Eltelt egy hét, aztán meg még egy, de senkinek fel sem tűnt semmi a tanári karból. Ha fellépni mentünk csak Urbán tanár úr jött velünk, meg Zita, aki szerint ez a két hét csodákat művelt velünk, és persze máris rányomult a tanárunkra. Vicces… mi már csak mosolygunk ezeken a fellángolásain.

A legutóbbi fellépés alkalmával már a tanárúrtól is kaptunk dicséretet, miszerint valóban egyre jobbak vagyunk. Én is érzem, az egész csoporton méghozzá. Lehet, hogy most nem mindig abszolút teljesen tökéletes, vagy hibamentes a táncunk, de mindig kedves az előadásunk. Élvezem, amit csinálok úgy, mint még soha. Ezért az érzésért kezdtem táncolni, de elhitettem magammal, hogy már megkaptam, amire vágytam. Már csak egy dolog maradt hátra: imádkozni, hogy minél később vegyék észre ezt az igazgatói székben ülők.

Márpedig szerencsére erre minden esély megvan, méghozzá a balett verseny közelgő országos döntőjének köszönhetően. Flórát lassacskán már csak az étkezéseken látjuk, de nem baj, a holnaputáni döntő mindent megér.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen keltem reggel. Nem baj, péntek van, mindjárt itt a hétvége. Juppi! Kicsit ki vagyok nyuvadva az utóbbi időben. Elég sok fellépést szervezett nekünk az új tanár. De ezt az egy napot még ki fogom bírni.

Reggel Pataki igazgató úr természetesen elmondta a tudnivalókat a balett versennyel kapcsolatban. Már többször hangoztatták, hogy bérelnek buszokat, és az egész iskola elkíséri Flórát az országos döntőre. Először akkor kezdtem el figyelni, mikor az igazgató úr más témára tért ki:

- Továbbá tudatnom kell még veletek, hogy a következő héten lesz egy nagyszabású estély melyen a nyolcadik osztályosok keringőjét fogják bemutatni, illetve a Belgiumi testvériskolából érkezik egy igen nagy létszámmal rendelkező csoport, akiknek hastáncestet fognak tartani a kilencedik és a tizedik osztályosok. Mindez a szombati napon kerül megrendezésre. Köszönöm a figyelmet, elmehetnek! - és már indultunk is a tanterem felé. Némileg feldobott a tudat, hogy újra lesz egy hastánc fellépésünk, de amilyen gyorsan jött az öröm, olyan hirtelen telepedett helyébe a kétségbeesettség. Jaj ne! Egy pillanatra meg is torpantam a folyosón a felismerésnek köszönhetően, mely villámcsapásként hatolt elmémbe. Miért? - kérdeztem aztán többször is magamtól.

Ha most táncolnom kell, azzal biztos lebukok Urbán András előtt.  A fenébe! Valami kibúvót kell találnom méghozzá villám gyorsan. Egy biztos: én nem fogok fellépni.

 Szorongva, minden pillanatban kisebb és kisebb gyomorral ültem végig a hét órát, tetejében egy kémiával. Egyszerűen szörnyű volt, de legalább a kísérletre való koncentráció kissé elvonta a figyelmemet a szombati fellépésről, meg minden egyébről.

Ma pont hastánc órám van délután, addig pedig ki kell találnom valamit. Magda! - jutott eszembe hírtelen. Elvégre a legjobb barátnőm. Igen, Magdának el fogom mondani, és majd ő segít nekem. Úgyis túlteng a kreativitása néha.

Ebéd után, mikor felmentünk a szobánkba átöltözni, gyorsan félre is húztam, egy olyan helyre, ahol nem tartózkodott éppen semmi.

- Na, Dóri! Mi bajod van már? - nyafogott, míg meg nem álltunk.

- El kell mondanom valamit - néztem a szemébe.

- Csak nem beleestünk az új tanárba? - pajkos mosoly húzódott ajkaira. Miért tudtam, hogy ezt fogja kérdezni?

- Meghülyültél? - kaptam fel a vizet hirtelen. - Eszem ágában sincs szerelmesnek lenni a tulajdon tanáromba - kiabáltam volna, de nem akartam, hogy meghallják, ezért csak fojtott hangon próbáltam kifejezni nemtetszésemet. - Bár tény, hogy vele kapcsolatos a dolog - vallottam be végül.

- Na ugye! Mondtam én! - diadalmaskodott - Hallgatlak! - dőlt neki a falnak, és nézett rám érdeklődve.

- Emlékszel, mikor a megyei döntő volt, akkor én egy hastáncgála miatt nem tudtam veletek menni - csupán bólintott. Mély levegőt vettem, és gyorsan próbáltam rátérni a lényegre. - Fellépés előtt a tanárnő azt mondta, hogy próbáljuk meg elcsábítani az embereket a tekintetünkkel. És akkor én felmentem a színpadra, és megláttam egy hapsit, aki engem bámult, és arra gondoltam, hogy miért ne próbálhatnám ki… - egyre jobban hadartam, és egyre jobban zavarban voltam, ahogy erről kellett beszélnem.

