- Ez kész őrület!

Elizabeth hagyta, hogy Valerie az utolsó hajtűt is beletűzze hajába, majd hátralépett, hogy megcsodálhassa munkáját. Néhány órával ezelőtt kötöttek ki Cherbouryban. Késő délutánra érték el a partot, a Nap már lemenőben volt. Mielőtt befutottak volna, mindenki - szinte  - átváltozott… A szakadt, koszos, rongyos ruhákat ledobálták magukról, és mindenki elővette az elegáns, sokkal bizalomgerjesztőbb ruhadarabjaikat. Igazából senkinek nem volt kedve eljátszani a tisztes, jól nevelt matrózokat, akik csak elkísérték Alexander Berthier gazdag ültetvényest, és kedves jegyesét, aki személy szerint Beth lett. Vagyis immáron Scarlotte Sinclair. Nagy szerencséjére Valerie és Nathan is eljön, így legalább nem kellesz elviselnie a Kapitány állandó fürkészését, és idegtépő modorát…

- Ugyan már! Szerintem jó szórakozás lesz! Főleg hogy franciabálra megyünk, ami alapból nem semmi! – válaszolta Valerie, és hangjában észre lehetett venni a szórakozottságot, s izgatottságot. Ő már rég megcsinálta a saját haját, és már fel is öltözött. Egy halványzöld ruha volt rajta, ami nagyon jól kiemelte alakját. Ahhoz képest, hogy férfiak között élt, harcolt, és egész nap megállás nélkül dolgozott, karcsú, igazi nőies alakja volt… emellé még szép is.

- Nekünk mi lesz a dolgunk? – kérdezte Beth, egyre jobban beletörődve.

- Csak érezd jól magad, drágám! Ha pedig a Kapitány végzett, indulunk is tovább!

- És a franciák beveszik ezt az álcát?

- Hát persze! Azok mindig csak azt látják, ami a szemük előtt van! Sőt… - kuncogott a nő. – Néha még azt sem!

Beth kénytelen volt elmosolyodni, és megpróbálta a dolgok jó oldalát nézni… nem volt nehéz. Elvégre… ma már igaz, hogy vagy századszorra mondogatta magában, de itt nem bántja senki. Azon kívül, hogy néha megmondják neki mit tegyen. Na és? Máskor is megmondták. De itt nem egész nap kell szolgálnia és lesnie más kívánságát… Ha úgy veszi, szabad ember lett.

Egy királykék ruhát választott neki Valerie. Beth előre szólt neki, hogy ne feltűnőt… hát ez minden volt csak nem visszafogott. A ruha vállát egészen leeresztették, csak a fűző tartotta a könnyű anyagot. Ujjai feszesen simultak karjához, a könyökéig, onnan pedig kör alakú fodrokban hullámzott. A ruha alja hatalmas uszályban végződött, s a rengeteg anyag csak úgy sziszegett, akármilyen kis mozdulatot tett. A ruhához hófehér bársonykesztyűt viselt, csuklójára pedig ezüst karkötőt tettek, amiben apró, alig észrevehető, kék kövek csillogtak.

- Csodálatos vagy! – mosolygott őszintén Valerie.

- Ugyan már… - pirult el egy kicsit, majd ő is visszamosolygott. – De te sem panaszkodhatsz! – vigyorogni kezdett. – Nathan biztosan odalesz érted!

Valerienak arcára fagyott a mosoly. Csak egy pillanatig tartott az egész, végül gonoszkásan rámeredt.

- Ezt majd akkor mondd, ha reggelre nem lesz összeborzolva a hajad, és szétkenve a sminked, drágám!

- Hogy? – akadt Bethben a levegő, és a nevető nő után ment. – Ezt hogy érted?

Valerie csak visszapillantott rá a válla fölött, egy mindent tudó vigyor kíséretében, majd fellépkedett a fedélzetre.

A csillagok már fenn voltak az égen, a Hold fényesen ragyogta be az egész hajót. Beth, amint felért, szemeivel talán tudatlanul, de a Kapitányt kereste. Nem volt a hajón. Vajon már a parton van?

