Kész. Olyan nincs, hogy én elhiggyem, ami történt.

Végignézni amint leviszik a színpadról, tudomásul venni, hogy vége. Ez az, ami nekem nem ment. Mert képtelen voltam felfogni, képtelen voltam elhinni, hogy vége a versenynek Flóra számára. De valóban csak a balett verseny érne véget ezzel? Egyáltalán nem biztos. Sőt, mi több, ha eltört a bokája, akkor soha életében nem tud majd már úgy táncolni, ahogy eddig. Legfeljebb csak hobbi szinten ugrabugrálni. De hát kinek kell az?

A tanáraink és igazgató úr is tiszta idegbeteg lett. Rohantak az öltöző felé, de nem azért, hogy megvigasztalják Flórát. Ezek a szemétládák még a végén kirúgják, csak azért, mert elrontott egy ugrást. A fenébe is! Valamit csinálnom kell!

Nem sokat gondolkoztam, és minden megfontolás nélkül, hogy mi is lehet ennek a következménye, magam is az öltözők felé igyekeztem.

- Dóri! Dóri, mit művelsz? - hallottam még Magda hangját magam mögül, de már vissza sem néztem. Utánam fog jönni, tudom. Akkor meg minek forduljak vissza? Minden pillanat számít!

Amint kiverekedtem magam a tömegből, eszemet vesztve futottam a fekete ajtóhoz.

- Kisasszony álljon meg! Ide nem mehet be! - egy borotvált fejű biztonsági lépett elém, és akadályozta meg, hogy bejussak.

- Elhiszi nekem, hogy egyáltalán nem érdekel, hova mehetek be, és hova nem? - üvöltöttem, és már löktem is félre az utamból. Szerintem csak simán meglepődött, és azért volt ilyen könnyű arrébb tenni.

Rohantam végig a folyosón, majd Flóra öltöző ajtaja előtt hatalmasat fékeztem.  A falnak támaszkodva, zihálva hallgatóztam.

Először teljes csönd fogadott, majd meghallottam Sarló Edit hangját:

- Ez tűrhetetlen! Maga is tudta, hogy mennyire fontos ez a verseny az iskolának! Erre aljas módon tönkretette, szertefoszlatta reményeinket.

- Úgy van. Szégyent hozott ránk, tökéletesen földbe döngölte az iskolát, és figyelmen kívül hagyta közben, minden munkánkat, amit a hírnévbe öltünk - csatlakozott az igazgató.

Elvakított a méreg. Ezek úgy beszélnek, mintha Flóra direkt esett volna el. Komolyan ennyire nem gondolkoznak? Miért lenne érdekében ilyesmi szegénynek? Neki is annyira fontos volt ez a verseny, mint az iskolának. Ezek ennyire üresfejűek? A többi tanár meg sem mer szólalni, nem mernek szembeszállni ezzel két „értelmes” lénnyel. Akkor majd én!

Berontottam az ajtón. Nem csak, hogy nem gondoltam át, de már nem is érdekeltek a következmények. Ugráltam jobbra-balra a tanárok között, egészen addig, amíg meg nem pillantottam síró barátnőmet. Már csak egy ember mellett kell eljutnom.

Csak, hogy ez az egy elkapta a karom, én pedig dühösen fordultam hátra, és találtam szembe magam Urbán Andrással. Egyetlen egy kósza pillanatig néztem a szemébe, mélyről, titokzatosan, de dühtől perzselőn.

Elrántottam a karom, és ő meglepett tekintettel figyelte mozdulataimat. Azonnal leültem Flóra mellé, és átkaroltam.

- Jaj Dóri! Én úgy sajnálom! - dőlt sírva a vállamra.

- Nincs miért sajnálkoznod, te mindent megtettél - nyugtattam csendesen.

- Még hogy nincs miért sajnálkozni. Ajánlom, legyen büszke magára. Valóban mindent megtett az iskola hírnevének romba döntése érdekében - folytatta az igazgatóhelyettes.

