A nap csendesen telt. Elizabeth nem nagyon mozdult el a férfi mellől, csak annyira, hogy néha átnézhessen Valeriehez, de a lány még mindig aludt, Nathan pedig mindvégig mellette maradt. Este fél kilenc felé viszont az épület csendessége, lassan kezdett felbomlani. Tíz órára hangos nevetések, vidám zongorajáték, üvegcsörömpölések, és a lányok ujjongása hallatszott fel az emeletre.

Bill halála mindenkit megviselt. Ő volt a legidősebb mindenki közül, de egyben őt szerették a legjobban. Mindig fel tudta dobni a társaságot a múlt történeteivel, és tudták, hogy a legtöbbje igaz is. Beth tegnap óta egyetlen kalózzal sem futott össze, Nathanen kívül. Olyan érzése volt, mintha kerülnék, bár ezt megértette, de a férfi erre csak annyit mondott, hogy téved, csupán mindenki pihen, és gyógyul a sérüléseiből. Ráadásul félnek attól, hogy elveszítik a Kapitányukat. Elmagyarázta neki, hogy mennyire fontos egy legénységnek, hogy egy olyan ember irányítsa őket, akire felnézhetnek, és akinek odaadhatják kezébe az életüket. Hogy megbízzanak benne, és ha kell, az életüket áldozzák érte. Legtöbbször, ha a Kapitány meghal, a legénység feloszlik, és már bandához csatlakozik, de van olyan eset is, amikor maguk közül választanak embert. Ez azért is veszélyes, mert a kalóz egy önző lény, és mindenki magát választaná, már csak a busás jutalom miatt is, hiszen a zsákmány legnagyobb részét ő kapja. Jó ideig marakodnak, az egész biztos, hogy verekedésbe torkollik, a végén pedig megegyeznek, de az már közel sem olyan biztos, hogy jó lesz. Hiszen, aki hirtelen lesz kapitány, megváltozhat, rossz irányba is akár.  

Beth felkapta a fejét, mikor hangokat hallott. Rhys, annak ellenére, hogy derékig vizes borogatás fedte hátát és homlokát, lázas volt. Bőre úgy fénylett az izzadságtól a gyertyafényben, mintha most lépett volna ki egy kád vízből. Haja nedvesen tapadt nyakához, és arcához. Nehézkesen vette a levegőt, szemei néha megrándultak. A lány kicserélte a borogatásokat, és óvatosan megemelte a kötést, de a seb gyönyörűen gyógyult, nem piroslott be körülötte szerencsére. Fertőzésnek nyoma sem volt. Tehát elértek a lázálomhoz… Felállt a székről, majd az ágyra ült a férfi dereka mellé. Nehogy még véletlenül úgy forduljon, és leessen. A vizes ronggyal simogatta arcát, ami láthatólag nyugtatóan hatott némileg a férfira. Mikor érthetetlen szavakat kezdett el motyogni, keze megállt egy pillanatra.

- Jane… gyere… velem…

Beth összevont szemöldökkel hallgatta a férfit, miközben próbálta lentebb vinni a lázát. Beth ráharapott alsó ajkára, és azt próbálta kitalálni, hogy ki lehet ez a Jane. Lehet, hogy a szeretője. A férfi megmozdult, és majdnem a bal vállára fordult, de a lány gyorsabb volt, és visszanyomta. Félt, hogy kárt tehet magában, de nem tudta, hogyan szólhatna Nathannek, anélkül, hogy itt hagyná a férfit. Most a jobb oldalára fordult, Beth pedig már nem bírt vele, hiszen a bal vállát kellett volna megrántania, hogy újra a hasán feküdjön, így inkább hagyta, hogy a másik egy nyögés kíséretében a hátára forduljon, majd mély álomba zuhanjon.

A lány nem akart újabb meglepetéseket, így dörömbölni kezdett a falon. Csak remélni tudta, hogy Nathan meghallja. A kalóz megemelte a fejét, és félig lehunyt szemekkel meredt előre, de hamar visszaejtette fejét a párnák közé.

- Hol vagyok? – kérdezte teljesen berekedve.

- Most már biztonságban! – válaszolt halkan Beth. Újra az ágyra ült, és kisimította volna a férfi haját az arcából, de az elkapta a fejét.

- Ki a… franc vagy te? – kérdezte nyögve, és megemelte volna a bal karját, de a lány megakadályozta a mozdulatot. Nem értette miért nem ismeri fel a férfi, bár lehet, hogy a sérülése és a láz miatt nem tud tisztán gondolkodni.