Valerie vidám kacagása törte meg a csendet. A hang felé fordult, majd meg is látta a párost.

- Utálom a parókát… - morogta Nathan, és hagyta, hogy Valerie megigazítsa rajta a rizsporos hajkölteményt. Nem valami feltűnő, de elegáns volt. Mélybordó kabát volt rajta, melynek szegélyét, arany hímzések díszítették. A magasan visszahajtott kabátujj mögül, előtűnt fehér, csipke ingjének vége. Egy kicsit élénkebb színű bordó mellény volt rajta, és egy fekete nadrág, s csizma. Egy kardot szorongatott, amit az oldalához erősített.

- Mehetünk, Uram? – kérdezte Valerie elvékonyított hangon.

Nathan felvette a játékot. Színpadiasan meghajolt, majd karját nyújtotta a nő felé.

- Ahogy kívánja, hölgyem.

Mint utóbb kiderült, a Kapitány már a városban volt. Nathanre volt bízva a feladat, hogy Elizabethet, és Valeriet elkísérje a helyszínre. Egy fél órás, végtelennek tűnő út után, a kocsi begurult egy díszes, kovácsoltvas kapun, amely vagy három méter magas lehetett. Apránként haladtak előre, a rengeteg hintó miatt, amik még előttük sorakoztak. Beth aggódva tekingetett kifelé, mindig attól félt, hogy valaki felismeri és leleplezi. Bár ennek nagyon kicsi volt az esélye, már csak azért is, mert Franciaországban voltak, és hát nem valami gazdag család sarja, hogy sokan ismerjék.

- Biztosan be fog válni ez az álca? – kérdezte az előtte ülőktől. Valerie és Nathan összenéztek, majd a nő magabiztos mosollyal újra felé fordult.

- Nyugodj meg, szívem! Nincs mitől tartanod! Csak játszd a szereped, ahogy itt mindenki más ezt teszi!

Beth bólintott, de úgy érezte, hogy szíve, a gyomrában dobog. Ez hihetetlen! Két nappal ezelőtt, egy egyszerű cseléd volt, akit kissé, talán túlságosan is, de terrorizáltak, lelkileg, testileg. Megütött egy főnemest, egy kalózhajóra került, most pedig egy ültetvényes lányának kiadva magát, éppen egy arisztokrata bálra igyekszik! A szíve, a gyomrából, egyenesen a torkába ugrott, mikor a hintó végleg megállt, majd egy kék-sárga libériás férfi, ajtót nyitott, majd kezét nyújtva felé felpillantott rá. Remegő kezekkel, de elfogadta a segítséget, és leszállt a kocsiról. Alig mert távolabb menni, ugyanakkor lenyűgözte az a fényűzés, ami szemei elé tárult. A kastély, hatalmas volt, a bál termének ablakai a kertre pillantottak, szinte nappali fénybe vonva a növényeket. A nyitott ajtó miatt, kihallatszott a zene, és az emberek gyors, pattogós beszéde.

- Scarlotte?

Elizabeth először fel sem figyelt az álnevére, de mikor egy apró kezet érzett a vállán, odakapta a fejét.

- Scarlotte, valami gond van? Mintha itt sem lennél, drágám! – mondta Valerie túlzott aggodalommal. Nyílván ez is a játék része, gondolta Beth. Mindenesetre, nem most van itt annak az ideje, hogy azon gyötörje magát, igazából mit is keres itt. Alkalma nyílt rá, hogy egy ilyen bálon tölthesse el az idejét, és nem úgy, mint felszolgáló. Alkalma nyílt rá, és ő ki is használja!

- Semmi gond, Susan… igazán semmi gond! – karolt bele a nőbe, majd hosszú idő óta, izgatott mosoly terült el arcán. 

