A gyertyát az asztalra helyezte, és az alsóruhájához nyúlt, hogy meglazítsa egy kicsit. Alig fogta meg a szalagot, mikor megszólaltak a háta mögül.

- Ne segítsek?

Elizabeth felsikoltott, és megpördült a tengelye körül, hogy szembenézzen látogatójával. Gyomra diónyira szűkült, mikor tekintete találkozott a szürke szempárral, amik most jegesen pásztázták arcát. Dühös volt… nem is kicsit. Szólásra nyitotta száját, de egy hang nem jött ki a torkán a megrökönyödéstől. Elszörnyülködve figyelte az előtte álló férfit, és egészen a falig hátrált, bukdácsolva. Hát soha nem fog megszabadulni ettől az embertől?

A férfi már levette a parókát, és csak a megszokott fehér, félig kigombolt ing, sötétszürke nadrág, és fekete csizma volt rajta, és persze az elhagyhatatlan, oldalához erősített kard. Szemei szikrákat szórtak, akárhányszor csak a lányra pillantott.

- Nos? – kérdezte halkan.

- Mit keres itt? – nyögte ki Beth rekedten.

A férfi gonoszan elmosolyodott.

- Nem vártam szebb fogadtatást…

- Ne is várja el tőlem! – válaszolt Beth, és összefonta karjait maga előtt, a férfi szemei pedig lentebb vándoroltak az arcáról, megemelt melleire.

- Engedje le a karját! – sziszegte Rhys elhomályosult tekintettel. Beth megzavarodottan tekintett le, és mikor észrevette, hogy miért is kérte ezt a férfi, gyorsan elkapta onnan kezeit.

- Még egyszer megkérdezem, mit keres maga itt? – követelte a választ, és hozzálapult a falhoz.

- Ezt nekem áll módomban megkérdezni… De tudja, kezdek rájönni a maga problémájára, de nem igazán esik jól a dolog.

- Mi lenne az?

Rhys közelebb sétált hozzá, Beth pedig úgy nézte, mintha bármelyik pillanatban szarvai és bőrszárnyai nőhetnének.

- Nem kedvel engem, és ezért inkább egy másik kalóz karjaiba fut, mint hogy velem kelljen eltöltenie azt az időt, amíg ki nem kötünk a szigeten.

- Egy másik kalóz? – hebegte Beth, és érezte, hogy minden szín kifut az arcából.

- Morgan Drake, a kalózkapitány! Mondtam, hogy jó barátom! – fonta keresztbe Rhys a karjait, majd újra komor lett a pillantása. – Ha nem tudnám, hogy Drake tart tőlem, és fontosabb neki a barátságunk, mint egy nő, kénytelen lennék azt hinni, hogy Ön megvesztegette… ezért pedig ki kellene beleznem.

Beth hátán felállt a szőr, és kirázta a hideg.

- Miért nem látja már be Uram, hogy nem szívesen megyek magával? Tegyen már le az egyik parton, és hagyjon élni! – emelte meg a végén a hangját, és ellépett a faltól.

Rhys megragadta az egyik karját, és visszanyomta őt a falhoz, miközben másik kezével, a lány másik karját is lefogta.

- És maga mikor fogja már fel, hogy nem fogom elengedni? – kérdezte szinte morogva. Pillantása, lehet hogy akarva, lehet, hogy akaratlanul, de lentebb siklott a nő szájára. Olyan heves vágy fogta el, hogy azon maga is meglepődött.