- Na és, akkor mi van? - nézett rám Magda értetlenül.

- Na és? - lettem tényleg elég ideges, bár ez csak a feszültségtől volt. - Megpróbáltam elcsábítani a tanárunkat, az van! - böktem ki végül. Magda először meglepett volt, aztán úgy látszott el fogja nevetni magát.

- Ezt nem mondod komolyan! - tört ki végül belőle.

- De, sajnos igen - vetettem hátam a falnak és csúsztam le egészen a padlóig. Magda leguggolt mellém, várva a folytatást. Tudta, hogy még nem fejeztem be.

- Eddig nem ismert fel, de ha szombaton szerepelnem kell, akkor egészen biztosan rá fog jönni - rákönyököltem a térdemre, és két tenyeremmel a tarkómnál fogva szorítottam le a fejem.

- Ne dramatizáld el a helyzetet Dóri. Ne felejtsd el, hogy nem szoktak kétszer ugyan azzal a külsővel szerepeltetni minket. Lehet, hogy a ruhád is teljesen másmilyen lesz, és különben is. Szerinted emlékszik még arra az estére? - bizakodva néztem fel rá, észbe kapva, hogy mennyire igazat mond. Választ nem is várva felállt, és nyújtotta nekem a kezét, biztatóan mosolyogva. Elfogadtam a segítséget.

- Gyere, öltözzünk át és induljunk táncórára, mert a végén még elkésünk, és akkor már tuti ki van biztosítva, hogy nem jön rá a te „szőke” herceged, hogy ki az ő hercegnője - viccelődött, de nekem valahogy nem lett jobb kedvem ettől.

Mégis, némileg vidámabban érkeztem be órára, még pont időben, bár mi tagadás utolsónak.

- Csak, hogy végre itt van Dorottya kisasszony! - jött felém a tanárnő. - Álljon oda a többiek közé - utasított, és én villám gyorsan engedelmeskedtem is. Mire visszanéztem, a tanárnő már nem volt sehol, csupán az ajtót hagyta maga mögött tárva nyitva.

- Ezt meg mi lelete? - fordultam oda Katához.

- Nem tudom, de nagyon feldúlt volt, már az első pillanattól kezdve - válaszolta. A hirtelen becsapódó ajtó fele fordultunk mindannyian. A tanárnő rögtön odasietett elénk, és beszélni kezdett:

- Egy kisebb gonddal kellett szembenéznünk hölgyeim - érdeklődő tekintetet öltöttünk valamennyien. - Újra visszahívtak minket szerepelni, ugyanis a Művészetek Palotájába, csakhogy ez pont jövő szombatra esik - jövő szombat? Ez az! Akkor lehet, hogy mégsem kell itt szerepelnem! Óriási kő esett le a szívemről hírtelen. - Az igazgatóság le akarta mondatni velem a fellépést, de én ilyesmit nem fogok megtenni, ezért egy arany középút-szerű megoldásban állapodtunk meg - feszülten figyeltem, nehogy elmulasszam azt a bizonyos arany középutat. - A kilencedikesek fátyoltáncot adnak elő, ami eredetileg a miénk lett volna, de a dobszóló jelen esetben számunkra praktikusabb - persze… hiszen azt lehet egyedül is táncolni. Ez után kaptam észbe, saját gondolatom értelmét meglelve. Egyedül! - A csoport jön velem a Művészetek Palotájába… Mikes Dorottya kisasszony pedig itthon marad, és szépen előadja a dobszólót - minden szem rám szegeződött. Elsőre fel sem fogtam mekkora probléma is ez valójában. Csupán egyetlen kérdés keringett a fejemben: Miért én? Ez valószínűleg arcomon is meglátszódott, mert a tanárnő felém fordulva folytatta:

- Azért maga kisasszony, mert tudom, hogy egyedül sem hoz ránk szégyent. Az egyik legmutatósabb táncosnőnk, és legjobb szólista - irultam-pirultam a dicséreteket hallva, de mégsem éreztem magam jól. Vajon miért? - Szólistának is tudni kell lenni, bizony. Nem mindenkinek adatik meg, hogy egyedül is megállja a helyét a színpadon, és magára vonzza a tekinteteket - tartott kiselőadást a tanárnő. Csak még inkább hányingerem lett, mindenféle büszkeség, vagy egyéb helyett. Hogy fogom én ezt túlélni?