Lenyűgöző. Talán még ettől is jobb! Beth nem győzött csodálkozni, és már majdnem ott tartott, hogy tátott szájjal megáll egy helyben, és csodálja ezt az egészet. A franciák tudják a módját az igazi szórakozásnak. A falakat halványlila, orgona színű drapéria díszítette, amiket rózsaszínű rózsacsokrok fogtak össze. A teremben, a fal mentén, több, háromágú, arany gyertyatartó függött a falon, a plafonról pedig, hatalmas csillár lógott a tömeg feje fölött. Beth szinte elveszett a tömegben. Csodálattal eltelve nézte a tömeget, a tarka ruhakölteményeket, a hófehér, rizsporozott parókákat, és a szintén fehér, mosolygós arcokat. A terem közepén táncolók tömege foglalta a teret, a bal sarokban pedig a zenészeknek volt felállítva egy kisebb színpad.

Valerie megszorította a kezét, ő pedig követte a párost. Sokáig csak keringtek a tömegben, közben pedig figyelte, ahogy Nathan megfogja Valerie kezét, és a fülébe súg valamit, amit nem értett a hangos zene, és a körülötte csacsogó lányoktól. Valerie hirtelen megállt, Beth pedig majdnem beleütközött. A nő szemei csillogtak, arcán furcsán feldobott mosoly ült. 

- Elmegyünk táncolni, ne mozdulj, innen kérlek!

Beth bólintott, és még mindig mosolyogva figyelte, ahogy a pár átfurakodja magát a tömegen, és csatlakoznak a táncosokhoz. Gyorsan végigfuttatta tekintetét az embereken, de visszatért egy férfira, aki az árnyékban, egy félreeső helyen állt, és egyenesen őt nézte. A harmincas évei elején járhatott. De az is lehet, hogy csak a külseje tévesztette meg. Mindenesetre sármos volt, és nagyon előkelő. A parókája nem volt feltűnő, semmi túlzott csavarás, vagy masni. Zöld szemei lángnyelvként pásztázta a lány arcát. Mélyzöld zakóján a díszeket, arannyal hímezték. Hófehér mellényén is arany hímzések voltak. Vanília színű nyaksálat, és méregzöld térdnadrágot vett fel, fekete csizmával. Egy másik férfival beszélgetett, aki háttal állt Bethnek. Újra rápillantott a férfira, aki még mindig kitartóan figyelte. Mikor újra találkozott a pillantásuk, a férfi elmosolyodott, a másik pedig megfordult.

Elizabeth aprót rándulva ismerte fel a férfiban a Kapitányt. Elvörösödött ugyan, de büszkén tartotta fejét, és megemelte állát, mikor Rhys végigmérte, szemében furcsa villanással. Sötétkék zakóját, ezüst hímzéssel díszítették, hozzá hófehér mellényt, és nyaksálat viselt. Sötétszürke térdnadrágot, és fekete csizmát vett fel hozzá. Rajta is paróka volt, de ez is olyan egyszerű, mint a másik férfié. A lány, bár meglepődött magában, de nem nagyon örült annak, hogy a férfi eredeti hajszínét eltakarja ez a paróka. Rhys elindult felé, Beth pedig akaratlanul is, hátra lépett egyet. A férfi arcán feltűnt, a már megszokott – szinte a védjegyévé vált – ördögi félmosoly. Mikor odaért hozzá, kezét nyújtotta. Beth engedte, hogy a férfi könnyű csókot nyomjon kesztyűbe bújtatott kézfejére, miközben leplezetlenül méregette.

- Már azt hittem, megfordult, és elfut, Miss Scarlotte!

- Bizonyára meglepődött volna! – találta meg végre a hangját, és kivette kezét a férfiéből.

- Nem igazán… De abban reménykedem, hogy végre tudatosult önben is, hogy semmi esélye ellenem!

Beth sértődött arckifejezése láttán, a férfi elmosolyogta magát, és karját ajánlotta a nőnek.

- Jöjjön kedvesem! Be szeretném mutatni Önt egy ismerősömnek!

- Tudja, hogy Ön, valójában kicsoda? – kérdezte ártatlanul mosolyogva, miközben elfogadta a karját.

- Hogy egy gróf fia vagyok? Persze!

- Nem az álcájára gondoltam, Uram! – sziszegte Beth, de választ már nem kapott, mert odaértek a férfihoz.