Lentebb hajtotta fejét, majd megcsókolta. Érezte, ahogy a lány megremeg, és benne akad a levegő. Várt egy kicsit, és mivel a lány nem tiltakozott, nyelvével szétfeszíttette a másik ajkait, majd mélyen megcsókolta. Kezei lassan lecsúsztak a lány karjairól, majd derekánál átölelve, magához húzta. Annyira törékeny volt. Tudta, hogy, még ha a lány próbálja is fenntartani a látszatot, hogy erős, és nem lehet megtörni, legbelül már régen elveszett, és sebezhető. Beth életében először érezte azt, hogy mikor egy férfi ennyire közel kerül hozzá, és megcsókolja, nem csak egy tárgyat lát benne, amit – ha szükség van rá – megkötöz, megüt, megkínoz, hogy elérje célját, és maga alatt tudhasson. Bár követelőző volt a Kapitány csókja, mégsem az a fajta, ami fájt, vagy kellemetlen érzéssel töltötte el. Azon kapta magát, hogy élvezi, és már majdnem a nyaka köré fonta karjait, mikor eszébe jutott John Harper, és a kép, ahogy fölé mászik, arcán pedig diadalittas vigyor terül el. Teljes erejéből nekifeszült a másiknak, és ellökte magától. Mikor a férfi újra a derekáért nyúlt volna, meglendítette kezét, és pofonvágta. Szemeibe könnyek gyűltek, egész testében reszketett. A francba, nem ezt akarta! Az ő hibája, hogy még mindig nem tud különbséget tenni az erőszak, és a gyengédség között! Egyszerűen nem tudja, mire számítson egy férfitől! A férfi a lány felé fordította fejét, jobb arcán még mindig ott piroslott kezének nyoma.

- Sajnálom… - mondta Rhys alig hallhatóan, Beth pedig még nyomorultabbul érezte magát.

- Nem… én… Neee! – kiáltotta fennhangon, mikor a férfi háta mögötti árny megmozdult, és egy fegyver csillant meg a gyertyafényben. Elizabeth összerándult, mikor eldördült a fegyver. Levegő után kapkodva, meredten figyelte, ahogy Rhys megtántorodik, felé lép egyet, majd térdre esik. Bal vállánál, a fehér ingen, egyre terjedő, vörös folt jelent meg.

A férfi arcára igazi megdöbbenés ült ki, miközben a lány szemeibe nézett. Jobb kezét a vállához szorította, miközben egyre jobban gyengült. A vér már teljesen eláztatta az inget, és olyan volt, mintha soha nem akarna megállni.

- Ne – nyögte ki, majd a férfihoz lépett, de az ajtó kivágódott, és majd’ egy tucatnyi férfi özönlött be, állig felfegyverkezve. A férfi, aki lőtt, előlépett, és megragadta a lányt.

- Semmi gond, kisasszony, most már biztonságban van!

Elizabeth közbe akart szólni, hogy most érzi magát veszélyben, nem öt perccel ezelőtt, de nem hallgatták volna meg. A férfi az ajtó felé terelte, de még szeme sarkából látta, ahogy két férfi megragadja Rhyst. Kitört belőle a zokogás, mikor meghallotta a férfi fájdalmas kiáltását, ahogy hátrafeszítették mindkét karját.

- Nyugodjon meg, most már nem bánthatja Önt!

Elizabeth nem tudta eldönteni, hogy a férfi magára és az embereire, vagy a Kapitányra céloz. Felvitte őt a fedélzetre, ahol kész káosz uralkodott. A hajót mindkét oldalról közrefogták. A jobb oldalon úszott a Gyilkos Szirén, a balon pedig a martalócok hajója. A kalózokat megkötözték, majd egy csoportba terelték, és kibiztosított fegyverekkel álldogáló férfiak lesték minden mozdulatukat.

Morgan Drake Kapitányt az egyik férfi épp akkor kötözte meg, mikor Beth a fedélzetre lépett.

- Nő a hajón… - horkantott megvetően. – Tudhattam volna, hogy csak bajt hoz a fejünkre. Még ha Rhys kurvája is!

Beth megrándult a szavaktól, miközben próbálta visszatartani könnyeit. Embertelen dolog volt, amit ezek az emberek végeztek, akik állítólag a törvény mellett álltak! Tim, a néger férfi, nekiugrott az egyik őrnek, de az durván hasba vágta a muskétájának végével. Tim összegörnyedt, és visszarogyott a földre. Beth idegesen kutatott az arcok között, végül megtalálta Valeriet, aki még mindig a báli ruhájában ült, megkötözve, Nathan mellett, akin látszott, hogy mindenkire úgy néz, mint leendő áldozatára, ha az illető csak egy ferde pillantást is küld a lány felé. A férfi, aki Elizabethet kísérte, megállt a korlátnál, majd átadta a lányt egy férfinak, aki átkísérte a martalócok hajójára.