Még este, lefekvés után is ez járt a fejemben. Pedig miután elmeséltem Magdának az órán történteket, ő tanulószoba alatt, sőt vacsora után is megpróbált lelket önteni belém. Valamennyire sikerült is neki, hiszen józan számítás szerint még nincs veszve a remény, hogy nem ismer fel, de mi van, ha mégis?

Valahogy sikerült elaludnom, és nem is ébredtem olyan nehezen reggel. Nem is csoda, tekintve, hogy a nagy visítozás, meg izgatottság közepette elég nehéz lett volna egy percet is tovább aludni ébredés után.

- Ébresztő Dóri! Ma van az országos döntő! - kezdett ugrálni rajtam Eszter.

- De ha eltöröd a lábam, akkor nem tudok majd menni - néztem rá rosszallóan, na nem mintha olyan nagyon súlyos személy lenne.

Egyszerre értünk a szekrényhez Magdával.

- Na hogy aludt a mi kis hastáncosnőnk? - gúnyolódott már „korán” reggel.

- Fogd be! - utasítottam kicsit sem vidáman. Erre csak egy kacsintással, és egy kacér vigyorral válaszolt, ami szemforgatós mellékhatást váltott ki nálam.

Gyorsan öltözködtem, és siettem lefelé a lépcsőn reggelizni. Szinte már meg is feledkeztem a tegnap történtekről, mikor hirtelen meghallottam Tóth tanárnő hangját. Ez még nem is lett volna akkora baj, ha nem tűnik fel egy másik hang is: Urbán András.

Lehet, hogy szégyenletes és minden szempontból tiltva van, mégis hallgatózni kezdtem.

- Úgy hallottam mégis csak elviszi a csoportot a Művészetek Palotájába - hallottam a tanár úr hangját.

- Ahogy mondja - helyeselt a tanárnő. - De persze, hagyok képviselőt a csoportból.

- Valóban, ennek örülök. És ki lenne az? - érdeklődött.

- Mikes Dorottya kisasszony - a nevemet hallva kicsit összeugrott a gyomrom.

- Nem mintha megkérdőjelezném hozzáértését, vagy a lány tehetségét, de én nem tartom jó döntésnek - mi van? Szemétség! Igen is meg tudok felelni a követelményeknek.

- Megtudhatnám, hogy miért nem?

- Nem egy kiugró egyéniség. Nem veszi észre senki, hacsak nem úgy adódik egy koreográfia alapján. Unni fogják - majdnem felkiáltottam. Hogy lehet ennyire bunkó? Még szép, hogy neki nem produkálom magam! Akkor már az első pillanatban lebuktam volna.

- Meg vagyok döbbenve, hogy így látja! Dorottya kisasszony az egyik legjobb táncosa az iskolának. A magunk módján elismerjük őt - a maguk módján. Hát a sajátossággal nincsenek problémák. Nagyon hálás voltam a tanárnőnek, amiért kiállt mellettem, ebben a helyzetben, és egyre kevésbé tartottam jó fejnek új tanárunkat. Mi köze van különben is hozzá? Ez is csak egy pasi! - Megtudhatnám, hogy Ön kire gondolna? - hallottam ismét Tóth tanárnőt.

- Én, személy szerint Petra kisasszonyt javasolnám - ez több a soknál! Engem nem lehet lecserélni arra a felfuvalkodott varangyra csak azért, mert igézőbben nézett az órákon. Elegem van!

Futva távoztam a folyosóról, és duzzogva ültem a reggelim elé.

- Valami baj van Dóri? - kérdezte azonnal Magda.

- Dehogy, semmi - erőltettem mosolyt az arcomra, de tudtam, hogy neki később el fogom mondani, amit hallottam.

- Furcsa, de ahogy kimondta Petra nevét, kényszerem támadt, hogy valamilyen módon tudassam vele, hogy én voltam az a lány. Mellesleg Petra nem is hastáncol, de hát ezt honnan tudhatná - puffogtam Magdának kicsit később, a buszban. Egy csapat elsős közé ültünk, akik még annyira kicsik, hogy nem is értik, és nem is érdekli őket a beszélgetésünk.

- Szóval akkor még a végén tenni is fogsz érte, hogy rájöjjön szombaton?

- Elképzelhető, de még nem tudom - tűnődve dőltem hátra. Csukott szemmel, gondolataimba mélyedve vártam, hogy megérkezzünk.

A verseny egy hatalmas csarnokban került megrendezésre. Már rengetegen voltak, természetesen elfoglalva a legjobb helyeket.

- Kisasszony! - lépett oda hozzám balett-oktatónk.

- Igen tanárnő?

- Legyen szíves, segítsen az öltözködésben Flóra kisasszonynak. Az öltözőkhöz azon az ajtón keresztül jut el - mutatott a színpad oldalánál nyíló fekete ajtóra.

- Természetesen - bólintottam.