Dühösen, gyűlölettel néztem rá, és szinte torkom szakadtából üvöltöttem.

- Az iskola hírneve? Ön valóban ennyire rövidlátó? Az egyik legjobb balett-táncosát veszítheti el, és akkor a hírnév a fontos? Mondja, komolyan gondolja, hogy Flóra önszántából tette tönkre saját lábát? - a végén már állásból támadtam az igazgatóhelyettesre. Tudtam, hogy ezért mi jár: kirúgás. Ilyen emberek közül jobb is, ha kikerülök.

- Hogy merészeli…? - a tanárnő fején már látszott, hogy annyira ideges, hogy mindjárt eldurran. Hangja is elfúlóvá vált a tomboló gyűlölettől.

- A kislánynak igaza van - egy sokkal nyugodtabb hang törte meg a feszült csendet. Megfontolt és kimért volt, nem olyan indulatos, mint az enyém, vagy Sarló Edité.

A férfihang gazdája, néhány nyugodt lépéssel közelített felém.

- Hogy mondja? - fordult felé a vitában érintett másik személy, nem kevésbé dühösen.

- Kislány? - én csak simán ezen maradtam fennakadva. A magam tizenhat, lassacskán tizenhét évemmel ez elég bátor kijelentés.

Felém csak biccentett egyet a tanár úr, és még pár lépést közelebb jött. Egészen a hátam mögé állt, és két kezét vállaimra téve fordult szembe azzal a banyával.

- Maga ésszerűnek tartja ezt a vitát? Dorottyának - itt fintorogtam egyet - teljesen igaza van abba, hogy ez abszolút rövidlátóságra vall. Most inkább támogatniuk kéne a testileg és lelkileg is sérült lányt, ahelyett, hogy még felelősségre is vonják olyasmiért, amiről nem tehetett - a higgadt hangra nem érkezett válasz. Hallgatás, beleegyezés.

A csönd azonban már-már kínossá vált, de hát ez is megszakadt. Az ajtón két mentős lépett be, egy hordággyal. Ráfektették Flórát, aki még hálás tekintettel pillantott vissza rám az ajtóból.

- Holnap várom az irodámba, kisasszony - nézett rám undorodva Pataki igazgató úr.

- Értettem - feleltem, de pimasz mosolyra húztam a számat. Nem tudtam miért, de azokkal a kezekkel a vállamon, nagyon erősnek éreztem magam. Olyan volt, mintha vigyázna rám valaki. Egy őrangyal mondjuk, aki úgy sem hagyja, hogy bajom essen.

Másnap persze megjelentem az irodában. Már feleannyira sem éreztem magam erősnek, de ugyanannyira, vagy még nemtörődömebb voltam, mint tegnap. Nagy sóhajtás után, végül kopogtattam az ajtón.

- Szabad! - hallottam az igazgató hangját. Benyitottam a tágas irodába.

- Jó napot! - köszöntem, kicsit flegmán.

- Jó napot kisasszony! - hasonló stílusú volt az ő hangja is. Egy laza kézmozdulattal mutatta, hogy üljek le az asztal ezen felén lévő székre.

Engedelmesen helyet is foglaltam, és kihívóan néztem az engem méregető szempárba. Talán ezeket a rám nem igazán valló érzéseket annak köszönhettem, hogy tegnap délután óta jócskán volt időm beletörődni abba, hogy kirúgnak. Számítottam rá, és nem igazán értettem, hogy miért kell az igazgató úrnak húzni az időt, mikor ilyen egyértelmű dologról van szó.  Végül aztán tűnődő és gondterhelt sóhajt hallatva leült velem szemben.

- Ugye ön is tudja, hogy a tegnapi viselkedése milyen következményeket von maga után. - fürkésző tekintettel nézett a szemembe. Kicsit elbátortalanodtam, és lesütöttem szemeimet.

- Igen, tudom - feleltem csendesen.