- A zárkába velük! – kiáltotta, nyílván a tábornok, a többieknek.

- Hogy került a hajóra?

Elizabeth egy teremben ült, egy széken. Előtte egy asztal volt, annak a túloldalán pedig a férfi, aki meglőtte Rhyst. Két órája kötöttek ki Playmouthban, ahol a flotta épületébe vonszolták a kalózokat. A börtön részleget a földbe süllyesztették, az összes fényt csak a kis helyiség sarkában, a plafon és az oldalfal között lévő, rácsozott ablakon beszűrődő napfény jelentette.

A felső szint ennél sokkal fényűzőbb volt. Mert hát… ez kijár a törvény embereinek. Hajnali négy óra lehetett. Beth még mindig abban a fűzőben, és alsóruhában ült, amiben elhozták a Ladyről. Szemei alatt sötét karikák ültek, fázott, de másra sem tudott gondolni, mint azokra az arcokra, amiket utoljára látott a kalózhajón. Az idősödő férfira emelte tekintetét.

- Egyszerűen csak felhurcoltak… - mondta halkan.

- Tehát nem tagadja, hogy a kalóz emberrablást követett el az Ön esetében, igaz?

Elizabeth fásultan ült tovább, maga elé meredve. A teremben még három férfi állt. Gyűlölte a vizslató tekintetüket, és hogy azt hiszik, ők mindent tudnak a kalózokról! Még hogy a törvény emberei! Brutálisabban bántak a kalózokkal, mint ők bármely más emberekkel.

- Igen… igaz… - válaszolt ismét nagyon halkan. A másik férfi, aki szintén az asztalnál ült, körmölni kezdett. A toll hegye sercegve szántotta a papírt, fekete, kacskaringós betűket hagyva maga után. 

- Mit tettek ez után magával? – kérdezte Reeve tábornok.

Elizabeth megint ráemelte tekintetét.

- Semmit.

Reeve összevonta szemöldökeit, és előrehajolt, hogy megpaskolja a lány kezét, de miután egyszer megérintette, Beth elhúzta onnan kezét.

- Tudom, hogy biztosan, rettenetesen zaklatott Hölgyem, de csak a segítségével tudjuk mihamarabb bitófára küldeni ezt az átkozott bandát. Ön pedig újra visszatérhet a családjához.

Beth gyomra megremegett a bitófa említésére, és újra könny szökött szemeibe, ahogy elképzelte Valerie arcát, ahogy a kötelet a nyakába akasztják. Reeve viszont azt hitte, hogy a szavai váltották ki ezt a reakciót a lányból.

- Szóval? Mit tettek magával, miután elrabolták?

- Semmit… - válaszolta megint Beth, és csendesen sírni kezdett. Ő juttatta őket ilyen helyzetbe, pedig egy ujjal nem értek hozzá.

- Hölgyem…

- Nem tettek semmit! – kiáltott a férfi arcába, és felállt, de olyan hirtelen, hogy a széket is felborította.

Reeve is felállt, majd elnézően rámosolygott.

- Thomas! Hozzon a hölgynek egy ruhát, és készítsen el neki egy szobát. Bizonyára jól fog esni neki egy kis pihenés.

A megszólított férfi kiment, Reeve pedig felé fordult.

- Megmondaná a családja nevét, hogy üzenni tudjunk, hogy épségben megtaláltuk Önt?  

Elizabeth már majdnem kinyögte, hogy nincs családja, mikor eszébe jutott egy ötlet. Megemelte fejét, majd szemrebbenés nélkül, a tábornok szemeibe nézett.

- Scarlotte Sinclair a nevem… Lord Sinclair lánya!