Mikor benyitottam az ajtón, egy hosszú folyosón találtam magam. A többi innen nyíló helységre végig ki voltak írva nevek. Szinte már futva haladtam, mikor hirtelen megpillantottam az egyik ajtóra kiírva: Kandisz Flóra.

Kopogtam kettőt, és benyitottam. Kicsit meglepődtem, mikor megláttam Flórát már felöltözve.

- Szia Dóri! - üdvözölt. - Hogy-hogy itt vagy? - csapott gyanakvóba a hangja.

- A tanárnő küldött ide, hogy segítsek felöltözni - beszélés közben leültem az öltözőben lévő padra. - Izgulsz? - néztem barátnőmre.

- Lehet, hogy meglepő, de annyira nem. Tudod, én annak is örülök, hogy ideáig eljutottam - mosolyodott el, és ült le mellém. - Anya, és apa is eljönnek - mondta még vidámabban.

- Biztosan nagyon büszkék rád - hajtottam le a fejem, és nem bírtam megállni, hogy ne csorduljon le egy könnycsepp az arcomon.

- Dóri… - kezdte egészen finom hangon. - sosem mesélsz a családodról. Éppen itt az ideje, hogy elkezdj nyílt lapokkal játszani. Tudom jól, hogy nem a szüleid küldtek ebbe az iskolába táncolni. Ösztöndíjjal vagy itt, igaz? - honnan tudhatja ezeket? Már nem volt kedvem tovább titkolni.

- Engem a nagyszüleim nevelnek - vallottam be végül, és megtöröltem az arcomat, majd Flóra szemébe néztem. - Fogalmam sincs, hogy ki az apám. Édesanyám tizenhat éves korában szült engem, és a szüleihez vitt, hogy ne legyek a terhére. Félévente egyszer eljött értem, és elhozott magával Pestre. Egy napot együtt töltöttünk, és sokszor néztünk meg valamilyen táncos előadást. Pontosan emlékszem még, mikor egyszer azt mondta, hogy mindig is olyan gyereket szeretett volna, aki egyszer ilyen tánccal örvendezteti meg. Nagyot sóhajtott utána, mintha csak úgy fejezné be, hogy de ez a gyerek nem én vagyok, és nem is lehetek - ezen a ponton már együtt sírtunk Flórával. Ennyire részletesen még Magda sem tudja a történetet, de hát Flóra éppen sebezhető pillanatomban kapott el. - Ezért jöttem ide. Mert tudok olyan jó táncossá válni, amilyennek ő szeretne látni - megremegett a hangom a végén.

- Hát persze, hogy tudsz - helyeselt Flóra.

- Már nem - néztem fel könnyes, de tisztuló szemekkel. - Egyszer az anyám már nem keresett fel többé. Kicsivel később pedig... - megcsuklott a hangom - halálhíre érkezett.

Ekkor kinyílt az ajtó és az egyik szervező nézett be rajta.

- Készüljön fel, tizenöt perc múlva maga jön - és már ki is ment.

Felkeltem eddigi helyemről, és már vettem is az ajtó felé az irányt.

- Sok sikert! Ne is gondolj azzal, amit mondtam! - szinte utasítottam. Nem szeretném, ha miattam nem tudna tökéletesen teljesíteni.

Rendbe szedtem magam mire kiértem a többiekhez. Magda és Eszter között volt foglalt helyem.

- Nagyon izgul? - kérdezték tőlem, amint leültem.

- Ő azt mondja, hogy meglepő módon nem annyira - válaszoltam.

- Szerencsés - hallottam Eszter megjegyzését magam mellől, de már nem figyeltem oda. Elgondolkodva ültem tovább egyhelyben.

Csupán a konferáló hangjára kaptam fel a fejem, úgy nagyjából tizenöt perccel később.

Aztán elsötétedett a színpad. Halk zene kezdődött, és egy egészen halvány fénykör közepén ott ált Flóra. Olyan csodálatosan mozgott, minden eddigi táncosnál jobb volt. Az egész koreográfia fantasztikusan volt megcsinálva, és nála jobb előadót nem is találhattak volna hozzá.

Amint szinte már tátott szájjal néztem, egyik ugrás után feltűnt valami. Mintha nem érkezett volna tökéletesen a lábára. Mikor már a földön ülve bokáját szorongatta ebben egészen bizonyos voltam, de kellett pár másodperc, míg ez valódi pánikot váltott ki. Iszonyatos hangzavar keletkezett, akkora, hogy az én sikításom teljesen elhalt benne. Szám elé kapott kézzel pattantam fel helyemről, és ezzel nem voltam egyedül. Nyakamat nyújtogatva próbáltam rájönni, hogy mi is folyik a színpadon. Két hapsi jött be, és támogatták ki a legcsodálatosabb balett táncost, aki most már lábra állni is alig tudott. Mint a szárnya szegett madár.

Könnyeimmel sem voltam egyedül.