudja, hogy mi a fészkes fene történt - mesélte tovább Håkon - És az öreg azt mondta, hogy ő is csak legendát hallott arról, ...
- Hogy ha egy vámpír annyira megsajnálja áldozatát, hogy még könnyeket is hullat érte, akkor az ember nem meghal, hanem félvámpír lesz - vágott közbe Eirik.
- Így lettünk mi is félvámpírok. A napfényt egész jól bírjuk, kivéve 10-15 óra között, fele annyi vérre, ha szükségünk van, mint nektek, viszont különleges képességeink sem fejlődtek, csak a rózsaszirommá válás maradt meg, az öregedésről meg lövésünk sincs.

- Szóval ti most csak amiatt vagytok még életben, mert megsirattalak titeket? - tettem fel konkrétan a kérdést.
- Pontosan. Baj? - néztek mindhárman bociszemekkel.
- Dehogy is! Csak egyszerűen nem bírom elhinni! Annyira megkönnyebbülés így utólag is! - lélegeztem fel és talpra álltam. Alighanem csak erre várt a három norvég, hiszen rögtön egy közös nagy ölelésben részesítettek, ami majdnem átment kicsi a rakásba, miközben azt kiáltották, hogy "Anyuciiii". Cosette meg persze megszakadt a röhögéstől.

Miután kiszabadultam a csontropogtató ölelésből, már egészen jó kedvem volt.

- Azt hiszem, most meg kell keresnem valakit, és bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért - mondtam mosolyogva, mire barátnőm csak bólintott, én pedig kimentem az öltözőből. Sikeresen visszataláltam a bálterembe, ahol mindenki olyan jól elszórakozott, mintha mi sem történt volna. De Antoine-t sehol sem láttam. Egy bökést éreztem meg a hátamon, és ahogy megfordultam Ansellt láttam magam előtt.