- Urbán tanár úrral folytatott beszélgetésem folyamán azonban rá kellett jöjjek, hogy az a heves reakció melyet magam is tanúsítottam - felkaptam a fejem, és résnyire nyitva tartott ajkakkal figyeltem minden egyes szavát, melyet most egy rövid hatásszünet szakított meg. - Nos hát... elhamarkodott volt, és megkérdőjelezhető a helyénvalósága. - Teljesen elképedve ültem és egyre feszültebben vártam, hogy mi fog kisülni az igazgató úr szavaiból. - Sarló Edit kolléganőm természetesen ragaszkodik eredeti elképzeléséhez, ami szintén érthető, de jómagam megtörhető voltam. Kisasszony, folytathatja tanulmányait az iskolában, de ezen túlmenően magácskán tartjuk a szemünket, és kisebb kihágásért is nemes egyszerűséggel kicsapjuk.

- Köszönöm - hebegtem az örömhírt közlő, de kemény szavak hallatán. Aztán Pataki úr biccentett, hogy elhagyhatom a helységet, így mihamarabb az ajtóhoz siettem.

- És kisasszony! - szólt még utánam váratlanul. Visszafordultam kicsit bizonytalanul, így jelezve, hogy figyelek. - Ne feledje el: a tanár úr nem lesz mindig ott, hogy minden pácból kihúzza önt.

- Értettem. Viszontlátásra! - siettem ki az irodából, és még az utolsó szavak csengtek a fülemben. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogy Urbán tanár úr miért állt ki mellettem. Jobban utánagondolva több mint valószínű, hogy azért, mert egyetértett a véleményemmel. Tulajdonképpen ezt már tegnap is kinyilvánította. Azt hiszem egy köszönettel mindenképp tartozom neki, így el is határoztam, hogy az első adandó alkalommal kinyilvánítom a hálámat.

Korábbi elhatározásom érvényében a keddi táncóra után, mikor a többiek már szinte mind szétszéledtek, bizonytalan léptekkel somfordáltam a tanár úrhoz.

- Igen, kisasszony? - fordult felém azonnal, amin meg is lepődtem, hiszen még mindig ahhoz vagyok hozzászokva, hogy bármilyen illedelmesen is szólítom meg a tanáraimat, akkor is csak sokára részesülök figyelemben. Egy pillanatra belém is fagyott a szó, de gyorsan megtaláltam a hangom.

- Köszönöm tanár úr, hogy eljárt az érdekemben az igazgatónál! - szóltam végül csendesen.

- Igazságtalanul döntöttek volna az ügyedben, és ezt nem nézhettem tétlenül - magyarázta, amire én csak bólintani tudtam. - Ami azt illeti - folytatta rövid szünet után - nem volt nehéz meggyőznöm az igazgatóurat. - a kijelentésre érdeklődőn felkaptam a fejem.

- Komolyan? - néztem hitetlenkedve.

- Ragyogó táncosnak és kiemelkedő tehetségnek tart téged - szinte tátva maradt a szám a megilletődöttségtől. - Szeretném, ha ezt az oldaladat mutatnád az óráimon is - nézett fürkészőn a szemembe, én viszont izgalmasabbnak találtam a cipőm orrát.

- Természetesen - motyogtam végül, és az ajtó felé vettem az irányt. - Viszontlátásra! - köszöntem végül, és úgy iszkoltam el, ahogy csak tudtam. Ha úgy viselkednék órákon, ahogy a színpadon, akkor már rég kiderült volna, hogy én próbáltam meg "elcsábítani" korábbi fellépésünk alkalmával. Lehet gyávának nevezni emiatt, de én inkább nem akarom, hogy az egyetlen szakmailag és emberileg is nagyon jó tanárom kiutáljon.

- Dorottya kisasszony! - Tóth Tímea tanárnőm hangja hirtelen rántott vissza gondolataimból a valóságba.

- Igen, tanárnő - fordultam a közeledő nő felé.