- Majd később megbeszéljük, de most pihenned kellene! – tegezte le halkan, és a homlokára tette kezét. Aggódva nyúlt a borogatásért, mert a férfi bőre szinte lángolt.

- Hol van… a lány?

Elizabeth az arcára pillantott, és már tudta, hogy róla van szó. Azért mégis rákérdezett.

- Milyen lány?

A csendben úgy hatott a hangja, mintha ordított volna. A férfi ismét lehunyta szemeit, de nem aludt el újra. Mellkasa fel-le emelkedett, ahogy a levegőt vette. Bőre fénylett az izzadtságtól. Szemhéja meg-megrebbent, nyílván az erőlködéstől, hogy ébren tartsa magát. Szája megmozdult, és halkan motyogott valamit. A lány egészen közel hajolt hozzá, hogy hallja.

- Hol van… Beth… elment? – lehelte, és újra megemelte volna a karját, de a lány ismét lefogta.

- Nem… nem ment el. Ő is itt van! – válaszolt tétovázva, és megtörölgette a másik nyakát. 

Rhys feje most felé fordult, szinte majdnem a lány combjaira fektette.

- Mondja… mondja meg neki… hogy… hogy sajnálom… nem kellett… nem kellett volna…

- Megmondom neki! – szakította félbe remegő hangon. – De most ne beszélj többet! Pihenned kell!

Rhys láthatóan nyelt egyet, majd a másik oldalra fordította fejét, nagyot sóhajtott, majd szuszogása lassan, egyenletessé vált. Beth alsóajkába harapott, és kicserélte a borogatásokat. Ki ez az ember, az Istenért! Kalóz, rabol, embereket öl, de egyetlen csókért bocsánatot kér… hogy igazodjon ki egy olyan alakon, aki ennyire ellentmondásos? Pillantása lentebb siklott az arcáról, és a gyenge fényben észrevette a halvány, alig látható forradásokat, amik néha keresztezték egymást, vagy a másikba futottak. Rengeteget harcolhatott… ölhetett…

Beth megrázta a fejét. Nem tudja az okát, hogy miért állt kalóznak, tehát nem ítélheti el! Most tanúja volt annak, hogy mennyivel rosszabbak a „rendes, törvény szerint élő emberek” mint ők. Csak azt nézték, hogy kinek van rangja, ezért nem bántották. De Isten a tudója, hogy mit tettek volna Valerievel, hogyha nem állítja meg azt az embert. Pedig ő is nő! A kalózok pedig… „Sohasem tudnék bántani nőt!” emlékezett vissza a Kapitány szavaira. „Sokszor jobbak vagyunk, mint bármelyik más férfi, aki úriembernek mondja magát… és főleg nem nőkön töltjük ki a haragunk. Az nem is férfi, aki bánt egy nőt…” Mindent elrontott azzal, hogy csak azt nézte, hogy ezek az emberek, egytől egyig kalózok. A külső mögé sem vetett egy pillantást, rögtön elkönyvelte őket barbároknak, akik élvezik, ha másnak szenvedést okozhatnak. Hogy mennyire vak volt!

Az éjszaka csendben telt el, Rhys példamutató egy beteg volt, nem mocorgott, csupán a láza szökött fel néha, akkor viszont csak érthetetlen szavakat motyogott össze-vissza. Beth néha elkapott belőle egy-két szót, mint: Jane, muszáj, elrabol, a lány. Az álmosság rajta is erőt vett, még sem merte egy pillanatra sem lehunyni szemeit. Mindig attól tartott, hogy pont akkor tesz valami őrültséget, és már nem lesz ideje megakadályozni. Már nem tudta mióta ült egyhelyben, a széken, rákönyökölve az ágyra, és figyelte a férfi arcát. Minden rezdülését, mozdulatát. Elmerengve cserélgette a borogatásokat, néha a kötés alá pillantott, hogy minden rendben van-e a sebbel. Végtagjai már elzsibbadtak, úgy érezte, szempilláira tonnás súly nehezedik. Észre sem vette, hogy feje lebicsaklott, végül pedig elnyomta az álom.

Rhys égető fájdalomra ébredt. Azt hitte, széthasad a feje, de még ez is tompa fájdalom volt ahhoz képest, amit a vállában érzett. Megemelte volna a bal karját, és nem csak azért állt meg, mert belenyilallt a fájdalom, hanem mert megérzett valamit rajta. Egy nagy levegővétel, és nyögés kíséretében oldalra hajtotta fejét, és várta, hogy teljesen kitisztuljon a látása. Annyiban viszont bizonyos volt, hogy nő „fekszik” mellette, mert érezte a keze tapintásából, amelyik az alkarját fogta. Többször is pislognia kellett, mire élesen látott mindent.