- Hallottam a korábbi botrányos ügyéről, és hadd ne mondjam: nem vagyok elragadtatva - nézett rám kicsit rosszallón, de szinte azonnal folytatta. - Nem szívesen teszem, de remélem megérti, hogy egy ilyen esemény után nem állíthatom ki önt belga vendégeink elé szólóban. Inkább jöjjön a csoporttal a Művészetek Palotájába, és majd valaki más marad.

- Természetesen, tanárnő - néztem rá komolyan, de igazából majdnem kiugrottam a bőrömből. Pont jókor jött ez a hír, hiszen legalább egyel kevesebb teher nyomja a vállamat. Értelem szerű, hogy egy szóló fellépés nagy izgalmakat rejteget, de  tudva, hogy Urbán András tanár úr is nézi az előadásomat, még háromszor annyira féltem volna kiállni a színpadra.

Vidáman hagytam el az épületet, és indultam át a szemköztibe. Gyors léptekkel felsiettem a kollégiumba, hogy minél hamarabb vehessek egy meleg fürdőt. Amikor azonban beléptem a szobába örömöm egy pillanat alatt tovaszállt. Egyik ágyról eltűnt ugyanis az ágynemű, és csupaszon árválkodott rajta a csíkos huzatba burkolt matrac.

- Mi történt itt? - kérdeztem nagyot nyelve, miután leküzdöttem a pillanatnyi kétségbeesést.

- Flórát elvitték a szülei - lépett hozzám közelebb Magda. - Én azt hiszem talán jobb is így - tette hozzá, és bármennyire is biztos voltam benne, hogy Flóra nagyon fog hiányozni, akkor is egyet kellett értenem ezzel a kijelentéssel.

- Nem mondták a szülei, hogy miért veszik ki az iskolából? - néztem tűnődőn legjobb barátnőmre.

- De igen: az édesanyja állítólag rendesen elintézte Sarló Editet, és kijelentette, hogy az ő lányát egy percig sem hagyja ebben az iskolában. Nem tudom mennyire színeződött ki út közben a történet, de hozzám már olyan verzióban jutott el, hogy az igazgatóhelyettes-nő szinte kérlelte, hogy ne vegye ki Flórát az iskolából, mert ő az egyik legjobb balett táncos, és az intézmény büszkesége.

- Nem hiszem, hogy Sarló igazgatóhelyettes-nő ilyesmit mondott volna azok után, amit az országos döntőn az öltözőben rendezett.

- Úgy hallottam ebben az ügyben te sem vagy érintetlen - nézett rám felvont szemöldökkel Magda. Meg kell hagynom: rendkívül ügyesen terelte a témát, de ez igazából most nem zavart, mivel egy pillanatig sem terveztem, hogy eltitkolom előle a történteket.

- Egész egyszerűen kiálltam Flóráért, és kicsit más hangnemben tettem, mint ahogy azt illett volna - vontam vállat végül, mintha ez amolyan kis apróság lenne.

- Szóval ezért jártál tegnap az igazgatói irodában. Úgy tudom ezért kicsaphattak volna - vonta össze szemöldökét.

- Igen, de az új tanár igazságérzetének köszönhetően maradhattam.

- Kiállt melletted?! - kiáltott fel Magda elkerekedő szemekkel, és hatalmas vigyorral az ajkain.

- Valami olyasmi - bólintottam nemes egyszerűséggel. Véletlenül sem szerettem volna, ha mindenféle fantázia szülte pletykáknak köszönhetően tévhitben kezdtek volna élni a többiek. Szerencsére barátnőm egyszerűen nyugtázta a dolgot, és csupán tűnődő kifejezéssel arcán bólintott néhányat.

- Már így is egyel kevesebben vagyunk - jegyezte meg szomorúan.

- Sajnos.

- Először Marietta, most Flóra és szerintem az új lány sem fogja sokáig bírni: szinte minden nap sír. Ki lesz a következő?