A nő fekete haja csak egy szalaggal volt összefogva, ami már alig tartotta a hosszú, hullámos tincseket, melyek beterítették hátát, és az arcába is hullott. Egy sárga ruha volt rajta, ami már agyon volt gyűrve. Az egyik kis kéz a karját fogta a másik pedig, az arca alatt pihent. Mikor a lány kifújta a levegőt, Rhys jólesően megborzongott, mert a meleg levegő az oldalán simított végig.

Nem hitte volna, hogy Elizabeth mellette marad. Az utolsó, legtisztább emléke az az, amikor megbilincselték a cellában, majd egy jó’ két méteres férfi állon vágta. Biztos volt benne, hogy a fal adta a másikat, különben nem vesztette volna el az eszméletét ilyen hamar. Ráadásul vérzett is, és már jócskán szédült, amikor partra szálltak.

Csak azért örült az eszméletvesztésnek, mert legalább nem érezte, hogy mit csináltak vele. Nem volt ennyire gyáva, csupán tudta, hogy bármennyire is erőlködött volna azon, hogy visszavágjon, nem tudott volna, hiszen meglőtték, ráadásul megbilincselték. Egyáltalán nem volt becsületes a játszma, de hát mit várjon egy martalóctól? Már előre látta a halálát. Tudta, hogy nem vitték volna Londonba, hiszen nem akkora „kutya” ő, hogy ekkora felhajtást csináljanak miatta. Nem, dehogy! Még legalább egy hétig játszottak volna vele, addig verték volna, amíg ő maga nem könyörög a halálért, aztán végigvonszolták volna az utcákon, hogy a végén bitófára akasszák! Gyönyörű befejezés!

Tudta, hogy a kalózélet miatt nem várhat jobbat, és valahol már bele is törődött az egészbe. Mégis annyira váratlanul érte a lány felbukkanása, hogy először el sem akarta hinni. Nem emlékezett mindenre, csupán a hangjára, és a törékeny testére, amely hozzásimult. Mennyivel kisebb volt nála! Mégis sikerült neki kiszabadítania, holott, minden vágya az volt, hogy megszabaduljon tőle! Ki érti a nőket? A plafonra emelte tekintetét, és nagyot sóhajtott, mire a lány is csatlakozott. Újra lepillantott rá, és figyelte, ahogy a lány felnyitja szemeit, és egy kis ideig csak előre mered. Aztán nyögve egyet, lassan felült. Fáradtan végigsimított saját arcán, s a férfira pillantott, aki szintén őt nézte. Látta a lányon, hogy meglepődik, majd elvörösödik. Megköszörülte a torkát.

- Hogy érzi magát? – kérdezte fátyolos hangon, és a vállára kapta tekintetét.

- Voltam már jobban – préselte ki magából rekedten a szavakat, a végén pedig felnyögött az újabb fájdalom-hullámtól.

Beth levette homlokáról a már megszáradt rongyot, és a vízbe tette. Kezét a férfi homlokára tette, Rhys pedig végig kereste a lány tekintetét, de az nem mert a másik szemébe nézni. Jól esett a hűvös érintés, mégis úgy érezte, hogy ettől csak felforr a vére…

- Szerencsére már lement a láza… - mondta halkan Beth, és elvette a kezét, Rhys pedig majdnem utána szólt, hogy tegye még egy kicsit vissza. – Nem vesz be egy kis fájdalomcsillapítót? – kérdezte végre a másik szemeibe nézve.

A férfi lassan megrázta a fejét.

- Attól csak tompul az agyam…

Sokáig csak meredtek egymásra, végül Beth felállt, megpróbálta elsimítani szoknyáján a ráncokat – nem sok sikerrel – aztán arcán, zavart mosoly terült el.

- Én… szólok Nathannek. Mondta, hogy azonnal értesítsem, mihelyt magához tér!

Rhys nem szólt, csak némán nézte, ahogy a lány az ajtóhoz sétál. Nem aggódott amiatt, hogy végleg elmegy. Látta a nő szemeiben a lelkiismeretfurdalást. Már szabadon kimondhatná, ha akarná, hogy egy kissé… sikerült magához láncolnia a lányt… azon kívül pedig volt még egy kis elintéznivalójuk…